Donald Trump, az amerikai Republikánus Párt elnökjelöltje az aktuális felmérések szerint a legtöbb országos közvélemény-kutatásban és a szorosnak ígérkező, a választások kimenetelét eldöntő csatatérállamok többségében is néhány százalékponttal vezet Joe Biden demokrata párti elnök előtt. 

Ugyan a novemberi 5-i voksolás még nagyon messze van, Trump népszerűsége, illetve szokásához híven bombasztikus, az Egyesült Államok és a világ gyökeres felforgatását ígérő kampánynyilatkozatai rengeteg riasztó spekulációt szültek egy újabb Trump-elnökség belföldi és globális hatásait illetően: felmerült egy újabb kereskedelmi háború, autópiaci vérfürdő, valamint az “egynapos diktatúra” ígérete. 

Trump megszólalásainak emellett visszatérő eleme a NATO-tagállamoknak és más szövetségeseknek nyújtott biztonsági garanciák megkérdőjelezése is. Ez nem meglepő, Trump már 2017–2021 közötti elnöksége alatt is azt hangoztatta, hogy az ország szövetségesei élősködnek Amerikán, azaz jóval többet profitálnak az amerikai piachoz való hozzáférésből és az amerikai védelmi garanciákból, mint fordítva.

Erre hivatkozva Mark Esper volt védelmi miniszter szerint például felvetette a Dél-Koreából való teljes kivonulást, a Japánnal való szövetség átalakítását, volt nemzetbiztonsági tanácsadója, John Bolton és más, névtelen források szerint valós veszély volt (és visszatérése esetén is az) a NATO-ból való amerikai kilépés, az Európában állomásozó amerikai csapatok kivonása, valamint a Tajvannak nyújtott implicit biztonsági támogatás felmondása. 

Ha egy második Trump-elnökség hasonló külpolitikát hozna, az egyes feltételezések szerint az atomfegyverek iránti globális igényt is jelentősen növelné: az amerikai nukleáris védőernyő elvesztésének veszélye több országot is arra sarkallhat, hogy saját csapásmérő képességet szerezzen be. 

Dél-Koreában többször felmerült

Rober Kelly, a Puszani Nemzeti Egyetem professzora szerint (aki leginkább arról a jelenetről híres, amikor a koronavírus-járvány alatti egyik BBC-s videointerjúja során kislánya rányitott, ő pedig elég sután próbálta leplezni a garázdálkodó gyereket a webkamera elől) Trump megválasztása esetén Dél-Korea és Lengyelország is az atomra vágyó országok listájának tetején lenne.  

Dél-Korea esetében nem új jelenségről van szó, a kérdés az utóbbi években is többször előkerült a belpolitikai vitákban. Tavaly januárban Jun Szogjol konzervatív elnök is előállt vele, hogy országának saját atomfegyverre vagy amerikai atomfegyverek telepítésére lenne szüksége ahhoz, hogy biztonságban tudhassa magát az utóbbi években indirekt jelek alapján komoly fejlődésen átesett észak-koreai nukleáris arzenállal szemben. 

Jun pártjában az amerikai taktikai atomfegyverek telepítése és egy, a NATO-éhoz hasonló atomfegyver-elosztási rendszer ötlete is népszerű, amelynek keretében amerikai atombombák állomásoznának a félsziget déli részén. Az Egyesült Államok 1958 és 1991 között állomásoztatott taktikai (harcászati) atomfegyvereket Dél-Koreában. Ezek újbóli telepítésének vágya többször felmerült koreai oldalról, legutóbb 2017-ben, amikor (egy évvel a nagy békülés előtt) Kim Dzsongun éppen feltekerte az atomfenyegetést. Ezzel együtt 1992-bem a két fél vállalta a Koreai-félsziget atommentesítését, és a szöuli kormány eddig nem akarta felrúgni a vállalást, dacára annak, hogy Phenjan ezt már pár évvel később megpróbálta megtenni.  

A dél-koreai törekvéseket Joe Biden kormánya igyekezett letekerni, de közben Jun megnyugtatására áprilisban létrehoztak egy közös atomügyi ügycsoportot, és abban állapodtak meg, hogy az Egyesült Államok nagyobb rendszerességgel túráztatja a Koreai-félsziget térségében atomfegyver indítására képes tengeralattjáróit és bombázóit. 

Ezzel együtt a saját atomfegyver fejlesztése továbbra is komoly társadalmi támogatottságnak örvend, a washingtoni nyilatkozat előtt a dél-koreaiak 71, azután is 60 százaléka helyeselné. A Chicago Council on Global Affairs 2022-es felmérése szerint ráadásul ez nem csak a keményvonalas külpolitikát képviselő konzervatív oldal választóira igaz, a liberális szavazók többsége is atompárti. Arról sincs szó, hogy a többség álláspontja gyakran változna a kérdésben: a felmérések 2010 óta stabil többséget mérnek. A nagy politikai események azért hatással vannak a számokra, 2018-ban, Kim Dzsongun és Donald Trump szingapúri csúcstalálkozójának idején például 55 százalékra mérséklődött az atomvágy, de az amerikai–észak-koreai közeledés végével visszatért a korábban jellemző, 60 százalék feletti sávba. 

A dolog technikai és technológiai szempontból nem jelentene problémát, Dél-Korea saját polgári célú atomiparral bír, így sem az urándúsítás, sem a fegyver legyártásának tudományos és technológiai háttere nem okozna gondot. Ezzel együtt Kang Dzsungmin, a koreai nukleáris biztonsági tanács korábbi vezetője szerint a dúsítást több hónapba, a fegyver legyártása egy további jó évbe telne. 

Ezzel együtt a dél-koreai védelmi apparátus számos tagja kevésbé lelkes az atomfegyverkezés iránt, miután szerintük ez csak fokozná a phenjani rezsim paranoiáját, és így a regionális fegyverkezési verseny intenzitását is.  

Lengyelországban is van, aki ambicionálja

A lengyel vonal sem teljesen légből kapott, már amennyiben Varsó az utóbbi években szeretett volna aktívabb szerepet kapni NATO nukleáris védelmi rendszerében. Ebben jelenleg öt európai ország – Hollandia, Belgium, Németország, Olaszország és Törökország – vesz részt, amelyek területén összesen mintegy száz amerikai B61-es gravitációs harcászati atombombát tárolnak hat létesítményben. (Két további európai NATO-tag, az Egyesült Királyság és Franciaország saját 2-300 töltet közötti atomarzenállal bír.)  

Andrzej Duda elnök 2022 októberében, Mateusz Morawiecki előző kormányfő tavaly júniusban közölte, hogy országa szívesen fogadna amerikai atomfegyvereket az észak-atlanti szövetség égisze alatt, és az elnöki hivatal alá tartozó nemzetbiztonsági iroda vezetője, Jacek Siewiera azt is jelezte, hogy Varsó szeretné B61-es bomba hordozására alkalmassá tenni F-35-ös harci repülőgépeit. Ezt azzal indokolták, hogy Oroszország egyes jelek szerint a Lengyelországgal szomszédos Belaruszba és Kalinyingrádba is taktikai atomfegyvereket telepített az ukrajnai agresszió megindítása óta. 

Ezek az elképzelések a tavalyi őszi választásokon megbukott Jog és Igazságosság (PiS) politikusaihoz kötődnek, és egyes elképzelések szerint inkább szóltak a választási kampányról, mint valós védelmi politikai irányváltásról – Lengyelország biztonságán eleve nem sokat változtatna, ha néhány száz kilométerre keletebbre állomásoznának a jelenleg a szomszédos Németországban lévő fegyverek. 

Az azóta hatalomra került Donald Tusk kormánya ugyan a lengyel fegyverkezést töretlenül folytatja, a nukleáris területen nem mutatott hasonló nyilvános ambíciókat. A másik oldalról a NATO, illetve az Egyesült Államok sem forszírozta a nukleáris védelmi mechanizmusban való részvételi kör kiterjesztését. 

Ezzel együtt a lengyel atomhatalmiság mint reális forgatókönyv többek között a német külügyi intézet magazinjában is előkerült. Az elgondolás alapja, hogy az ukrajnai háború során az orosz agresszió fontos eleme volt az atomfenyegetés, illetve Ukrajna relatív védtelensége és kiszolgáltatottsága. Lengyelország számára ez a helyzet jelenleg a NATO-tagság folyományaként nem áll fenn, de a szövetség Trump általi megrogyasztása drámaian átalakíthatja az orosz machinációktól a történelmi tapasztalataik alapján régóta erősen tartó lengyelek biztonságpercepcióját. A félelmek eloszlatásának pedig kézenfekvő eszköze lenne az atom.  

Fogós kérdés, hogy ha tényleg a NATO végét vagy mélyebb átalakítását jelentené az amerikai kormányváltás, az Egyesült Királyság és Franciaország hajlandó lenne-e komolyabb szerepet vállalni a nukleáris védelem terén. Manfred Weber, a jobbközép Európai Néppárt elnöke az év elején felvetette egy közös európai nukleáris elrettentő erő létrehozásának tervét, bár ennek realitásában kapcsolatban elég komoly kételyek vannak.

A washingtoni agytrösztvilág jobbszélén mindenesetre jobban bíznak Varsóban. Dalibor Rohac, a konzervatív–libertariánus American Enterprise Institute tagja például idén februárban arról írt, hogy Trump ismételt hatalomra jutása és az amerikai védelmi garanciák várható megrendülése esetén a lengyel nukleáris védőernyő kiépítése a legegyszerűbb és legolcsóbb módja lenne annak, hogy az Európai Unió és a NATO bebiztosítsa keleti és északi végét Oroszországgal szemben. Egy 2022-es felmérés szerint a lakosság szűk többsége is támogatná ezt, míg korábban csak a lengyelek negyede tartotta jó ötletnek az atomhoz jutást.

Nem olyan egyszerű

Több további potenciális ország is van. Dél-Koreához hasonló megfontolásokból Japánt is gyakran szokás “látens atomhatalomnak” nevezni, miután rendelkezik a fegyver legyártásához szükséges nyersanyaggal és technológiai háttérrel, illetve a nemzetközi környezetéből fakadó motivációval is. 2018-ban kisebb diplomáciai csetepatéhoz vezetett Japán és az Egyesült Államok, illetve Kína között, hogy Japán jelentős, 47 tonnás, azaz hatezer atombombára elegendő plutóniumkészletet halmozott fel egy polgári célú, az atomerőművek elhasznált fűtőelemeinek újrahasznosítását célzó kísérleti programja keretében. Az atomfegyverkezés lehetőségét időnként másod- és harmadvonalbeli japán politikusok is előveszik, ám a szigetországban Hirosima és Nagaszaki emlékéből fakadóan nincs társadalmi támogatottság emögött. 

Ezzel együtt az atomfegyverkezéssel szemben is elég komoly elvi és stratégiai érdekek állnak. Ha kitudódna, a dolog jó eséllyel nemzetközi szankciókat vonna maga után, politikai páriává tehetné az adott országot, erősítené a regionális fegyverkezési versenyt, és egy megelőző csapás veszélyét is felvetné.

A koreai vagy lengyel fegyverkezést vélhetően Kína, illetve Oroszország sem hagyná annyiban. Szöul és Peking között régi viszály tárgya, hogy a dél-koreai kormány 2016-ban amerikai gyártmányú „végfázisú nagy magassági területvédelmi rendszert”, avagy angol rövidítésével THAAD-t telepített az észak-koreai rakéták ellen. Peking szerint a THAAD (megfelelő beállítások mellett akár kétezer kilométeres távra is ellátó) radarjaival az Egyesült Államok a kínai rakétaaktivitást próbálja felügyelni, és a helyzetet ahhoz hasonlítják, mint amikor az Egyesült Államok az 1960-as évek elején Törökországba telepített rakétavédelmi rendszert a Szovjetunió feltartóztatására (ebből nőtt ki pár évvel később a kubai rakétaválság). A koreai atomra (és főként a Koreában állomásoztatott amerikai atomra) vélhetően hasonlóan érzékenyen reagálna Peking.

Felmerül, hogy a lengyel és koreai atomfegyverre nem is feltétlenül van szükség az elrettentéshez. Dél-Korea jelentős minőségi és mennyiségi fölényben van a konvencionális fegyverzet terén Észak-Koreával szemben, és a lengyel fegyverkezés és az orosz veszteségek üteme alapján ha fölénybe nem is, de legalább pariba kerülhetnek. 

Az orosz–lengyel viszony atom nélkül is elég paprikás, és ebben a helyzet az atom hiába ígér hosszú távon nagyobb biztonságot, rövid távon inkább növeli egy összeütközés esélyét. Egy kézenfekvő párhuzam, hogy a de facto atomhatalomnak tekintett Izrael is régen fenyegeti Iránt atomprogramja lebombázával.

A béke vagy a proliferáció embere 

Az nem világos, hogy a külpolitikára is tranzakcionális üzleti területként tekintő Donald Trump mennyire érez komoly elvi elkötelezettséget a nukleáris proliferáció megfékezése iránt, illetve hogy van-e olyan összeg, amiért hajlandó lenne akár amerikai atomfegyvert biztosítani az igénylőknek, akár szemet húnyni a nemzeti atomprogramok felett. Ezek az opciók mindenesetre eddig távol álltak az amerikai atomfegyver-politikától.

Ahogy természetesen arra sem lehet mérget venni, hogy Trump valóban szétveri a NATO-t visszatérése esetén. A kongresszus tavaly egy törvényben tiltotta meg az elnöknek, hogy egyoldalúan kiléptesse az Egyesült Államokat a szövetségből, és élnek azok az európai remények is, amelyek szerint ahogy az exelnököt 2017 és 2021 között is meg lehetett dumálni, meg lehet majd esetleges visszatérése esetén is. A lengyel és koreai atom esélyét tehát nem érdemes túlbecsülni.

Ezzel együtt nem csak Amerika potenciálisan csalódó európai és ázsiai szövetségeseinek esetében merül fel a proliferáció esélye. Az utóbbi évtizedekben az atomfegyverhez jutás Izraelnek, Indiának, Pakisztánnak, Észak-Koreának és kis híján Iránnak is sikerült, és az utóbbi nem független az egyes körökben állítólagos békecsinálásáért dicsért Donald Trump tevékenységétől. Miután az Egyesült Államok lefülelte Teherán bimbózó atomprogramját, sokéves szankciós politika és diplomácia nyomás után Barack Obama elnöksége alatt, 2015-ben megszületett tág nemzetközi megállapodás Irán és az ENSZ Biztonsági Tanácsának öt állandó tagja, valamint Németország részvételével az iráni atomprogram felügyeletéről. 

Ezt hatalomra jutása után Trump felrúgta, részben a republikánus héják, részben Benjámin Netanjahu izraeli kormányfő unszolására, a Biden-kormány pedig a teljes bizalomvesztés miatt nem volt képes feléleszteni a paktumot. Irán azóta újrakezdte a dúsítást, és egyes értékelések szerint az atombomba előszobájában van, ami a regionális rivális Szaúd-Arábiában is felébresztette az atom iránti vágyat.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ atomfegyver biztonságpolitika dél-korea Donald Trump egyesült államok Lengyelország nukleáris fegyver Olvasson tovább a kategóriában