Az Arcanum adatbázisából előkerestünk hét olyan nagy cikket, amely 1986-88-ban az élelmiszer-kiskereskedelem helyzetével foglalkozott, a vevők és a boltok oldalát egyaránt bemutatva. Ezek az írások igazi aranybányák abból a szempontból, hogy szinte minden mondatukból süt, mennyire alapvetően változtak meg azóta a körülmények. Ám az is biztos, hogy sok fontos különbség van, ami nem jutott eszünkbe, és ha a cikk végére érve hiányérzeted támad, arra kérünk, oszd meg velünk a [email protected] e-mail címen.

1986 júliusában a nyári szabadságolások kellős közepén például Egerszegi Csaba, a Népszabadság kiskereskedelemmel foglalkozó szakújságírója ment el a Balatonhoz, hogy felmérje a helyzetet jó pár boltban. Útjának két fő célja az volt, hogy megnézze, mennyire lerobbantak a boltokban a körülmények, és egyáltalán van-e elég áru bennük – a mából visszanézve szerencsére ezek már eleve olyan furcsa alapállások, amin megakad az ember olvasás közben.

Balatonakarattyán az újságíró mindenesetre rögtön azzal szembesült, hogy az ABC áruház előtt egy fehér köpenyes eladó „egzecíroztatja” az ajtó előtt sorban álló vásárlókat. Az ABC egyébként eredetileg az Alapvető Beszerzési Cikkek rövidítése volt, de egyben arra is utalt, hogy az abc összes betűjével kezdődő cikket, vagyis sok mindent lehet benne kapni. Mai fogalmaink szerint leginkább a szupermarketnek felelt meg.

A bejárat előtt azért álltak sorba az emberek (nemcsak ebben az esetben, hanem gyakran máshol is), mert a bolt a kosarak számával korlátozta az aktuális forgalmat. Csak kosárral lehetett belépni, de a kosarak számát maximálták, hogy egyszerre ne mehessen be mindenki. Erre egyrészt azért volt szükség, mert a pénztáraknál és a csemegepult előtt mindig könnyen tumultus alakult ki, másrészt keserű tapasztalatok alapján a nagy tömegben sokkal több lett a bolti lopás (biztonsági őrök és biztonsági kapuk nem voltak, de még az egy irányba átengedő fotocellás ajtók is sci-finek minősültek akkoriban).

Akarattyán egyébként azon a napon csak két-háromféle felvágott és szalonna volt a pultban, és egy vásárló arról is panaszkodott, hogy sört már hetek óta nem látott. Az áruhiány a szocialista tervgazdaság krónikus betegsége volt, és bár az élelmiszer-ellátásra különös hangsúlyt próbáltak fektetni, a Balatonra nyáron sosem jutott elég sör.

Amikor azonban volt sör, azt természetesen csak üvegben lehetett kapni, és sok helyen volt üvegvisszaváltás (ahol szintén kígyózott a sor). A nyolcvanas években ebből a szempontból sokkal környezetbarátabb volt a rendszer, mint ma, még a 2024-től beinduló visszavételnél is zöldebb volt, mert gyakorlatilag mindent visszavettek, és a betétdíjas üvegeket mosás után újratöltötték. A nyolcvanas években a gyerekeknek adott zsebpénz egyik kedvelt formája volt a betétdíjas üveg.

Akkoriban épp fordított volt a helyzet, mint ma, a dobozos sör volt a nyugati kuriózum. Ezt – maradva például a Balatonnál – az Intertourist nevű vállalat nyugati cikkekre szakosodott speciális „dollárboltjaiban” lehetett megvenni, kemény nyugati valutákért.

Visszatérve a csemegepulthoz, ott is hasonlóan zöldebb múltat látunk: a felvágottakat kimérve árulták, és papírba csomagolták, nem műanyagba. A vevő egyrészt így nem csak 10 dekás előre csomagolt egységekben gondolkodhatott, hiszen akár 13 dekát is kérhetett, másrészt nem dobott ki minden 10 deka hús után egy műanyag tálcát és egy fedőfóliát.

Sem a pékárut, sem a zöldség-gyümölcsöt nem tették műanyag zacskókba a vevők, minden papíralapon ment. Igaz, szelektív hulladékgyűjtés sem volt. A kenyerek, a zsemlék és a kiflik általában nyitott tárolókban száradtak mindennap hajnal óta, a kínálat nem volt a maihoz hasonlítható, és a ropogós kakaós csiga esélye egyenlő volt a lottó ötössel. Helyben sütés nem volt, de központi beszerzés sem, az egyes boltvállalatok általában a helyi, regionális nagyobb sütödékből kapták a pékárut, ami többek között azt is eredményezte, hogy a kínálat és a minőség messze nem volt egységes az országban.

A kimérés árnyoldala az volt, hogy a vevők gyakran panaszkodtak a pontatlanságra (három dekával több lett, maradhat?), és a pultos kiszolgáló akár át is vághatta őket. A pultosnak már eleve az alkalmazása is óriási racionalitási probléma volt, mert a nyolcvanas éveknek különösen a második felében már gigantikus munkaerőhiány volt az egész szektorban. A cikkekből kiderül, hogy az évtized végén már szinte mindenkit felvettek, aki betért az utcáról, és ha nem tudott számolni, akkor betették a raktárba pakolni. Aki legalább összeadni és szorozni tudott, az mehetett a csemegepultba, onnan esetleg a kasszába is.

A balatonalmádi nagy Csemege ABC-nek 1986 nyarán 22 dolgozója volt, de ebből csak egyetlen egynek volt pénztáros szakképzettsége, egy másiknak pedig csemegepulthoz passzoló eladói papírja.

A balatonfűzfői Pannonker ABC a Fövenyfürdő strand előtt 1981-ben. Fotó: Fortepan/Bauer Sándor

A fő problémát egyébként az okozta, hogy az eladói szakma teljesen elnőiesedett, de a hagyományos családi szerepkörökbe szorult nők nem tudták összeegyeztetni a munkát a magánéletükkel. A reggel 6-os nyitáshoz 5-re be kellett érniük, ráadásul sokan messziről ingáztak a munkahelyükre, vagyis egészen hajnalban indultak dolgozni, a gyerekeket viszont iskolába-óvodába kellett volna vinni. Délután ugyanez volt a probléma, a második műszakból nem értek időben haza ahhoz, hogy nekiálljanak a házimunkáknak. Ezért szinte mindenki elvándorolt, aki tehette, a fiatal végzős kereskedelmi szakdolgozók jellemzően csak a családalapításig bírták ezt a munkabeosztást.

Tetézte a bajokat, hogy a fizetés meglehetősen alacsony volt, 1986 körül még mindig 2000-3000 forint között mozgott, ami mai értéken 60-90 ezer forintnak felel meg. A központi bértömeggel gazdálkodó nagyvállalatok próbálták keresztfinanszírozni a dolgozók fizetését, több-kevesebb sikerrel.

Egy 1988-as, Dunakanyarban készült riport már súlyos áruhiányról és lehetetlen nyitvatartási rendszerről számolt be. A régióban üzleteket fenntartó Szentendre és Vidéke Áfész főosztályvezetője akkor azt mondta, 45 üzletük van, de csak három tart nyitva vasárnap is, mert nagy létszámhiánnyal küszködnek. De ha lenne dolgozó, akkor sem lennének képesek kifizetni a vasárnapi túlórapénzt, ezért nyáron jó néhány üzletet be kell zárni, másokat csökkentett nyitvatartási idővel üzemeltetnek. A dolgozók 99 százaléka nő volt náluk, és nyáron az óvodai-iskolai szünet idején sokaknak kellett kiadni a szabadságokat, ekkor végleg elfogyott a hadra fogható dolgozó.

A felvágottra természetesen ceruzával írta rá a kiszolgáló az árat, amit a kasszában a pénztáros beütött a (mechanikusan működő) pénztárgépbe. Vonalkódos nyilvántartási rendszer értelemszerűen nem volt, a kasszásnak részben fejből kellett tudnia az árakat, részben azonban könnyítette a munkáját, hogy az a csomagolásokra sok esetben már gyárilag rá volt nyomtatva. Ezt a központi árképzés tette lehetővé, hiszen ha Budapesten úgy döntöttek, hogy a két deciliteres tejes kakaó 1 forint 60 fillérbe fog kerülni az adott évben, akkor nyugodtan rá lehetett nyomtatni a fedélre, mert attól eltérni sehol az országban nem lehetett. Az árakat általában januártól változtatták (magyarul: emelték), de év közben alapesetben már nem nyúltak hozzá, a kasszások ezért nem bolondultak bele a fejben tartott készletekbe.

Klasszikus értelemben vett árverseny nem létezett a boltok között, de még annyira sem voltak autonóm gazdasági egységek, hogy saját jogon akciózhassanak, reklámozhassanak vagy bármiféle vásárlásösztönzéssel próbálkozzanak. Sőt, a helyzetük még ennél is jóval kötöttebb volt, hiszen az élelmiszer-értékesítés körülbelül ahhoz hasonlóan működött, mint ma a vényköteles gyógyszerek patikai forgalma: a fogyasztói ár mellett az árrés is központilag meghatározott volt, sávos rendszerben. Így a boltok nem is tárgyaltak árakról a nagykereskedőkkel és gyártókkal, minden szereplő a központi elosztás alapján kapta az árrését.

Azt viszont sok esetben elvárta a központ, hogy a fejlesztésekhez a boltos vállalatok önrészt vállaljanak, azaz pénzügyi alapot képezzenek. Kiolvasható a korabeli sajtóban tett szakmai nyilatkozatokból, hogy például egy új bolt építéséről kevésbé gazdasági, inkább szociális megfontolások alapján döntöttek, a fő mozgatórugó a lakosság „megfelelő ellátásának” biztosítása volt. Az építési-fejlesztési projekteket döntően a központokban döntötték el, és állami forrásokból fedezték, ha tudták.

Ebben az időszakban azonban a boltok már nagyon panaszkodtak arra, hogy a matematika nem stimmel, a helyzet erősen tolódik a lehetetlen irányába, mert az árréstömeg egyáltalán nem fedezi a költségeket. Ilyen körülmények között fejlesztésekre és béremelésekre nagyon ritkán jutott pénz.

Nagy esemény volt például, amikor 1986 augusztusában Pécsett megnyílt az ottani első teljesen önkiszolgáló bolt. Az átalakítást 700 ezer forintból valósították meg, ez ma körülbelül 22 millió forintnak felelne meg. A tejtermékeknél és a hidegkonyhai készítményeknél már sikerült elérni, hogy a gyárból előre csomagolva érkezzen az áru, a húsoknál azonban ez még nem volt megoldható, azokat a dolgozók a boltban hátul porciózták ki.

Szerettem kint lenni a pultnál, mert ott élő kapcsolatban voltam a vásárlókkal, de jó itt bent csomagolni is

nyilatkozta kissé keserédesen egy dolgozó akkor a Dunántúli Naplónak.

A tervgazdaság döntéshozói nem engedhettek az olcsó és hozzáférhető alapélelmiszerek mítoszából (lásd a 3,60-as kenyérhez való irreális ragaszkodást), a nap végén azonban kénytelenek voltak a boltok veszteségeit máshonnan keresztfinanszírozni, vagyis az olcsó élelmiszer fedezetét valójában szétszórták a gazdaság egyéb szereplői között.

A korabeli sajtóból kiderül az is, hogy gyakori megoldás volt a nagykereskedő cégek nyereségéből keresztfinanszírozni a kiskereskedelmi vállalatok veszteségeit, ennek következtében azonban az évtized végére már a nagykerek működése is ellehetetlenült. A nagykerek sokáig azért működhettek jobban, mert országosan mindössze 10, területi monopol vállalatra osztották ezt a feladatot. Ezek neve volt egyébként a Füszért.

Verseny csak egy bizonyos értelemben létezett. Az élelmiszer-kiskereskedelmi vállalatok alapvetően területi monopóliumként működtek, néhány kivétellel. Az egyetlen országos vállalat a Csemege volt, de a fővárosban ezzel párhuzamosan 11 további különálló állami közértvállalat között osztották fel a kerületeket. A vidéki városokban általában egy tanácsi (ma: önkormányzati) tulajdonú vállalat nyithatott boltokat, a kisebb településeket pedig jellemzően a szövetkezetek társulásai, vagyis az áfészek vitték. Idővel ezek egymás területeire is bemerészkedhettek, a külső fővárosi kerületekben például megjelenhettek az áfészek.

Előfordulhatott, hogy egy pesti főút két oldala külön kerülethez és így a rajta lévő két bolt más közértvállalathoz tartozott, ilyen értelemben versenyezhettek egymással, de a kötött árak és a gazdasági autonómia hiánya miatt a valóságban mindez rendkívül korlátozott játékteret engedett meg. Amennyiben az egyik közértvállalat vezetője például elérte, hogy az ő boltjaiba egy megbízhatóbb, jobb minőségű pékségből minden hajnalban időben megérkezzen az áru, akkor némi előnyre tehetett szert, de a hasonló megoldások nagyon szűk mederben folytak.

A nagykereskedőket alapvetően nem lehetett kikerülni, csak az évtized végére és inkább az iparcikkekre lett jellemző, hogy a krónikus áruhiányt kétségbeesetten próbálták elkerülni a kereskedelmi vállalatok, és a központi szigor lanyhulásával a gyártókkal közvetlenül szerződtek – a nagykereket részben kiiktatva.

Az áruhiánynak volt egy érdekes mellékszála is: gyakran előfordult, hogy a raktárban volt áru, de mégsem rakták ki a polcokra. Az említett balatoni körképnél is kiderült például, hogy az üzlet raktárában rekeszekben áll a sör, de azt a dolgozóknak tették félre.

A másik tipikus jelenség az volt, hogy délután már szinte sehol sem lehetett kenyeret kapni. Rendre előjön az újságcikkekből, hogy zárás előtt már csak sajtos kenyér van, de az drága, és inkább nem veszik meg a vevők. A zárást egyébként nem a mai értelemben kell elképzelni, hiszen a boltok jelentős része nem tudott estig nyitva tartani, mert nem volt két műszakra elég dolgozója. A kenyér viszont sok esetben azért nem volt elérhető már kora délután sem, mert visszavitték a raktárba. Azért, mert minden boltnak kötelező volt egy kora reggeli nyitókészletet biztosítani, ám bizonytalan volt, hogy a pékáru megérkezik-e hajnalban. Az első vevőknek így a tegnapi maradékot rakták ki, a boltvezetők csak így tudták kivédeni, hogy ne büntessék meg őket.

Az Óbuda ABC a Gyenes és a Zápor utca sarkán 1979-ben. Fotó: Fortepan/Magyar Rendőr

1986-ban a Balaton-parton 30 forintba került az őszibarack kilója, ez ma 930 forintnak feleltethető meg, a paradicsomot 40 forintért, azaz mai értéken 1240-ért kínálták. Az áru azonban a riporterek szerint nem volt jó minőségű, és ez volt az a piaci rés, amit az egyre jobban beinduló „maszekok”, vagyis magánvállalkozó zöldségesek ki tudtak használni. Az ő esélyük az volt, hogy a nagybanin kiválogatták a szebb árut és az állami boltok tömegkínálatához képest prémiumként adták el.

Budapesten 1986 tavaszán 2800 élelmiszerbolt volt, de ha 1985 egészét nézzük, akkor ezernek kellett valamilyen ok miatt átmenetileg zárva tartania. Nagy előrelépés volt, hogy jó néhány nagy ABC már szombat délután is nyitva tudott maradni egészen 5 óráig, a maszekban nyitott kisebb boltok pedig azzal hasítottak, hogy már vasárnap is ki tudtak nyitni.

Egy szakmai beszélgetés alapján 1986 áprilisában éppen 148 üzlet nem volt nyitva, főleg létszámhiány és átépítés miatt. A termékekhez tartozó haszonkulcsok egy olyan rendszerben voltak, amelyet még 1980-ban határoztak meg, az idő azonban elszállt felettük. Hat év alatt megnőttek a költségek, ám az áremelést nem engedték meg, a vállalatok gyakorlatilag a túlélésre játszottak, fejlesztésre nem is gondolhattak.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkTényleg kell nekünk ennyi élelmiszerbolt?Európai összehasonlításban viszonylag sok dolgozóval érünk el viszonylag kis forgalmat, esélyes, hogy a magyar boltosok szétaprózzák a piacot.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkSokat változott a Nagykörút egy év alatt, mégis ugyanolyan lerobbant maradtA körúton ma majdnem minden ötödik üzlet más, mint egy évvel korábban. A vállalkozók leginkább az étel-ital profiljában látnak csak fantáziát.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkA kisboltoknak és a foglalkoztatásnak nem ártanak a hipermarketek, az egészségnek annál inkábbRégi vád a hipermarketekkel szemben, hogy elnyomják a kisboltokat, csökkentik a foglalkoztatást és ártanak a környezetnek. Erre valójában kevés bizonyíték van, de sok más téren világosabb a negatív hatásuk.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Élet Vállalat ABC Áfész bolt élelmiszer kiskereskedelem nyolcvanas évek Olvasson tovább a kategóriában