A világpolitika-magyarázás művészeti ága kevés olyan befolyásos elméletet termelt, mint Samuel P. Huntington harminc éve megjelent tézise a civilizációk összecsapásáról. A mű hipotézise, hogy a hidegháború utáni világban a konfliktusok alapvető mozgatórugója nem az ideológia vagy a gazdasági haszon lesz, hanem a világ „nagy civilizációi” közötti kulturális különbségek. Bár a nemzetállamok maradnak a világpolitika legfontosabb szereplői, a konfliktusok elsősorban az eltérő civilizációkhoz tartozó államok, illetve államok csoportjai között fognak kitörni.

Az ilyen elméletek ritkán szoktak kitörni az akadémiai szféra elefántcsonttoronyából, ám Huntingtoné hatalmas karriert futott be. Ebben bizonyosan fontos szerepet játszott az időzítés: az 1990-es évek fordulóján évtizedekig tartó világhírnevet lehetett szerezni olyan elnagyolt elképzelésekkel, miszerint a hidegháború után győzött a demokrácia és eljön a „történelem vége”,^*Bár a rend kedvéért meg kell jegyezni, hogy a „történelem vége” a kiragadott idézeteknél jóval összetettebb elméletet takar, és annyira nem öregedett rosszul, mint a címén hahotázó geopolitikai influenszerek sejtetik, de ez már egy másik cikk témája. vagy hogy Európában visszatér a hidegháború előtti véres nagyhatalmi vetélkedés, esetleg Amerika lesz a világ ura.

De hasonlóan fontos lehetett az elmélet közérthetősége és a nyugati lakosság és politikai elit intuíciójára rájátszó mondandója. A civilizációk összecsapását sokan használták a 2001. szeptember 11-i amerikai terrortámadások magyarázására és az Egyesült Államok „terrorellenes” háborújának igazolására, megjelent a Trump-kormány külpolitikai döntéshozóinak elmélkedéseiben, és Orbán Viktor miniszterelnök is elővette a tézist az amerikai Republikánus Párt jobbszárnyának seregszemléjén, a CPAC konferencián 2022-ben. Sőt, még a magyar közbeszédben gyakran baloldaliként kezelt, az Egyesült Államokban balról általában inkább centrista elhajlásai miatt bírált New York Times hasábjain is megjelent az elmélet mint Oroszország ukrajnai inváziójának magyarázata.

A szakmai visszhang hasonlóan erős volt. Az amerikai felsőoktatásban feladott kötelező és ajánlott olvasmányokat listázó Open Syllabus Project szerint A civilizációk összecsapása a 31. leggyakrabban kiadott mű, 6273 kurzuson olvastatják a hallgatókkal legalább egy részét. Ezzel Huntington olyan szerzőket előz a listán, mint Adam Smith, Arisztotelész, Szofoklész, Homérosz, W. E. B. Du Bois, John Rawls, William Shakespeare, Jean-Jacques Rousseau vagy Immanuel Kant. A Google Scholar szerint a könyvre több mint 47 ezer másik, tudományosnak szánt írás hivatkozott. A nemzetközi politikaelmélet legnagyobb klasszikusai a tízezres nagyságrend körül mozognak, de még az 1990-es évek másik hasonlóan virális írása, Francis Fukuyama fent említett elmélkedése a történelem végéről is csupán 30 ezer környékén jár. A Corvinus Egyetem nemzetközi tanulmányok intézetében a mű hatása máig él, miután civilizációtörténet címmel, a huntingtoni felosztás mentén tanítják a világtörténelmet.

Ennek ellenére a könyv fő tézisét és az abból fakadó politikai következtetéseket a nyugati politikatudomány művelői jellemzően falsnak tartják: a témát feszegető tanulmányok döntő többsége szerint a civilizációk összecsapása empirikusan nem igazolható, és elméleti alapon sem koherens. Míg a hasonló idézettségű elméletekre általában évtizedes, akadémikusok százait vagy ezreit megmozgató kutatási programok épülnek, addig A civilizációk összecsapását a nyugati akadémiai szférában erős távolságtartással kezelik, hiába népszerű máig a közéleti vitákban és politikai szövegekben.

Eltérő vallás = konfliktus

A korábban a hadsereg és a polgári vezetés viszonyrendszeréről, a társadalmi modernizációról, a demokratizálódásról és az összehasonlító politikatudomány alapjairól publikált műveivel elismert és befolyásos politológussá váló, a Harvard Egyetemen tanító Huntington tézisét a legendáriumok szerint Bernard Lewis konzervatív történész egy 1990-es, A muszlim harag gyökerei című esszéje inspirálta, amely azt boncolgatta, hogy a muszlim világ mély és feloldhatatlan gyűlöletet érez a Nyugat iránt. A huntingtoni formuláció először a Foreign Affairsben, az amerikai külpolitikai diskurzus egyik meghatározó, bár véleménycikkeket és esszéket, nem tudományos igényű cikkeket publikáló folyóiratában jelent meg 1993 nyarán Civilizációk összecsapása? címmel. Ahogy a felkapott ötletekkel lenni szokott, a cikk később könyvvé duzzadt, amely 1996-ban jelent meg A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása címmel – immár kérdőjel nélkül. 

Samuel Hungtinton elképzelése a világ nagy civilizációiról, A civilizációk összecsapása című könyv eredeti kiadásának 26-27. oldaláról. (Kyle Cronan és Olahus, Wikimedia Commons.)

Huntington szerint a civilizációk összecsapása a konfliktusok logikájának evolúciója: a középkorban a fegyveres erőszak jelentős részt az egyes uralkodók közti rivalizálásból fakadt; a francia forradalom után, a nacionalizmus feltalálását követően a nemzetek közti háborúk domináltak; míg az első világháborút követően, a kommunizmus és a fasizmus európai térnyerésével az ideológiai alapú konfliktusok váltak a meghatározóvá. A hidegháborút is a két szuperhatalom ideológiai szembenállása határozta meg, de ennek a Szovjetunió bukásával vége szakadt.

A tézis mögötti levezetés, hogy 

• a civilizációk alapvetően eltérően látják a világot, más történelmi, nyelvi, kulturális és mindenekelőtt vallási alapokon nyugszanak.
• A globalizált világban megnő a civilizáció közti érintkezés, ami felerősíti ezeket az ellentéteket, és súrlódásokat szül.
• A gazdasági fejlődés a nemzeti identitás gyengülésével jár, és a nemzetinél magasabb rendű, elsősorban vallási alapú civilizációs identitás erősödéséhez vezet.
• A Nyugat kulturális, politikai és gazdasági dominanciája erősíti a más civilizációk és elitjeik „befelé fordulását” és gyökereik újrafelfedezését, azaz a nyugati értékek univerzális elfogadása helyett azok erőltetése inkább erősíti a világ eszmei megosztottságát.
• Az egyes térségek „civilizációs tudatát” tovább erősíti a gazdasági regionalizmus felfutása.
• A kulturális jellegzetességekből fakadó eltérések a korábbi korok konfliktusait okozó politikai és gazdasági különbségekhez képest nehezebben feloldhatók és áthidalhatók.
• Ezeket a régi jelenségeket a 20. század szekuláris ideológiái elfojtották, a kommunizmus és a fasizmus bukásával, illetve a liberalizmus és a nacionalizmus válságával ismét visszatérnek majd. 

Az elmélet központi eleme a civilizációk „véres határa”, vagyis az az elképzelés, hogy a konfliktusok nagyrészt az eltérő civilizációk földrajzi határvidékein törnek majd ki. Itt pedig elsősorban az iszlámra összpontosított, amely szerinte 1300 éve harcol a Nyugattal, de Afrikában és Indiában is az erőszak mezsgyéje. A civilizációk határán folyó „mikroszintű” harcok mellett egy makroszintű vetélkedést is valószínűsített, amely szerint az eltérő civilizációkhoz tartozó országok a katonai és gazdasági primátusért, a nemzetközi intézmények és harmadik felek feletti befolyásért, valamint politikai és vallási eszméik terjesztéséért harcolnak majd egymással.

Huntington persze az iszlám mellett számos további törésvonalat említett, és a geopolitikai jóslás ingoványos talajára is rálépett. A könyv talán legfurcsább oldalain egy civilizációs háború lehetséges lefolyását illetően arról elmélkedett, hogy 2010-re Kína lerohanja Vietnámot, amelynek Amerika siet segítségére, ez viszont közvetlen amerikai–kínai háborúhoz vezet, amiből teljes világégés lesz: Algéria atomcsapást mér Marseille-re, Horvátország és Szerbia együtt lerohanja Boszniát, majd Görögország és Bulgária Törökországot, India hindu világrendet próbál létrehozni, az Egyesült Államok latinó vezetés alá kerül, Afrika pedig „mobilizált emberek hordáit önti Európára, hogy a kontinens romjain portyázzanak”.

Ezek mellett a japán–amerikai kulturális ellentét kiéleződését és Japán „ázsiasodását” is elővezette, abban viszont igaza lett, hogy Kelet-Ázsiában egy Kína-központú gazdasági rend jön létre, és korát megelőzve azt is megjövendölte, hogy a kínai rezsim ellentétbe került majd a közép-ázsiai türk-muszlim kisebbségeivel – bár államközi civilizációs konfliktus ebből sem lett, sőt a muszlim ujgur népesség átnevelésére tett kínai kísérleteket – vélhetően gazdasági érdekekből – minimális reakció kísérte a muszlim világból.

Mi az a civilizáció?

Az ujgurok kínai kezelésével szembeni muszlim szolidaritás hiánya elvezet a huntingtoni elmélet bírálatainak első csokrához, amelyek szerint erős túlzás egységes civilizációs tudatról vagy identitásról beszélni. A Donald Trump-féle „Amerika az első”, a kontinentális Európával való közösködést elutasító brexit-párti konzervatívok vagy a tucatnyi európai euroszkeptikus párt felemelkedése, akár az Orbán Viktor által hangoztatott „nemzetek Európájához” való visszatérés; az iszlám világon belüli temérdek viszály; vagy akár az azonos kulturális hátterű ázsiai népek közti megannyi nézet- és érdekellentét erősen aláássa a civilizáció mint koncepció magyarázóerejét, és inkább a „civilizációkon” belüli fragmentációt jelzi.   

Eleve érdekes kérdés, hogy mi a civilizáció, és hol húzódnak a határai. Huntington megfogalmazása szerint ez az „emberek legmagasabb szintű kulturális csoportosítása, és a legtágabb szintje a kulturális identitásnak azon a határon innen, amely megkülönbözteti az embereket más fajoktól”. Ez nem egy különösen pontos és világos meghatározás.

Hasonlóan sok kritika érte Huntington gyakorlati felosztását, amely számos furcsa elemet tartalmaz. Mi igazolja Latin-Amerika és a „Nyugat” különállását, ha vallási és nyelvi különbség sincs? Miért külön civilizáció Japán, amikor a japán vallások, nyelv és kultúra jól dokumentálhatóan Kínából érkezett? Mi alapján beszélhetünk a regionális identitás kialakulásáról, ha az elmélet szerint Kelet-Ázsiában hat civilizáció van jelen egymás mellett? Hogyan lehetne egy egységes, politikai és gazdasági szövetségre lépő civilizációs blokk tagja az ősellenség Irán és Szaúd-Arábia; Vietnám és Kína; Ukrajna és Oroszország; vagy Afrika forrongó országai? A másik oldalról, mi a helyzet a civilizációs határokon átívelő gazdasági és politikai intézményekkel: a nem nyugati országok jelentős része átvette a nyugati politikai, jogi és gazdasági intézményrendszert, közülük sokan az Egyesült Államok katonai szövetségesei és gazdasági partnerei.

A huntingtoni civilizációs értelmezést nem csak a furcsa térkép miatt bírálták. Mint Gregorio Bettiza és Fabio Petito, az Exeteri Egyetem és a Sussexi Egyetem tanárai egy 2018-as áttekintésben írták, a kritikai elméletek szerint a civilizációs narratíva egy szűk és exkluzív csoporttagsággá redukálja az emberi identitás összetett, változó és gyakran hibrid (azaz egymással akár ellentétes nézetrendszerek elemeit egyesítő) jellegét, és a főként vallási alapú kategorizálással elpalástolja az egyéb identitásbeli tényezők mentén kialakuló alapvető társadalmi konfliktusokat, legyen szó az etnikai, vagyoni, hatalmi vagy a genderhez és szexualitáshoz köthető identitásokról és azok ütközéséről. A huntingtoni narratíva gyakorlati alkalmazása kapcsán az az elképzelés is megjelenik, hogy az pusztán egy hatalmi eszköz, amely a Nyugat felsőbbrendűségét és a nem nyugati világgal szembeni erőalkalmazás jogosságát hivatott legitimizálni a kultúrák mentén való csoportképzéssel és a „civilizációs” konfliktusok elkerülhetetlenségének hangoztatásával.

Hasonló tőről fakadnak a civilizációs narratíva kevésbé lánglelkű, szociológiai ihletésű bírálatai. Ezek szintén abból indulnak ki, hogy a civilizáció egyes regionális és kulturális elitek által megteremtett csoportképző narratíva, amely „elképzelt közösségeket” próbál létrehozni. Az is hasonló a hungtingtoni narratívához, hogy a „civilizációs identitások” megteremtését részben a globalizációra, a nyugati „liberális” elvek térnyerésére és az egyéni és nemzeti identitások gyengülésére adott reakciónak tartja: a nem nyugati elitek számára a globalizáció, a modernizáció, a nyugati hegemónia és a liberális nemzetközi rend normatív kritikája rejlik a civilizációs elképzelések mögött. 

Ugyanakkor míg Huntington a civilizációkat objektív, világos határokkal rendelkező, jelentős történelmi háttérrel bíró területi egységekként kezelte, a szociológiai megközelítés ettől jelentősen eltér: mint Patrick Thaddeus Jackson, a washingtoni Amerikai Egyetem professzora és a civilizációs identitás kutatója egy korabeli recenzióban kiemelte, a civilizációk nem fixált, stabil közösségek, azok határa és tartalma az időkkel jelentősen változik, mind a civilizáció belső tartalmát, mind a külvilággal való kapcsolatát illetően – ahogy például a „nyugati civilizáció” tartalma is nagyon más volt a 18. században, a 19. században, a 20. században, és napjainkban is folyamatos változás alatt van.

Peter Katzenstein, a Cornell Egyetem professzora és az 1990-es és korai 2000-es évek elméleti vitáinak egyik meghatározó szereplőjének megfogalmazásában a „civilizáció“ mint nemzetközi politikai kategória „egy lazán kapcsolódó, belülről is differenciált, elit-vezette társadalmi rend, amely egy globális kontextusba ágyazódik”. Ennek a tanulsága, hogy a huntingtoni elképzelésekkel szemben a „civilizációs” különbségek bár valósak lehetnek és hatással vannak a nemzetközi politikára, inkább reaktív, nem agresszív jellegűek; nincsenek kőbe vésve; nem feltétlenül haladnak meg más identitásokat; nem hoznak létre homogén politikai tömböket; és nem tekinthetők az államközi konfliktusok fő mozgatórugójának. 

Empirika

Egy másik komoly bírálat Hungtingon elméletével szemben, hogy a valóságban nem jött be. Ahogy a nagyívű elméletekkel lenni szokott, az empirikus bizonyítással maga Huntington sem nagyon bajlódott, bár ez annyiban érthető, hogy a jövőre vonatkozó jóslatokat határozott meg, az ilyesmit pedig nehéz tesztelni. Ugyanakkor a kérdést feszegető elemzések döntő többsége arra jutott, hogy nem a civilizációk közti harc határozta meg a hidegháború utáni világot.

A háborút és békét magyarázó jelenségek empirikus kutatásának veteránjai, Bruce Russett, John Oneal és Michaelene Cox, a Yale kutatói egy 2000-ben megjelent, az 1950 és 1992 közti konfliktusokat vizsgáló tanulmányukban azt írták, hogy a konfliktus egyáltalán nem gyakoribb a Hungtingon által eltérő civilizációhoz sorolt államok között, mint a „civilizáción belül”. Sőt: a nyugati civilizáció kivételével minden más „civilizáció” tagjai sokkal többet háborúztak egymással, mint más „civilizációk” tagjaival. A nyugati civilizációk esetében a civilizációs határokon átívelő háborúk magasabb arányát az magyarázza, hogy az érintett időszakban a nyugati országok nem háborúztak egymással, ezt azonban a szerzők szerint sokkal jobban magyarázza a demokrácia és a kölcsönös gazdasági függés, mint bármilyen civilizatórikus megfontolás.

Simón Peresz izraeli kormányfő és Samuel P. Huntington a New York-i világgazdasági fórumon, 2002 februárjában. AFP/Europress

Huntingon ezekre a bírálatokat azt válaszolta, hogy a korai tanulmányok (elegendő konfliktus híján) nem a hidegháború utáni világot vizsgálták, és nem pusztán államközi konfliktusokat néztek, ezért nem relevánsak. Azonban a későbbi értékelések többsége is hasonló eredményt hozott. Egy tágabb időszakot vizsgáló 2001-es munka szerint sem a hidegháború előtt (1816 és 1945 között), sem aközben, sem a hidegháború végével, az 1989 és 1992 közti időszakban nem azonosítható a civilizációs különbség mint a háborút magyarázó tényező. Sőt, a hidegháború előtti világban is kifejezetten többet harcoltak egymással az egy civilizációba sorolt államalakulatok. Hasonló eredményre jut Giacomo Chiozza, a Duke politológusa az 1946 és 1997 közötti konfliktusok esetén, valamint Errol A. Henderson 2005-ös tanulmánya is, amely 1999-ig vizsgálta a civilizációk közti és azokon belüli konfliktusok előfordulását, és arra jutott, hogy a hidegháborút követően még csökkent is a „civilizációk közti összecsapások” száma.

Erik Gartzke és Kristian Skrede Gleditsch, a Columbia Egyetem kutatói egy tágabb felfogás mentén azt nézték meg 2006-ban, hogy milyen hatással van a fegyveres konfliktus előfordulására az egyes államok közti, illetve államon belüli etnikai, nyelvi és vallási konformitás, illetve megosztottság. Ebből a kutatásból az jött ki, hogy a kultúra és az identitás hatással vannak a konfliktusok előfordulására, de nem úgy, ahogy Huntington jósolta: nagyobb eséllyel kerül konfliktusba két olyan állam, ahol a többség azonos kulturális mintázatokkal bír; az eltérő kulturális felépítésű társadalmak összecsapása pedig leginkább ott jellemző, ahol az egyik fél domináns kulturális csoportja a másik ország kisebbsége. 

A fenti megállapításokkal néhány újabb tanulmány definíciós stratégiák mentén vitatkozik. Nicholas Charron, a Göteborgi Egyetem kutatója egy 2010-ben megjelent cikkében például azt állítja, hogy ha csak a hidegháború utáni világ nagyobb emberáldozatot követelő, jelentősebb államközi konfliktusaira összpontosítunk, megáll Huntington tézise, különösen a nyugati és nem nyugati civilizációba sorolt államok között magas a konfliktus valószínűsége. Hasonló eredményre jut egy 2019-es elemzésében Gunes Gokmen, a Lundi Egyetem közgazdásza, aki szerint jóval nagyobb eséllyel kerültek konfliktusba eltérő kulturális hátterűt államok a hidegháború vége óta, bár azt is hozzáteszi, hogy a más civilizációkba tartozó harcoló felek között nem elsősorban az eltérő vallás, hanem az eltérő nyelv a fő kulturális különbség.

Nem működik a terrorizmusra, se Ukrajnára

A Huntingtont igazolni vágyó munkákkal szemben visszatérő bírálat, hogy azok nem veszik figyelembe a harcoló felek motivációit, és civilizatórikus konfliktusnak kódolnak olyan háborúkat, amelyeknek nem sok köze volt a kulturális ellentétekhez: az, hogy két eltérő vallású és kulturális hátterű ország háborúzik, még nem jelenti azt, hogy azért háborúznak, mert eltérő vallással és kulturális háttérrel bírnak.

Paul Poast, a Chicagói Egyetem professzora 1990 és 2010 között nyolc „civilizációk közötti” konfliktust azonosított a háborúk statisztikai vizsgálatának mértékeadó adatbázisában, a Correlates of War adatsorban, ám ezek többségének szerinte nem sok köze volt a kulturális eltérésekhez. Az Egyesült Államok Jugoszlávia elleni beavatkozása 1999-ben; az 1991-es öbölháború, ahol egy tág koalíció indult Szaddám Huszein iraki diktátor Kuvaitot lerohanó csapatai ellen; a következő iraki háború 2003-tól; az Örményország és Azerbajdzsán közötti összecsapások 1993–1994-ben; valamint Etiópia és Eritrea 1998–2000 közti konfliktusa nehezen nevezhető civilizációk közti harcnak. A vonatkozó időszakból szerinte legfeljebb a 2001-es afganisztáni beavatkozást és az 1999–es indiai–pakisztáni konfliktust lehet beleszuszakolni a huntingtoni definícióba.

Hasonlóan problémás lenne civilizációs összecsapásként értelmezni a nagyobb 2010 utáni konfliktusokat, mint a szíriai vagy a jemeni háború, ahogy például az Egyesült Államok és Kína nagyhatalmi rivalizálására is nehezen húzható rá, hogy pusztán kulturális eltérésekből fakad.

A két vonatkozó tanulmány statisztikai igazolása jelentős részben abból a Bruce Russették által is feltárt összefüggésből fakad, hogy a Huntington által nyugatinak tartott országok csak más „civilizációkba” tartozó országokkal kerültek konfliktusba. Ez egyrészt annak következménye, hogy a huntingtoni Nyugat nagyjából a NATO-val egyenlő; másrészt ezek a konfliktusok nagyrészt az Egyesült Államok biztonságpolitikai és gazdasági érdekek által motivált világcsendőrködéséhez kapcsolódnak, nem kulturális faktorokhoz.

A civilizációs magyarázat az ukrajnai helyzet kapcsán is előjött, miután Ukrajna a huntingtoni elképzelés szerint a nyugati és ortodox civilizáció határán fekszik, és Vlagyimir Putyin orosz elnök is elő szokta hozni az orosz civilizáció különlegességét. Huntington maga ugyanakkor azt írta, hogy a civilizációs megközelítés esetén „az ukránok és oroszok közti erőszak valószínűsége alacsony”, miután közeli kulturális, személyes, történelmi szálak kötik össze a két országot. Azt ő is kiemelte, hogy Ukrajna két fele között jelentős a különbség, de ő legfeljebb egy Csehszlovákia felbomlásához hasonló folyamatot képzelt el. Így aztán mindkét fronton tévedett: az orosz–ukrán háború mégis eljött, az ukrán társadalom viszont mégsem akar kettéválni.

Oroszország többi posztszovjet kalandjára sem illik a tézis: mint Olivier Roy, az European University Institute kutatója kiemelte, Vlagyimir Putyin négy katonai manőveréből három (azaz Ukrajna mellett további két) esetben keresztény országok jöttek ki rosszul: az ortodox Grúzia elleni beavatkozásból a jelentős muszlim kisebbséggel bíró abházok és oszétok profitáltak, és bár a hegyi-karabahi konfliktusban eleinte Örményország mellett állt Moszkva, a viszály 2020-as és idei kiújulásakor tanúsított orosz passzivitás a muszlim Azerbajdzsán malmára hajtotta a vizet.

Egy másik súlyos ellenérv, hogy a hidegháború óta az államközi konfliktusok, valamint az államközi konfliktusban elhunyt emberek száma jelentősen csökkent, azaz a „civilizációk összecsapásával” jellemzett korszak pusztán az államközi háborúkat nézve a legbékésebb időszak volt a második világháború óta. Az államközi fókusz persze annyiban erősen torzít, hogy szervezett erőszak ma az esetek döntő részében államokon belül zajlik, ám ezen harcok esetében jóval jellemzőbbek a civilizációkon belüli, mint a civilizációk közötti összecsapások.

A nyugati világ elleni iszlamista terrortámadások esetében sincs statisztikai bizonyíték a huntingtoni tézisre, habár ezeket gyakran szokás a huntingtoni elképzelések mentén civilizatórikus összecsapásként értékelni a nyugati sajtóban. Eric Neumayer és Thomas Plümper, a London School of Economics és Bécsi Gazdaságtudományi Egyetem tanárainak 2009-ben megjelent vizsgálata szerint az iszlamisták nem követnek el mérhetően több terrortámadást akár a nyugati, akár más „civilizációk” tagjai ellen. A nyugati célpontok elleni támadások esetében azt is kiemelik, hogy ezeket jobban magyarázza a célpontok stratégiai jelentősége, mint bármilyen civilizatórikus megfontolás. Arra sem találnak bizonyítékot, hogy a terrorizmus mintázatai jelentősen változtak volna a hidegháború végével.

Ennek ellenére egy 2020-as tanulmány szerint a 2005 és 2015 között az Egyesült Államokban elkövetett terrorcselekmények esetében – az áldozatok számával és egyéb, a híradások szempontjából releváns változókkal korrigálva – 357 százalékkal nagyobb figyelmet kaptak az iszlamista terrorcselekmények, mint a más motivációjú (például az újabban terjedő szélsőjobboldali) terrortámadások. Azaz a civilizációk összecsapása jelentős mértékben a média által teremtett alternatív valóság.

Eközben a nyugati sajtóban a „harmadik világban” történő terrortámadásokról jóval kevesebb hír számol be, dacára annak, hogy az utóbbi évtized legpotensebb terrorszervezete, az Iszlám Állam a legvéresebb öldökléseit a Közel-Keleten és a Huntington által az iszlám világ részének tartott Észak-Afrikában követte el. A tavaly terrorcselekményben elhunyt emberek közel fele a Száhel régióban vesztette életét, és a többi véres ország sem a civilizációk határán fekszik: Afganisztánban, Szomáliában vagy Jemenben nem civilizációk között folyik a harc, hanem jellemzően különböző iszlamista csoportok és az azokat támogató közel-keleti országok között.

Ez veszélyes!

Chiara Bottici és Benoît Challand, a New School tanárai szerint a civilizációk összecsapása egy sikeres politikai mítosszá vált, amely számos nyugati és arab döntéshozó, világmagyarázó, újságíró és médiafogyasztó átlagember számára egy intuitív, egyszerű és saját személyes nézeteikkel egybevágó magyarázatot adott a világ működésére.

Azaz a mai közéleti vitákban a civilizációk összecsapása nem azért kap központi szerepet, mert valós képet adna a világról, hanem mert a megszólalók egyéni elvi és eszmei becsípődéseiket igazolhatják vele. Huntington elméletének népszerűségét az is növelte a jobboldali médiában, hogy relatíve korán megjelent nála a bevándorlás mint probléma- és konfliktusforrás, illetve az amerikai kultúra és identitás „elvesztése” mint a jövő egy fő veszélye. 

Ez ironikus módon egy, inkább Jackson és Katzenstein koncepciójára hajazó, sajátos civilizációs identitást teremtett a nyugati jobboldalon. Daniel Nexon, a Georgetown Egyetem professzora egy 2019-es, a huntingtoni nézetek Trump-kormányban való megjelenésével foglalkozó cikkében arról írt, hogy a „nyugati civilizáció védelmére” való hivatkozás a politikai jobbszél fontos összetartó ereje, amelyen keresztül a magyar, lengyel, francia, kanadai vagy amerikai nacionalisták úgy érezhetik, egy, a „globalizmus és multikulturalizmus” elleni transznacionális szövetség tagjai. Számukra ráadásul a civilizáció védelme nem államközi súrlódásokban csapódik le, hanem belső társadalmi folyamatok ellenzésében ölt testet.

Ez Orbán Viktor szövegében is visszaköszön. A miniszterelnök a CPAC-en arról beszélt, hogy a nyugati civilizációt kívülről és belülről is támadások érik, és „a mai progresszívok újra megpróbálják leválasztani a nyugati civilizációt a keresztény gyökerei­ről” a migráción és a – konzervatív elképzeléseknek ellentmondó – genderfelfogáson keresztül. (Érdekes kérdés, hogy ha a civilizációk összecsapásának világában élünk, akkor Orbán miért hangoztatja közben, hogy Magyarország a világ minden részével „konnektivitásban” akar maradni, hiszen a harcoló civilizációk világa szükségszerűen bezárkózó hely.)

Samuel Huntington saját elmondása szerint eredetileg inkább figyelmeztetésnek szánta A civilizációk összecsapását, és a könyvben több alkalommal kitér rá, hogy a nyugati döntéshozóknak figyelemmel kell lenniük a kulturális különbségekre, óvakodniuk kell az univerzálisnak tekintett értékek terjesztésétől, és a potenciális „civilizációs” feszültségek minimalizálására kell törekedniük. 

Későbbi éveiben (Huntington 2008-ban hunyt el) ugyanakkor baloldali bírálói szerint a szélsőjobbos hisztériakeltés hangadójává vált: a 2001-es terrortámadás után a Nyugat és a muszlim világ közti világháborút valószínűsített, és nyíltan hirdette, hogy a „muszlim háborúk” jelentik a jövő konfliktusait; utolsó, 2004-es könyvében pedig a latin-amerikai bevándorlók „inváziójáról”, az amerikai kultúra ostromáról, Amerika délvidékének „Mexikó általi visszafoglalásáról” írt, és azzal riogatott, hogy ha az Egyesült Államok felbomolhat, ha nem képes megtartani „történelmi angolszász-protestáns kultúráját”.

Az elméletre részben a szélsőjobb, részben maga Huntington által rápakolt politikai és ideológiai konnotációk miatt míg Magyarországon egyes helyeken a tananyag alapja, az Egyesült Államokban az akadémikusok manapság inkább azon vitatkoznak, hogy egyáltalán fel szabad-e adni a könyvet a hallgatóknak bevezető kurzusokon. Illetve hogy milyen elméleti és empirikus segédanyaggal kiegészítve érdemes bemutatni a dolgot a világról nem kiforrott elképzelésekkel rendelkező, könnyen megvezethető diákoknak.

Ezzel együtt öt évvel ezelőtt, A civilizációk összecsapásának 25. szülinapján a Huntingtonnal gyakran ellentétbe állított Francis Fukuyama, a történelem végéről szóló tézisről ismert amerikai politológus inkább azt emelte ki, hogy még ha elmélete nagyon sok sebből vérzik is, az 1990-es évek közepén Samuel Huntington sok fontos folyamatot mégiscsak kortársai előtt azonosított: a modernizáció eltérő formái és az univerzálisnak tekintett nyugati értékekkel szembeni ellenkezés, a vallási fundamentalizmus politikai szerepének növekedése vagy az identitás szerepének fontossága ekkor még nem feltétlenül voltak fősodorbeli gondolatok (bár az identitás nemzetközi politikai vonatkozásainak kutatásában ekkor már sokan előrébb jártak a huntingtoni ötleteknél). Ugyanakkor az is igaz, hogy sok egyéb, ezeknél destruktívabb gondolat Huntingtontól nem függetlenül vált a fősodorbeli közéleti viták részévé.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkMég mindig indulatos viták tárgya Európa világuralmának egyik legnépszerűbb magyarázataJared Diamond bestsellere mezőgazdasági és földrajzi okokkal próbálta megmagyarázni, miért igázhatta le Európa a világot, de régi vádak és új kutatási eredmények is kétségbe vonják elméletét.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ civilizációk összecsapása Donald Trump identitás iszlám konfliktus Orbán Viktor samuel huntington terrorizmus Olvasson tovább a kategóriában