(A szerző a GKI vezérigazgató-helyettese. Az Ekonomi a G7 véleményrovata.)

Nem emlékszem, hogy az elmúlt bő évtizedben vezető kormánypárti politikus szerint lett volna bármi, amit jobban is csinálhattak volna a magyar gazdaságpolitikában. (Egymásra mutogatás, felelősség-áthárítás persze előfordult.) Ezért is volt meglepő Varga Mihály pénzügyminiszter augusztus végi kijelentése a Tranzit fesztiválon, hogy ha most eurónk lenne, jóval kevesebb kockázatot kellene vállalnia a magyar gazdaságnak.  E felismerés következetes végiggondolása valójában az egész magyar gazdaságpolitika újragondolását igényelné. A jövőt illetően azonban a miniszter csak az euró bevezetéséhez szükséges kritériumok mihamarabbi teljesítése, nem pedig az euró bevezetése mellett foglalt állást. Ezt a megközelítést feltehetőleg a miniszterelnök eurószkeptikus álláspontja és a gazdasági egyensúly javításának (a maastrichti kritériumok teljesítéséhez való közeledésnek) kényszere miatti kettősség magyarázza. A pénzügyminiszteréhez hasonló az MNB álláspontja is. A rendezvényen a jegybank képviselője is a maastrichti kritériumok teljesítésének – vagyis az egyensúly javításának – fontosságát hangsúlyozta, jelezve ugyanakkor, hogy a csatlakozásra csak valamikor a harmincas években kerülhet majd sor. Ezzel szemben Nagy Márton gazdaságfejlesztési miniszter a hangsúlyt nem az egyensúlyra, hanem a reálfolyamatokra helyezte, kiemelve, hogy a kormány célja a beruházásalapú, exportorientált gazdaság megvédése, a fogyasztás serkentése. Az egyensúly és növekedés elsődlegességének ilyen, intézményenként eltérő megítélése immár hagyományosnak tekinthető a magyar gazdaságpolitikában. 

Mint közismert, a miniszterelnök az idei évre a recesszió elkerülését és az év végére egyszámjegyű infláció elérést kérte minisztereitől és a jegybanktól. Az eddigi adatok szerint az utóbbi jó eséllyel elérhető – bár azok az újabb kormányzati remények, hogy ez már októberben is bekövetkezhet, meglehetősen optimistának tűnnek –, az előbbi viszont nagyon valószínűtlen. Nyilvánvalóan a közvélemény erre való ráhangolását szolgálja a miniszterelnök új, az állami rádióban meghirdetett szlogenje: „2023 az infláció letörésének éve volt, 2024 a gazdasági növekedés újraindításának éve lesz”. Tanulságos, hogy míg az inflációt a kormányzat alapvetően külső tényezőknek, például háborúnak és az EU szankcióinak tulajdonítja,

letörését már saját sikerének tekinti

melyhez a kötelező akciózás, az online árfigyelő rendszer alkalmazása vezetett. Az elmúlt hónapokban (sőt években) már számos elemzés mutatta ki, hogy az EU-ban évek óta az egyik legmagasabb, sőt 2022 vége óta már toronymagasan legmagasabb magyar áremelkedésben a keresletélénkítő, ráadásul azt rossz szerkezetben – a versenyképesség helyett sok esetben hatalmi, választási vagy presztízs-szempontok által vezérelt struktúrában – megvalósító pénzosztásnak fontos szerepe volt. Ebben az értelemben az ezt korrigáló, 2022 nyara óta összességében kifejezetten megszorító gazdaságpolitikának valóban fontos szerepe van az áremelkedési ütem leszorításában. Az infláció lassulásában nyilvánvalóan meghatározó szerepet játszott és játszik a vásárlóerő csökkenése, az első félévben mintegy 8 százalékos reálkereset- és 10 százalékos kiskereskedelmi forgalom-csökkenés, a közel 10 százalékos beruházásesés és a GDP 1,7 százalékos mérséklődése. Ebből viszont az is következik, hogy a növekedés kilátásba helyezett „újraindítása”, például a keresetek vagy az állami kiadások fedezetlen emelése esetén a dezinflációs folyamat megállhat. Mivel az államháztartási hiány július végén már elérte az egész évre előirányzott összeg 86,5 százalékát, ráadásul idén érdemi EU-transzfer beérkezésére aligha lehet számítani, jól mutatja egy esetleges mesterséges élénkítés fedezetlen voltát. 

Azt gondolhatnánk, hogy a 2022-23. évi magyar gazdasági válság, a négy negyedéve tartó recesszió, a régiós versenytársakhoz viszonyított évek óta tartó leszakadás nemcsak az elkerülhetetlen tűzoltásra, az egyensúlyi szempontok átmeneti előtérbe helyezésére készteti döntéshozókat, hanem az egész gazdaságpolitika újragondolására is. Az ilyen mély változtatás azonban

valójában csak illúzió lehet

mindaddig, ameddig a magyar kormánypolitika középpontjában nem a fenntartható növekedés feltételeinek megteremtése, hanem a minden részlet ellenőrzésére és befolyásolására kiterjedő politikai hatalom kiterjesztése áll. Ebben a logikában az egyensúly megteremtésének eszköze nem lehet az egy centrumból vezényelt, parancsuralmi módszerekkel irányított magyar gazdaság működési módjának átalakítása. Ami felvetődhet, az csak a költségvetési bevételek növelése és a kiadások visszafogása, a támogatáscsökkentés vagy az adóemelés. 

A kormánypártok évtizedek óta folytatott politikája és propagandája, mely az „emberek” változásokhoz való alkalmazkodásának segítése helyett az azoktól való megvédését helyezte politikája középpontjába, kelepcébe került. A védelem mind kevésbé valóságos – például a rezsicsökkentés eróziója elkerülhetetlenné, az akár nemrég újranyitott vasúti szárnyvonalak fenntartásának eddigi módszere tarthatatlanná vált. Ráadásul számos további területen – a víz- és csatornahálózattól a vasúti fővonalak állapotáig, nem beszélve az egészség- és oktatásügy válságáról – tör felszínre a háttérbe szorítottságból és átgondolatlanságból fakadó feszültség. A kormányzat új, látványos fejlesztésekkel igyekszik aktivitását demonstrálni. Jól jellemzi ezt a helyzetet, hogy a közlekedésért is felelős miniszter egy új autópálya építéséről rendezett sajtótájékoztatón követelte a MÁV-tól a Budapestről Bécs felé tartó vasútvonal helyreállításához szükséges források biztosítását. Láthatóvá vált, hogy többek között az új, nem nyilvánvalóan szükséges fejlesztések miatt nem jut elég pénz a már (és egyelőre még) működő rendszerek fenntartására. De a példák sorolhatók, a kevés hozzáadott értéket termelő, a hazai foglalkoztatást alig bővítő, ugyanakkor környezetszennyező akkumulátorgyárak állami támogatásától a minisztériumi negyed Várbeli kiépítéséig. Nem beszélve a jogállamisági követelmények teljesítésének elszabotálásról, mely a nemzeti szuverenitásra hivatkozva – valójában a kormányzati teljhatalom biztosítása érdekében – kockáztatni is hajlandó az EU-transzferekhez való hozzájutást. Úgy tűnik, a magyar gazdaságpolitika nem vonta le a kellő következtetést a mostani válság okaiból, így mindenekelőtt a voluntarista, a piaci folyamatokat kikapcsoló, egyoldalúan politika vezérelt gazdasági döntések következményeiből. Holott többek között ennek a következménye, hogy az IMD versenyképességi listáján Magyarország 2023-ban hét helyet esett, 64 ország közül a 46. helyre került. Az IMD arra is felhívta a figyelmet, hogy Magyarország versenyképességét továbbra is az alacsony társasági adóra és az olcsó munkaerőre támaszkodva próbálja javítani, miközben érdemi javulást a tudásberuházások arányának jelentős növekedésével, és erre támaszkodva az innovációs teljesítmény javításával lehetne elérni.

A nagy francia forradalom és Napóleon bukása után újra berendezkedő francia királyságra vonatkozott Talleyrand közismert, szellemes megállapítása, miszerint „a Bourbonok semmit sem tanultak és semmit sem felejtettek.” Úgy értette, hogy nem vontak le következtetéseket átmeneti bukásuk okairól, és nem felejtettek el sikertelenül uralkodni. Hasonló jelek napjainkban idehaza is tapasztalhatók, például az oktatás semmibe vétele, az újraiparosítási politika formájában. Ezt jelzi, hogy új lendületet kapott a Budapest Airport állami megvásárlása is. Egy válság mélypontján mellbevágó a budapesti olimpia tipikusan pénzt vivő, nem pedig hozó ötletének felmelegítése. Mindez a korábbi önsorsrontó kormányzati álmok tovább élesére utal. Igazi Bourbon gondolkodás.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Közélet akkugyárak beruházás építkezés gazdasági visszaesés gazdaságpolitika infláció Lázár János magyarország kormánya rezsicsökkentés vélemény Olvasson tovább a kategóriában