Napjainkban kevés fontosabb kérdés van az amerikai külpolitika számára, mint az, hogy pontosan mik is Kína külpolitikai és külgazdasági szándékai, és a pekingi vezetés hogyan akarja ezeket elérni. A kínai szándékok amerikai értelmezése pedig nemcsak az Egyesült Államok külpolitikai döntéshozói számára kulcskérdés, hanem közvetetten a világ szinte minden állama és lakosa számára is, hiszen az amerikai (és kínai) értelmezés a két nagyhatalom kapcsolatát és ebből fakadóan a világgazdaság és a világpolitika irányát is alapvetően befolyásolja.

A probléma, hogy mint számos hasonló, alapvető fontosságú külpolitikai fogalom – például az erő és a hatalom mibenléte vagy a stratégia jelentése –, a szándék is minimum homályos koncepció, annak azonosítása pedig nemcsak a politikusok, hanem a politológusok számára is gondot okoz – írta Oriana Skylar Mastro, a Stanford Egyetem és a jobbos-libertariánus American Enterprise Institute kutatója, a kínai külpolitikával kapcsolatos amerikai viták egyik prominens és elég keményvonalas szereplője egy tavaly megjelent tanulmányában.

Erre egy elég kézenfekvő és súlyos példa Oroszország ukrajnai inváziója, amelyet illetően még ma sem igazán világos, hogy pontosan mi volt Vlagyimir Putyin orosz elnök szándéka az agresszió kezdetekor, és milyen szándékokkal rendelkezik egy évvel a harcok kirobbantása után.

De hasonló a helyzet a Kínával kapcsolatos viták esetében, ahol elég tág spektrumon helyezkednek el az értékelések: az egyik véglet szerint Peking külpolitikai céljai korlátozott és defenzív jellegűek, az Egyesült Államok és szövetségesei túlreagálják a Kína jelentette veszélyt, és ezáltal pont ők szítják a feszültségek. A másik végleten a thuküdidészi csapda és hasonszőrű mechanikus elméletek promóterei szerint a hatalom természetéből fakadóan Kína szükségszerűen hatalma maximalizálására törekszik, és badarság abban bízni, hogy békésen viselkedik majd a jövőben.

Mastro szerint a végletes és hamis helyzetértékelések elkerülése érdekében a korábbiaknál pontosabban kell definiálni, részletesebben szét kell szálazni a külpolitikai szándékot, és annak azonosítását adatokra és tényszerű információkra kell alapozni az ókori mondák és egyéb történelmi párhuzamok felhánytorgatása helyett – bár ez az elméletben jóval könnyebb, mint a gyakorlatban.

Mindig is homályos volt

A probléma nem új, amit jelez, hogy Sebastian Rosato, a Notre Dame Egyetem professzora egy 2015-ben megjelent tanulmányában szintén arra figyelmeztetett: a külpolitikai szándék hiába alapvető fontosságú bármely két nagyhatalom – és különösen az Egyesült Államok és Kína (már akkor lejtőn lévő) – kapcsolatát illetően, a politikatudomány elég széttartó a fogalom értelmezését illetően. 

Az amerikai–kínai feszültséget jövendölő úgynevezett offenzív realista elméletek egyik kiindulópontja pont az, hogy a külpolitikai szándék a nemzetközi politika jellegéből fakadóan offenzív. Miután az államok között anarchia uralkodik, azaz nincs olyan, felettük álló hatalom, amely korlátozná őket, sosem bízhatnak meg egymásban, következésképpen mindig a legrosszabbra kell készülniük és a legrosszabbat kell feltételezniük a másikról. Ez a bizalmatlanság természetesen instabilitást szül, és növeli a konfliktus esélyét.

Ezzel szemben mások azt állítják, hogy az anarchia nem jelent teljes bizonytalanságot és bizalmatlanságot. A népes ellentábor különböző szekciói szerint az államokat alapból inkább defenzív szándék vezérli, és a katonai erőegyensúly, a háború társadalmi és politikai támogatottságát csökkentő ideológiák elterjedése, a demokratikus politikai berendezkedés, a kölcsönös gazdasági függés, a nemzetközi intézményekben való részvétel és/vagy a defenzív célokat jelző külpolitikai magatartás csökkenthetik a szándékok homályosságából fakadó bizonytalanságot, és így a konfliktus esélyét is. 

Rosato ezzel szemben amellett érvelt, hogy a múltbéli külpolitikai magatartásból nem lehet a jövőbeli szándékokra következtetni, mert a szándékok a konkrét helyzet és az ellenfél kilétének függvényében változnak: Németország például 1848 és 1871 között négy háborúban vett rész, majd negyven évig nem háborúzott, ám utána kirobbantott két világháborút, azóta viszont nem lépett hadba. Hasonlóképpen Oroszország is sokáig relatíve békés nagyhatalomnak számított, egészen addig, amíg ez a 20. század folyamán gyökeresen megváltozott.

A múltbéli magatartás és a jövőbeli szándék kapcsolata Kína esetében is a viták neuralgikus pontja: régi – minimum vitatott – érv, hogy még ereje csúcsán sem volt az európai hatalmakhoz mérhető gyarmatosító (bár a mindenkori kínai birodalom a peremvidékein folyamatosan és nem különösebben békésen terjeszkedett), és jelenkori történelme során nem vívott offenzív háborút, már Vietnám 1979-es, gyorsan kudarcba fulladt lerohanásán kívül.

Hasonlóan vitatott az ideológiák szerepe: a kínai külpolitika transzcendens magyarázói (beleértve a kínai rezsim egyes ideológusait) szeretik ősi filozófiai alapvetésekből levezetni Peking jelenlegi és jövőbeli magatartását, amely filozófiák szerintük azt sugallják, hogy a kínai stratégiai gondolkodás kevésbé agresszív és területi alapú, valamint rugalmasabb, mint az európai.

Mi a szándék?

Ezen viták rendezését megnehezíti, hogy a szándék pontos definíciója sem világos. Oriana Skylar Mastro számos definíciós kísérletet idéz: egy tág verzió szerint a külpolitikai szándék „az állam ambíciói, ezek elérésének valószínű módja és a célok elérése érdekében vállalható költségek” összessége; mások inkább a stratégiához közelítik a fogalmat, és az államok „preferált stratégiájaként”, „a céljaik elérésével kapcsolatos elképzeléseiként”, „bizonyos körülmények esetében alkalmazni tervezett cselekedetekként” definiálják azt.

Mastro kizárásos alapon közelít a kérdéshez, és abból indul ki, hogy a szándék mitől különbözik: nem aspiráció, motiváció, preferencia, cél vagy stratégia. Szerinte a szándék meghatározásának alapvető eleme a cél és a cél elérésének módja, ám a szándék önmagában még nem stratégia, amely az egyes politikai kérdésekben megfogalmazott szándékoknál magasabb szintű rendezőelv.

A másik meglátása, hogy mind a korábbi elméletek, mind a kínai szándékokkal kapcsolatos konkrét viták esetében keverednek a célok és a célok elérésének módjával kapcsolatos elképzelések. Számos teoretikus például úgy véli, hogy Kína célja – szándéka – az Egyesült Államok primátusán alapuló nemzetközi rend megváltoztatása, ami manapság a hivatalos kínai külpolitikai kommunikációban is egyértelműen visszaköszön. Ugyanakkor míg egyesek úgy vélik, a „felforgató” célból önmagában agresszív magatartás következik, mások – köztük a kínai rezsim is – azt hangoztatják, hogy a status quo megváltoztatása békés úton is lehetséges, más szóval Kína szándékai békés jellegűek.

Ezen problémák feloldása végett Mastro megkülönbözteti a végkimenetelre vonatkozó és a végkimenetel elérésének módjával kapcsolatos szándékot. Előbbi azt a végcélt jelzi, amelyet az adott állam el akar érni külpolitikai lépéseivel. Ennek meghatározását szerinte elsősorban a siker valószínűségének megítélése és az állam kockázatvállalási hajlandósága befolyásolja. A probléma, hogy a kockázatvállalási hajlam elég nehezen megjósolható, különösen feltörekvő hatalmak esetében, amelyek erejük növekedéséből fakadóan hajlamosabbak nagyobb kockázatokat vállalni.    

A végkimenet elérésnek módját további négy kategóriára osztja: 

• az adott állam milyen idősíkon tervezi megvalósítani az elérendő célt, ami nagyrészt attól függ, hogy egy adott külpolitikai akció költség-haszon aránya a jövőben jobbnak ígérkezik-e, mint a jelenben;
• mennyire hajlandó katonai erőt alkalmazni a cél elérése érdekében;
• mennyire hatékonyan, azaz mennyire alacsony költségek mellett tudja megvalósítani az adott célt;
• és az adott cél elérésében mennyire kell támaszkodnia más államokra vagy nemzetközi intézményekre. 

Ezen felbontás létjogosultságát Kína nemzetközi szervezetekben betöltött szerepén keresztül illusztrálja. Peking az utóbbi bő két évtizedben a nemzetközi intézményrendszer aktívabb és befolyásosabb szereplőjévé vált, amelynek keretében természetesen saját céljait és elképzeléseit igyekszik érvényre juttatni a ENSZ-ben, regionális fejlesztési bankokban és más fórumokon. Ez Mastro szerint azt jelzi, hogy Kína egyfelől valóban át akarja formálni a jelenlegi világrendet, de ez nem feltétlenül jelent agresszív szándékot. A nemzetközi intézmények átkalibrálása egy békés, alacsonyabb kockázatú, nagyobb nemzetközi konszenzust követelő, az alternatívákhoz képest korlátozottabb módja a világpolitika felforgatásának, mint a realisták által vizionált nagyhatalmi háború.

Nehéz meghatározni, de nem lehetetlen

Kapcsolódó probléma, hogy a szándék meghatározása elég esetleges szokott lenni. A jelenlegi amerikai vitáknak alapvető eleme, hogy Kína meg akarja változtatni a status quót, fel akarja rúgni a „szabályalapú” és/vagy „liberális” „nemzetközi rendet” ami szükségszerűen rossz, és instabilitást szül. Pekingből nézve ugyanakkor ez a „szabályalapú” nemzetközi rend a fejlett világ, mindenekelőtt az Egyesült Államok érdekeit tükrözi, amely maga is gyakran megszegi az általa hozott szabályokat – Kína pedig csupán saját jogos érdekeit védi az amerikai revizionizmussal szemben. Más szóval: a szándék megítélése erősen függ az adott szereplő érdekeitől és nézeteitől, és a szándék milyenségének azonosítása is csak egy adott relációban értelmezhető. 

További kihívás, hogy egy adott államot különböző kérdésekben különböző szándékok vezérelnek. Egyesek szerint például a kínai külpolitika csak bizonyos, jól körülhatárolható ügyekben – például Tajvant illetően vagy a dél- és kelet-kínai-tengeri szigetvitákban –  határozott meg revizionista szándékot, számos más területen korlátozottak céljai. A másik oldalról az Egyesült Államok az iraki és afganisztáni háborúban tanúsított magatartásával, vagy akár az ENSZ tengerjogi egyezménye és a Nemzetközi Büntetőbíróság elutasításakor maga is revizionista módon járt el, ez mégsem jelenti azt, hogy minden más területen is rombolná a (saját maga által felépített) nemzetközi rendet. (Sőt, sokan vannak, akik szerint a nemzetközi rend mint fogalom meghatározása és azonosítása szintén elég problémás dolog, ezért eleve az is nehezen értelmezhető, hogy Kína vagy az Egyesült Államok „revizionista” vagy „status quo” hatalom.)

Ezzel együtt Mastro – Rosarióval szemben – úgy véli, a fentiek figyelembe vételével a jelenben a külpolitikai szándék relatíve jó bizonyossággal meghatározható, már ha az elemző végigmegy az általa vázolt lépéseken, és a nagy általánosítások helyett területenként, részleteiben, politikaterületenként értékeli, hogy mit akar és az akaratát milyen eszközökkel akarja érvényesíteni Kína vagy más hatalmak.

Ehhez szerinte az amerikai elemzőknek az elméleti fejtegetések helyett nagyobb figyelmet kell szentelniük az eredeti kínai források elemzésére; a konfrontatív kínai külpolitika néhány látványos elemének hangoztatása helyett kiterjedt esettanulmányokat kell készíteniük a kínai külpolitikai magatartásról; valamint figyelembe kell venniük, hogy a világ lakosságának 80 százaléka olyan fejlődő országokban él, ahol az amerikai külpolitikát és a „liberális” nemzetközi rendet jóval negatívabban élték meg, mint azt Washingtonban gondolják, és pont ezért a kínai revizionizmustól sem tartanak olyan nagyon.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkKína déli nyitással, pénzzel és propagandával törne ki az amerikai szorításbólA kínai geopolitikai influenszerek szerint a fejlődő világgal való szövetség, a fals nyugati narratíva letörése és a gazdasági erő lehet Peking fegyvere az amerikai “bekerítéssel” szemben, bár a hangsúlyokat illetően erős eltérések vannak köztük.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkA kis kémkedés jó, a béna kémkedés rossz hatással van a nemzetközi stabilitásraA kínai–amerikai ballonügy egyik tanulsága, hogy a nagyhatalmi kémkedés fokozódik. Egyes elméletek szerint ez nem baj: a jobb informáltság stabilizálhatja a nagyhatalmi viszonyt. Ugyanakkor a gyakori hírszerzési hibák gyakran vezetnek válsághoz is.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkEurópában hódít a külpolitikai idealizmusA balti térségben, Észak-Európában, de Csehországban és Szlovákiában is megjelent az elvi alapú, idealista külpolitika, miután – szemben a magyar kormánnyal – ezen országok úgy vélik, biztonságukhoz a demokrácia és az emberi jogok védelmét keresztül vezet az út.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ amerikai egyesült államok biztonságpolitika Kína külpolitika világgazdaság Olvasson tovább a kategóriában