Daron Acemoglu, Simon Johnson és James Robinson az elmúlt nagyjából kétszáz év egyik legfontosabb gazdasági kérdésének kutatásáért nyerték el az idei közgazdasági Nobel-emlékdíjat: miért fejlettek egyes országok, és miért maradnak évszázadok óta relatíve szegények mások?
A kérdésre számos korábbi magyarázat született, amelyek földrajzi jellemzőkkel, eltérő kulturális és vallási vonásokkal, netalántán a szegényebb országok kirablásával és a világgazdaság egyenlőtlen erőviszonyait fenntartó gazdasági struktúrákkal próbálták magyarázni a különbségek forrását.
Ezek közül azonban egyiket sem sikerült olyan elegánsan és mélyreható adatelemzéssel bizonyítani, mint Acemogluék tézisét, amely szerint a dolog nyitja az eltérő intézményi fejlődés: azok az országok váltak sikeresebbé és gazdagabbá, amelyekben plurális, a magántulajdont védő, a politikai hatalmat fékekkel és ellensúlyokkal korlátozó, a politikai részvételt kiterjesztő, egyéni és gazdasági szabadságjogokat biztosító társadalmi–politikai intézményrendszer épült ki, és azok maradtak le, ahol történelmi okokból megkövültek a szűk elit gazdasági hatalmát fenntartó, a nép és erőforrások kihasználását biztosító társadalmi struktúrák.
Acemogluék elmélete alapjaiban formálta át a fejlődésgazdaságtan menetét, és a mai magyar fejlődési modellel kapcsolatos vitákra is erős hatást gyakorolt. Ugyanakkor napjainkban az elmélet globális népszerűsége Kína felemelkedésével és az illiberalizmus térnyerésével mégis csökkenőben van.
Acemogluék legnagyobb visszhangú, 2001-ben megjelent tanulmányukban azt vizsgálták meg, hogy hogyan magyarázza az intézményes fejlődés az egyes volt európai gyarmatok eltérő fejlődési pályáját. Abból indultak ki, hogy az egyes meghódított területeken a letelepedéssel járó kihívások mértékének fényében az európai gyarmatosítók jelentősen eltérő intézményeket hoztak létre. A nehezebben lakható, magasabb halálozást mutató területeken, például belga Kongóban vagy Afrika más részein a gyarmatosítók nem telepedtek le tömegesen, ehelyett a helyi erőforrások kifosztására fókuszáltak, és ezt támogató „extraktív” intézményrendszert hoztak létre. Ezzel szemben a kedvezőbb feltételeket nyújtó területeken, mint Ausztráliában, Új-Zélandon, Kanadában vagy az Egyesült Államokban meghonosították saját, „inkluzív” európai intézményrendszerüket, amelynek része volt a magántulajdon védelme, a jogrend, az államhatalom feletti fékek és ellensúlyok rendszere.
Egy évre rá egy másik nagy hatású tanulmányban azt a jelenséget vizsgálták meg, hogy a gyarmatosított területek relatív életszínvonala az elmúlt 500 évben megfordult: azok a helyek, amelyek 1500 körül relatíve gazdagok voltak, a gyarmatosítást követően jelentősen elszegényedtek (ilyen például India, Délkelet-Ázsia, Közép-Amerika és az Andok térsége), míg a relatíve szegényebb helyek gyorsabb fejlődést mutattak (Észak-Amerika, Ausztrália, Latin-Amerika déli része).
Míg mások ezt a jelenséget földrajzi, klimatikus vagy kulturális különbségekre vezetik vissza, a szerzőhármas a jelenséget szintén a gyarmati intézményrendszer jellegével magyarázta. Miután a gazdagabb és népesebb helyeken nagyobb és könnyebb nyereséget ígért a helyi népesség bányákban és ültetvényeken való robotoltatása, az európaiak extraktív intézményeket vezettek be, vagy megtartották és erősítették az eleve meglévő extraktív intézményeket. Ezzel szemben a fejletlen és gyéren lakott területeken az erőforrások kiaknázása jóval komolyabb beruházást igényelt, nagyobb kockázattal és külső munkaerő-igénnyel járt, emiatt itt a magasabb bevándorlás, valamint a fehér ember számára a magántulajdon védelmét és jogbiztonságot garantáló viszonyok kialakítása volt a minta.
Az iparosodással az eltérő társadalom- és gazdaságszervezési módszerek közti különbségek jelentősen felerősödtek: a „jobb” intézményes háttér támogatta az új technológiák kifejlesztését, átvételét és hasznosítását, míg az extraktív termelésre berendezkedett intézményrendszer a mezőgazdaságon túlmenően nem teremtett megfelelő feltételeket az ipari beruházások és innováció számára, emiatt ezek a területek tartósan lemaradtak a fejlődésben.
A volt gyarmatok közötti különbségeken túl a fő kérdés továbbra is megválaszolatlan maradt: miért lett Európa a világ ura és legfejlettebb területe? Acemoglu, Johnson és Robinson erről szóló, 2005-ben megjelent tanulmánya szerint természetesen az intézmények történelmi fejlődése miatt. Az 1500-as évektől felfutó távolsági kereskedelem amellett, hogy jelentős anyagi haszonnal járt, megerősítette az abban résztvevő európai kereskedő rétegek politikai érdekérvényesítő képességét. Ebből fakadóan a kereskedő társadalmakban az új burzsoázia nyomására a fentiekben vázolt pozitív, a magántulajdont védő, a politikai önkényt korlátozó, a befektetéseket és az innovációt támogató intézményes környezet alakult ki.
Természetesen nem Acemoglu, Johnson és Robinson voltak az elsők, akik az intézmények hatásával foglalkoztak, ők is elismerik, hogy jelentős részben a szintén Nobel-emlékdíjas Douglass North munkájára támaszkodtak. Hogy a fenti tanulmányok, továbbá az azokat és más kutatásaikat közérthetően összefoglaló Miért buknak el nemzetek? című bestseller ekkora siker lett, ahhoz Acemogluék innovatív módszerei mellett a korszellem is nagyban hozzájárult.
Ebben a helyzetben érkezett Acemoglué tézise a történelmi intézményfejlődésről, amely a fentieknél tágabb és elegánsabb magyarázatot adott a fejlődő világ bajaira.
Tanulmányaik nagy hatásának másik komponense, hogy a fenti állításaikat a legmodernebb ökonometriai módszerekkel támasztották alá. A fejlődés-gazdaságtani „kutatások” a kezdetekben jellemzően egy vagy kevés országot leíró, mélyebb, szerteágazó, a helyi viszonyokat tárgyaló esettanulmányokból álltak, amelyekből nehéz lett volna globális tanulságokat levonni. Később, az adatok elérhetőségének javulásával megjelentek a nagyobb, összehasonlító regressziós elemzések, ám az ezek által megállapított összefüggések megbízhatóságával kapcsolatban az 1990-es évekre komoly módszertani aggályok merültek fel. (Avagy a régi közhellyel élve: a statisztikai korreláció nem jelent kauzációt, vagyis az adatok együttmozgása nem feltétlenül takar ok-okozati kapcsolatot.)
Acemoglu és társai az elsők között kezdték el alkalmazni az ok-okozati viszonyok világosabb azonosítását lehetővé tevő ökonometriai módszereket, például a szimpla leíró változókkal kapcsolatos problémákat (részben) orvosló instrumentális változókat. Ezekkel képesek voltak meggyőzően érvelni amellett, hogy Ausztrália vagy Új-Zéland nem földrajzi okokból járt be jobb fejlődési pályát, mint Afrika vagy India. Emiatt pedig a korábbi világmagyarázóknál jóval komolyabban vették őket azok, akik szerint a világ működését pontosan begyűjtött és kielemzett adatok mentén lehet leírni, nem filozofálgatással.
Az intézmények szerepének fontossága az elmúlt bő két évtizedben már-már közhellyé vált a fejlődő világ problémáinak elemzésekor, sőt manapság a jólétet megalapozó társadalmi–politikai intézményrendszerét ütemesen romboló fejlett országokban is, az Egyesült Államoktól Magyarországig, ahol közgazdászok hada hangoztatja, hogy a fejlődést nem a kézi vezérléssel irányított haveri kapitalizmus és az akkugyárak fogják elhozni, hanem a verseny, a joguralom, az oktatás és egészségügy fejlesztése.
Acemoglu pedig időközben az elmúlt tíz év legtöbbet hivatkozott közgazdászává vált, és manapság egyebek mellett az automatizáció és a mesterséges intelligencia társadalmi hatásaitól kezdve az internetes deziformáción keresztül a szabadság globális helyzetéig kismillió területen publikál. Emiatt jó ideje biztosra vehető volt, hogy hamarosan megkapja a legmagasabb közgazdaságtani kitüntetést.
The Book. The AK 47 and the Alcohol got me thinking. pic.twitter.com/UXiJstcLYE
— NJ Ayuk (@nj_ayuk) December 18, 2023
Ezzel együtt Acemogluék tézisei és különösen a Miért buknak el nemzetek? – mint minden, a világmindenség nagy kérdéseire választ adni próbáló mű – nem örvend teljes elfogadottságnak, sőt manapság inkább csökken az abban foglaltak népszerűsége.
A gyakorlatiasabb fanyalgók számára az is fontos hiányosság, hogy Acemogluék nem adnak választ a fő kérdésre: miből és hogyan teremnek a jó intézmények? Az elmúlt bő két évtizedben az elmélet hiába volt nagy hatással a nemzetközi fejlesztési és segélyezési programokra, azok hatékonysága úgy sem igazán javult, hogy ma már az intézményfejlesztés kiemelt cél.
Az alig pár évvel ezelőtt, 2019-ben a fejlesztési beavatkozások hatásosságát mérő randomizált kontrollált kísérleteik miatt Nobel-békedíjjal jutalmazott*és Acemogluék tanulmányaiban konferenciákon nyújtott kommentárjaikért egyébként köszönetben részesített Abhijit Banerjee és Esther Duflo a kutatásaikat és gazdasági nézeteiket közérthetően összefoglaló könyvükben nagyjából amellett érvelnek, hogy a tudomány mai állása szerint nem nagyon tudunk semmilyen szilárd konkrétumot megállapítani arról, mitől fejlődnek és gazdagodnak egyes társadalmak, és mitől maradnak le mások. Emiatt szerintük a nagy ötletek helyett az – általuk végzett – kicsi, de bizonyítottan hatásos módszerekre kell fókuszálni – például az intézményfejlesztés helyett maláriahálókkal kell ellátni Afrika országait, mert ennek bizonyítható pozitív hatása van.
A politikai gazdaságtan más képviselői manapság inkább azért kárhoztatják Acemoglut, Johnsont és Robinsont, mert elméletükből teljesen kimaradtak Kelet-Ázsia fejlett és feltörekvő országai, ahol nem az európai gyarmatosítás strukturálta az intézményi fejlődést, az iparosítást pedig a tulajdonjogok biztosítása, a joguralom és a demokrácia helyett illiberális rezsimek hozták el állami bábáskodás mellett.
Egyes Ázsia-specialisták pedig azt is felvetik, hogy a mű nemcsak eurocentrikus, hanem romanticizálja az európai fejlődési utat: szerintük a gyarmatosító európai társadalmakat is magas korrupció, mérsékelt joguralom, erős társadalmi–gazdasági hierarchia jellemezte. Az intézményfejlődésen túl a felemelkedéshez a fegyveres erőszak és a gyarmatok kiszipolyozása is hozzájárult, az Egyesült Államokban pedig rabszolgaság és a feketék felszabadítása után is folytatódó jogfosztása kísérte a fejlődést – azaz valójában az európai és ázsiai fejlődési út ezen elmélet szerint sokkal több hasonlóságot mutat, mint azt a jóságos európai intézményekre fókuszáló elképzelés sejteti.
Külön ironikus, bár nyilvánvalóan nem véletlen, hogy Acemoglu, Johnson és Robinson egy olyan időszakban kapta meg a Nobel-emlékdíjat, amikor Kína felemelkedése mentén a fejlődő világban a plurális intézmények építése helyett inkább a központosított államkapitalista modell másolása válik népszerűvé, a demokrácia, a fékek és ellensúlyok és a joguralom állapota világszerte romlik, a keleti mintájú iparpolitikát pedig a nyugati fővárosokban is egyre többen próbálják másolni.
Ha hihetünk a szerzőhármasnak, akkor ezek a manapság sikersztorinak kikiáltott gazdaságok Kínától Indián és Indonézián át Brazíliáig nem fognak messze jutni, és egy-két évtized múlva a „keleti modell” követőinek rá kell majd ébredniük, hogy butaság volt Magyarországnál fejletlenebb országokat a fejlődés példájaként beállítani.
Ha viszont mégis a kínai innovációról és fejlődésről fog szólni a 21. század, akkor pár évtized múlva megint egy új, a fentieknek ellentmondó vagy azokat kiegészítő elmélet kaphat majd Nobel-emlékdíjat – amelyekből egyébként a jelentős részben Acemoglu, Johnson és Robinson köpönyegéből kibújt, burjánzó modern fejlődésgazdaságtani szakirodalomban ma sincs hiány.
Világ
Fontos