A Hamász ezernél több halálos áldozattal és háromezernél több sérülttel járó Izrael elleni támadását megelőző hetekben a Gázai övezetben fiatalokból álló csoportok hetekig tüntettek köveket és Molotov koktélokat dobálva. Főleg az izraeli börtönökben fogvatartott palesztinokkal szembeni visszaélések ellen, az Al-Aksza mecset körül kialakult feszültségek miatt és az izraeli hadsereg palesztin fegyveres sejtek elleni ciszjordániai támadásai ellen demonstrálva mentek az utcákra és az izraeli határkerítéshez. De az Izrael és – a területtel szintén határos – Egyiptom által 2007-ben bevezetett szárazföldi és tengeri blokád ellen is tüntettek, amely jelentősen korlátozza az emberek és áruk mozgását is, ezzel minimálisra szűkítve a gazdasági lehetőségeket az övezetben.

A Reuters szombati támadás előtt pár nappal megjelent, tüntetésekről szóló cikke szerint a felsorolt ügyek közül egyértelműen az utolsó volt a legfontosabb. A gázai-izraeli kapcsolatokra rálátó forrás a lapnak akkor azt mondta, arra lehet számítani, hogy Izrael lazítani fogja a korlátozásokat, és több száz új munkavállalási engedélyt adhatnak majd ki a gázaiaknak. Erre aztán nemcsak hogy nem került sor, de a támadást követően Izrael totális, élelmiszerekre, vízre és üzemanyagra is vonatkozó blokádot hirdetett, valamint leállította az áramellátást is, amellett, hogy bombázni kezdte a térséget.

A Gázai övezet már az izraeli-palesztin konfliktus mostani eszkalációja előtt is a világ egyik legszegényebb régiója volt. A körülbelül 40 kilométer hosszú, a Földközi-tenger partján fekvő, rendkívül sűrűn lakott övezetben élő 2,3 millió ember több mint 50 százaléka él a szegénységi küszöb alatt a Nemzetközi Valutaalap (IMF) szeptemberi jelentésében idézett adatok szerint. A hivatalos munkanélküliségi ráta 46 százalékos volt az idei második negyedévben. Az ENSZ jelentései szerint a lakosság több mint fele rendszeres segélyekre szorul.

A Világbank adatai szerint 2022-ben az egy főre jutó GDP Gázában a becslések szerint 1257 dollár körül alakult, ami azt jelenti, hogy önálló államként Gáza a világ negyven legszegényebb országa közé tartozna. A regionális különbségek is elképesztőek: a világ egyik leggazdagabb országának számító Izrael egy főre eső GDP-je több mint negyvenszerese, és még a másik palesztin terület, Ciszjordániáé is háromszorosa a gázainak.

Gáza gazdasági helyzete nemcsak a közelmúltban, hanem egészen régóta elkeserítő. Ráadásul trendszerűen csak romlás jellemezte az elmúlt pár évtizedet. Ahogy azt az IMF jelentése szintén bemutatja, a gázai bruttó nemzeti össztermék a 2000-es évek közepe óta egyáltalán nem nőtt, miközben a népesség folyamatosan növekedett.

Ennek következtében az egy főre eső GDP a kilencvenes évek közepéhez képest mostanáig megfelelőzött.

Habár a gázai gazdaság sosem volt igazán erős, régebben messze nem volt annyira drámai a helyzete, mint az elmúlt években. A 2000-es évek közepe és 2022 között a blokád, négy nagyobb Izraellel szembeni fegyveres összecsapás, valamint az övezet belső politikai viszonyai is hozzájárultak a stagnáláshoz. Azonban ahhoz, hogy a konfliktust is szító jelenlegi gazdasági helyzetet jobban megérthessük, még régebbre, legalább 1948-ig, az első arab–izraeli háborúig érdemes visszamennünk.

Vendégmunkások Egyiptomban és Izraelben

A Gázai övezet határait az újonnan kikiáltott Izrael állam és az arab országok közötti háborút követően állapították meg, amikor az egyiptomi hadsereg elfoglalta az akkor még ritkán lakott régiót. A háborúban győztes izraeli hadsereg azonban az ENSZ által számára kijelölt területeken túl jelentős arab területeket is elfoglalt. A Gázai övezetbe ekkor annyi palesztin menekült érkezett, hogy emiatt a térség népessége hetek alatt több mint háromszorosára nőtt. A térség népességét 80 százalékban a mai napig ők és leszármazottaik alkotják.

Palesztin menekültek ételért állnak sorban egy gázai menekülttáborban 1956. november 9-én.  Fotó: AFP / Europress

A háborút követően a Gázai övezetet az egyiptomi hadsereg tartotta megszállás alatt. Mivel az egyiptomi vezetés nem tekintette ezt az ország területének, a gázai menekültek nem kaptak egyiptomi állampolgárságot, és nem is engedték be őket az országba. Ez az 1950-es évek közepétől változott meg. Ekkortól Nasszer fokozatosan megnyitotta az egyiptomi munkaerőpiacot a palesztinok előtt, és megkönnyítette, hogy Egyiptomban tanuljanak.

Az „aranykor” 1962-ben kezdődött, amikor a 66-os számú törvény az egyiptomi állampolgárokkal azonos jogokat garantálva tette lehetővé a palesztinok alkalmazását az egyiptomi állami szférában, ahogy a palesztin menekültek gazdasági lehetőségeit kutató Oroub El-Abed erről a témáról szóló könyvéből kiderül. Ez 1978-ban ért véget, amikor az Abu Nidál által vezetett militáns palesztin frakció meggyilkolta az egyiptomi kulturális minisztert, amelyet követően Anvar Szádát egyiptomi elnök visszavonta Nasszer korábbi intézkedéseit.

Az aranykor egybeesik azzal az időszakkal is, amikor az izraeli munkalehetőségek is elérhetővé váltak a gázaiak számára. Az 1967-es hatnapos háborúban Izrael elfoglalta Ciszjordániát, Kelet-Jeruzsálemet és Gázát is, ezt követően pedig Móse Daján izraeli hadügyminiszter „nyitott hidak” politikája valósult meg. Ennek a lényege az volt, hogy az újonnan ellenőrzés alá vont területek lakosságának szabad mozgást biztosítottak annak érdekében, hogy integrálják az izraeli és az újonnan elfoglalt területek gazdaságát – más olvasatban Izraelnek olcsó munkaerőt biztosítsanak -, miközben minimalizálták az izraeli hadsereg jelenlétét. Az intézkedés hatására az 1980-as évek végére már a dolgozó gázai és ciszjordániai palesztinok körülbelül 35-40 százalékát alkalmazták Izraelben.

A hetvenes évektől körülbelül a nyolcvanas évek közepéig mind a Gázai övezetben, mind pedig Ciszjordániában nőttek a jövedelmek. 1968 és 1982 között a Gázai övezet bruttó nemzeti terméke például évente átlagosan csaknem 10 százalékkal emelkedett, bár 1973 után a növekedés lassult, ahogy az izraeli gazdaság recesszióba került. Ugyanakkor a palesztin területek gazdasági fejlődése messze elmaradt az izraeli gazdaságétól.

Sőt, egyes kutatók szerint egyáltalán nem is fejlődtek, hanem kifejezetten vissza- vagy alulfejlődtek. Ezzel a magyarra nehezen lefordítható kifejezéssel (de-development) Sarah Roy, a Harvard Egyetem kutatója írta le ezt az időszakot a Gázai övezet gazdasági viszonyait elemző 1987-es tanulmányában, majd ezen alapuló könyvében (amelyre Adam Tooze történész, a Columbia Egyetem professzora is hivatkozott a gázai gazdaságról szóló blogposztjában). Eszerint ebben az időszakban a Gázai övezet gazdasága olyan függésbe került a jóval erősebb, iparosodott izraeli gazdaságtól, amely hosszú távon ellehetetlenítette a fejlődését. Ugyanis habár a vendégmunkások jelentős jövedelmeket hoztak haza, ez a pénz nem a helyi gazdaság fejlődésébe áramlott vissza.

Ennek a fő oka az volt, hogy Izrael jelentősen korlátozta a palesztin területek kereskedelmi lehetőségeit, miközben szinte teljesen liberalizálták az izraeli termékek áramlását. Ennek következtében pedig a behozott pénz jelentős részéből izraeli termékeket vettek, a helyi fejlődést megalapozó infrastrukturális és magánberuházásokba nem csatornázódott be a jövedelem. Ez pedig korlátozta a helyben domináns mezőgazdaság fejlődését, és szinte teljesen ellehetetlenítette az iparosodást.

Fokozatos elszigetelődés

Ezt az alulfizetett vendégmunkára, de mégis az életszínvonal korlátozott növekedésére épülő időszakot 2007-től váltotta le a mai napig is többé-kevésbé kitartó időszak, amelyben a gázai gazdaság függő integrációját teljes elszigeteltség és stagnálás váltotta fel. Ez az állapot fokozatosan alakult ki a kilencvenes évektől kezdve. Az átalakulás kiindulópontja az 1987 és 1993 közti első intifáda, amely névleg azért robbant ki, mert egy gázai menekülttáborban egy izraeli katonai jármű palesztin civilek járművével ütközött, aminek következtében négyen meghaltak. De valójában az elmúlt évtizedek gazdasági egyenlőtlenségei is táplálták azokat a feszültségeket, amelyek az összesen több mint kétezer halálos áldozattal járó konfliktusba torkolltak. 

Ahogy a fenti ábrán is látszik, a kilencvenes évektől kezdve jelentősen csökkent az Izraelben dolgozó palesztinok aránya. Ennek az volt az oka, hogy a intifáda alatt a palesztinok a vendégmunkára is kiterjedő gazdasági bojkottot hirdettek, mire Izrael más országokból hívott be jelentős számban vendégmunkásokat az országba. Az intifáda alatt történt azonban még valami, ami hosszú távon is meghatározta a gazdaság jövőjét: megalakult és megerősödött a Hamász, amely az Izrael államiságát elismerő és azzal tárgyaló Palesztinai Felszabadítási Szervezettel (PFSZ) szemben Izrael elpusztításában és egy iszlám köztársaság megalapításában határozta meg a céljait. 

Miközben 1993-ban és 1994-ben a PFSZ az intifáda lezárásáról és a gázai gazdaság reintegrációjáról tárgyalt, a Hamász egyre agresszívabban támadta Izraelt. Válaszként Izrael kerítést kezdett építeni a határra, ami a folytatódó támadások következtében a 2000-es évek elején lezajló második intifáda alatt már a határ teljes szélességére kiterjedt. Gáza elszigetelődése ekkorra felgyorsult. Az izraeli hadsereg például lebombázta az 1998-ban átadott gázai repülőteret, ami Gáza egyetlen kapcsolata lett volna az Izraelen és Egyiptomon kívüli külvilággal, és a fontos helyi ágazatnak számító halászatot is egyre inkább ellehetetlenítette, hogy az izraeli hadsereg egyre szigorúbban ellenőrizte a környékbeli partokat a fegyvercsempészet miatt. 

A lebombázott Jasszer Arafat nemzetközi repülőtér. Fotó: AFP / Europress

Az igazi dezintegráció viszont csak 2007-ben jött el, miután 2005-ben Izrael teljesen kivonult a régióból, és a választásokat ezután megnyerő Hamász egy polgárháborút követően kiűzte az övezetből a mérsékeltebb Fataht. Izrael ezt követően minősítette ellenséges területnek az övezetet, és vezetett be teljes blokádot, amelyet a Hamászt szintén nem kifejezetten kedvelő egyiptomi vezetés is támogatott. Ekkor kezdődött a gazdaság mai napig is kitartó stagnálása.

Alagútgazdaság és nemzetközi segélyek

A teljes blokádra reagálva a Hamász alagutak kiépítésébe kezdett az egyiptomi határnál, amelyen keresztül illegálisan egyiptomi árut tudtak csempészni az országba. A kereskedelmet vállalkozók irányítottak, akiktől a Hamász vámot szedett, amiből nem is jelentéktelen adóbevételhez jutott. Az Egyesült Nemzetek Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciájának (UNCTAD) jelentése szerint 2007 és 2013 között több mint 1500 ilyen alagút üzemelt az egyiptomi határon körülbelül 15 ezer embert foglalkoztatva, és az itt behozott termékek jelentős szerepet játszottak például a harcok során lerombolt épületek újraépítésében vagy az övezet energiaellátásában. Ám az alagútgazdaság sem segítette Gázát hosszabb távon kitörni az elszigeteltségből.

2013-ban ugyanis a hadsereg megdöntötte a Hamász szövetségesének számító egyiptomi elnök hatalmát, amelyet követően egy közös egyiptomi-izraeli akció keretében lezárták az alagutakat. Ezt követően 2014-ben Izrael egy a korábbi években (2008 és 2012) lezajlottaknál komolyabb szárazföldi hadműveletet indított meg a Hamász ellen, amely még tovább rombolta a helyi infrastruktúrát, és egyben a gazdasági kilátásokat is. Az ENSZ adatai szerint amíg 2000-ben még csak 72 ezer embernek volt szüksége segélyre élelmiszer formájában, 2015-re ez a szám csaknem 900 ezerre nőtt, ami körülbelül a lakosság felét jelentette akkoriban.

Ezzel meg is érkeztünk nagyjából abba a helyzetbe, amiben a gázai gazdaság azóta is van. Habár 2019-től kezdve Izrael valamelyest lazította a blokádot, és újra beengedett palesztin vendégmunkásokat a területére, 2020 és 2021 között körülbelül még így is csak a gázai munkavállalók legfeljebb 0,1 százaléka dolgozhatott Izraelben. Ez az arány még azáltal sem nőtt jelentősen, hogy a 2021-es tíznapos háborút követően Izrael 18 ezerre növelte a gázaiaknak kiadott munkavállalási engedélyek számát, és enyhítette a gázai exportra vonatkozó korlátozásokat.

A Nemzetközi Valutalap szeptemberi elemzése arra a következtetésre jutott, hogy a blokád megszüntetése nélkül nincs esély arra, hogy a Gázai övezet legalább újra Ciszjordániáéhoz hasonló gazdasági teljesítményt érjen el. Erre ugyanakkor már a konfliktus újabb eszkalációja előtt sem látszott sok esély. Ahogy azt a Reuters cikke is megemlítette, Izrael szeptemberben például ideiglenesen korlátozta a még megengedett minimális exportot is, miután lefüleltek egy esetet, amikor Ciszjordániába robbanószereket akartak csempészni. Ezt követően pedig a tüntetések hatására lezárták azokat az átkelőket, ahol a vendégmunkások tudtak Izraelbe menni.

A Hamász támadása és az erre adott izraeli válaszlépés ezt a törékeny egyensúlyt kavarta fel. A közeljövőben viszont Gázában vendégmunkán alapuló „visszafejlődésre”, de még csempészeten és segélyeken alapuló stagnálásra sincs esély. Most úgy néz ki, hogy a helyi civileknek még valami ezeknél is sokkal rosszabbra kell felkészülnie.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkA tengerbe süllyeszteni Gázát: Izraelnek vissza kell mennie a városba, ahonnan egyszer már kimenekültMég ha katonailag legyőzi is a Hamászt, Izrael ezzel azt kockáztatja, hogy egy még radikálisabb szervezet veszi át Gáza kormányzását.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ Gázai övezet gazdasági fejlődés Izrael palesztin palesztin-izraeli konfliktus Olvasson tovább a kategóriában