Augusztusban még úgy nézett ki, gyorsan meglehet a megállapodás Iránnal az atomalkuról, hamarosan feloldják a szankciókat, és ömölhet az iráni olaj és gáz az energiára szomjazó világpiacra. Ennek a reménynek mára gyakorlatilag vége: belátható időn belül biztos nem lesz megállapodás, amiért a Nyugat az atombombához mostanra ijesztően közel jutott Iránt, Irán pedig az „izraeli érdekeket kiszolgáló Nyugatot” okolja.

A megállapodástervezetet több szempontból is lehetett bírálni, és a politikai időzítése is elég szerencsétlen volt. Pedig az energiaválságban a nyugati hatalmak lényegében bárkivel hajlandóak voltak tárgyalni, aki legalább részben pótolni tudná a kieső orosz szénhidrogéneket, Putyinhoz képest még Venezuela is elfogadható partnerré avanzsált, nem beszélve a korábban is kiemelt amerikai partnernek számító Szaúd-Arábiáról. Az energiaszükséglet az Iránnal szembeni szankciók feloldását is elérhető közelségbe hozta. A kérdésről még egy éve kezdtek tárgyalni, az orosz-ukrán háború miatti új helyzet pedig az európai országokat egyértelműen érdekeltté tette a minél gyorsabb megállapodásban, és a Biden-kormányzat is nyitottnak tűnt egy új alkura.

A téli fagytól rettegő Európának ugyan nagyon fontos lett volna a világkereskedelembe a lehető leggyorsabban visszahozni az iráni készleteket, de a novemberi félidős amerikai és az izraeli országgyűlési választások közelsége a várható belpolitikai hullámok miatt nem volt kedvező: egy bizonytalan kimenetelű egyezség a latorállamként kezelt Iránnal némileg megosztotta volna a Demokrata Pártot és visszaüthetett volna Bidenre is, míg Izraelben Netanjahut repíthette volna vissza a hatalomba.

Iránnal 2015-ben kötött az Obama vezette nyugati koalíció megállapodást az ország atomprogramjáról. A feltételek és a szigorított ellenőrzési mechanizmusok biztosították, hogy Teherán ne tudja nukleáris fegyverkezésre használni az urándúsító infrastruktúráját, amit a kompromisszum jegyében meghagytak neki. Ez volt az egyik olyan alapkérdés, ami miatt az egész paradigmát többen elhibázottnak tartották: az urándúsítás lehetőségében mindig ott van a potenciál, hogy azt egy Iránhoz hasonló ország nem kizárólag polgári célokra kívánja használni. A megállapodást az amerikai republikánusok annak túlzott engedékenysége miatt bírálták, és Donald Trump amerikai elnök 2018-ban felmondta az egyezséget. Irán ezzel újra szankciós listára került, mire válaszul nukleáris programjának újbóli fejlesztésébe kezdett.

Bár hivatalosan tagadják, hogy atombombát akarnának, időnként a teheráni rezsim is elszólja magát, nyilván nem puszta figyelmetlenségből. Néhány hete Khamenei ajatollah egyik vezető tanácsadója az al-Dzsazírában beszélt arról, hogy néhány nap alatt képesek 60 százalékra dúsított uránt előállítani, és technikailag minden adott ahhoz, hogy atombombát készítsenek. Mint mondta, azt még nem döntötték el, hogy ezt valóban meg is teszik-e.

Ez technikailag a nemzetközi szakértők szerint is abszolút reális lehetőség, Irán ma sokkal közelebb van ahhoz, hogy nukleáris hatalom legyen, mint 2015-ben, az előző megállapodás idején. Ez a közelség konkrétan három-négy hetet jelent, ennyi idő alatt lennének képesek egy atombombához elegendő mennyiségű, 90 százalékra dúsított uránt előállítani.

Az ENSZ alá tartozó Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (NAÜ) múlt héten két jelentést is kiadott Iránnal kapcsolatban. Ezekben élesen bírálják az országot amiatt, hogy nem működik együtt érdemben, aminek a leglátványosabb jele, hogy június óta Irán eltávolította a NAÜ 27 biztonsági kameráját az urándúsító centrifugák közeléből. Emiatt már „nem tudják meghatározni, hogy Irán nukleáris programja békés természetű-e”, és azt is igen aggasztónak tartják, hogy három nem várt helyszínen is uránrészecskékre utaló nyomokat találtak. Utóbbira nem kaptak semmiféle magyarázatot.

Iránnak nagyjából négy tonna uránkészlete van. A 2015 és 2018 közötti atomalku 3,67 százalékban limitálta az urándúsítás mértékét, ez a korlátozás azonban annak felmondásával érvényét vesztette. Idén áprilisban aztán elkezdték 60 százalékra dúsítani a készletük egy részét. Ennek békés felhasználás esetén nem sok értelme lenne, hiszen erre nukleáris erőműveknél nincs szükség, nukleáris fegyverkezéshez viszont elengedhetetlen. Azóta már 55 kilogramm 60 százalékos uránjuk van, ami nukleáris robbanófejhez már elegendő mennyiség lehet, és ha tovább dúsítják 90 százalékra, egy atombomba is kijön belőle. A 60-ról 90 százalékra dúsítás a natanzi földalatti nukleáris létesítményben lévő IR-6 centrifugákkal kevesebb mint egy hónap alatt lehetséges.

Ez az aggasztó fejlemény leginkább iráni pressziónak tűnhet, amivel a szankciók megszüntetése felé kívánhatták nyomni a Nyugatot, de közben növelték vele az eleve jelentős kétségeket a megbízhatóságukról és az iráni atomprogram természetéről. Pedig augusztusban már arról jöttek hírek, hogy küszöbön a megállapodás, ami ismét erősebb nemzetközi kontrollt biztosított volna. A kritikák szerint azonban az alku úgy oldotta volna fel az iszlám köztársaság nemzetközi elszigeteltségét, hogy ezért cserébe legfeljebb néhány évet nyert volna a világ: annak 2030-as lejárta után minden készen állt volna az iráni nukleáris fegyverkezéshez. 

A megállapodások legfőbb ellenzője a közel-keleti térség egyetlen nukleáris hatalma, az Iránban egzisztenciális fenyegetést látó Izrael volt, ahol attól tartanak, hogy a szankciók alól mentesülő Irán a hozzá érkező dollármilliárdokkal potenciálisan a nemzetközi terrorizmust finanszírozhatja, miközben valójában nem adná fel a nukleáris fegyverkezésről szőtt terveit.

Az elmúlt hetekben ezért Izrael intenzív diplomáciai és nemzetbiztonsági kampányba kezdett, hogy megfúrja a megállapodást. A Moszadot (az izraeli hírszerző szolgálatot) vezető David Barnea, a védelmi miniszter Benny Gantz, a nemzetbiztonsági tanácsadó Ejal Hulata és a három hónapja hivatalban lévő Jair Lapid izraeli kormányfő az amerikai képviselőház és szenátus tagjait és európai vezetőket győzködtek arról, hogy nem szabad Iránnal ilyen puha feltételekkel megállapodni. Ebben a Moszad vezetője üti meg a legélesebb hangot, Barnea erősen hangsúlyozza, hogy Izrael nem tartaná magára nézve kötelezőnek a megállapodást, és fenntartja magának a jogot, hogy megelőző csapást mérjen az iráni nukleáris létesítményekre.

Izrael azonban általában is a katonai csapásmérést, vagy legalábbis az azzal való fenyegetést tartja célszerűnek a jelenlegi helyzetben. Részben elrettentési céllal, amivel szerintük Irán esetleg rávehető lenne egy erősebb garanciákat nyújtó egyezmény elfogadására, részben pedig feltehetően belpolitikai megfontolásokból: Izraelben novemberben megint választások lesznek (immár az ötödik három év alatt), a jobboldali Likudot vezető Netanjahu alig egy-két mandátumra van a felmérések szerint a többség megszerzésétől, Lapid számára pedig súlyos csapás lenne, ha az ő kormányzása alatt engednék ki Iránt a karanténból.

Az izraeli miniszterelnök hétfőn Berlinben tárgyalt Olaf Scholz kancellárral, és utána a sajtótájékoztatón azt hangsúlyozta, hogy egy iráni megállapodás destabilizálná a Közel-keletet és olyan nukleáris fegyverkezési versenyt gerjesztene, ami az egész világ stabilitását fenyegetné. Ennél érdekesebb azonban, hogy már a német kormányfő is arról beszélt, hogy „bár úgy tűnt, hogy megvalósítható, most már tudjuk, hogy a belátható jövőben nem lesz megállapodás” Iránnal.

Ez teljes fordulat ahhoz képest, hogy két hete az Európai Unió és a tagállamok vezetői Josep Borrellel, az EU külügyi főképviselőjével az élen még mennyire derűlátóan nyilatkoztak a kilátásokról. Irán azonban nem teljesen a várt módon reagált a végsőnek szánt EU-s megállapodástervezetre, újabb feltételeket szabtak, a NAÜ aggodalmaira pedig nyugati értékelés szerint nem adtak érdemi választ. Ezután már Borrell is pesszimistább hangot ütött meg, Amerikából az izraeli sajtó azt szivárogtatta, hogy a félidős választások előtt Bidenék is elálltak a gyors alkutól, a NAÜ brit, francia és német igazgatói pedig szombaton egy közös közleményben adtak hangot súlyos kétségeiknek, hogy Irán valóban megállapodásra törekszik-e.

Ez a gyakorlatban minden bizonnyal azt jelenti, hogy Irán marad a partvonalon, vele szemben tovább élnek a szankciók, Európa pedig nem jut hozzá az iráni olaj-, majd később a gázkészletekhez. Utóbbiak egyelőre csak Törökországba és Irakba mennek, míg az iráni olaj legfőbb felvásárlója továbbra is Kína marad. Katonai szempontból így nincs politikai ellensúlya a Moszkva és Teherán közötti közeledésnek sem. Emlékeztetőül: míg a Nyugat az iráni megállapodásban reménykedett, Iránban már zajlott az orosz drónkezelők kiképzése. Azóta meg is érkezett Oroszországba az első adag a több száz iráni katonai drónból, amelyeket a putyini rezsim az ukránok ellen fog bevetni.

Az iráni atomprogramra így továbbra sincs megnyugtató válasz, igaz, teljesen az atomalku sem lett volna az. A nemzetközi szakértők közül egyre többen gondolják úgy, hogy valójában már nem is lehet megakadályozni, hogy Irán saját atombombát fejlesszen, ha meghozza erről a döntést – sőt a végső fenyegetésként emlegetett katonai csapásmérés sem biztos, hogy reális opció az ország több részén szétszórt, földalatti létesítményekkel szemben. Ez nemcsak Izraelt aggasztja rendkívüli mértékben, de Szaúd-Arábia is bejelentette, hogy ebben az esetben saját katonai célú nukleáris fejlesztésekbe kezdhet, ami már általában is kérdésessé teheti, hogy mi lesz a nemzetközi atomsorompó-egyezménnyel.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ atomenergia Irán nukleáris fegyver Olvasson tovább a kategóriában