Szovjet utódállamok segíthetnek az energiaválságba süllyedő Európán

Az Európai Unió a kieső orosz gázszállítások volumenéhez képest nem túl nagy, néhány milliárd extra köbmétert kaphat Azerbajdzsánból, ahol von der Leyen bizottsági elnök múlt héten állapodott meg az azeri gázszállítások növeléséről. Az egyelőre nagyrészt a szándéknyilatkozatok szintjén maradó bakui egyezség árát jereváni félelmek szerint az örmények fogják megfizetni: bár az EU az utóbbi hónapokban aktívabban lép fel az örmények és azeriek közötti közvetítésben, az uniós vezetők nyilatkozataikban most látványosan kerülik a fajsúlyosabb kérdéseket, és demokratikus feltételeket sem fogalmaznak meg Azerbajdzsánnal szemben. Az orosz energia pótlásának sürgető kényszerét más posztszovjet utódállamok is megpróbálják kihasználni, és a kazah, türkmén olaj és gáz Európának is fontos lenne.

A kritikus infrastruktúra azonban nagyrészt hiányzik, Oroszország pedig megpróbálja megakadályozni, hogy délről alternatív vezetékekkel tudják elkerülni.

Azerbajdzsán tavaly hét, idén év végéig 11 milliárd köbméter gázt szállít Törökországon keresztül Európába, és a von der Leyennel aláírt megállapodás értelmében ezt a mennyiséget öt éven belül 20 milliárd köbméterre emelnék. Nem elhanyagolható mennyiség, de a nagyságrendet ahhoz a 155 milliárd köbméterhez érdemes mérni, amennyit az oroszok 2021-ben szállítottak az Európai Unióba. Az Északi Áramlat 1 karbantartása alatt senki sem tudta, hogy Moszkva újra megnyitja-e a csapokat a július 11-én elzárt vezetéken, és bár ez a félelem végül nem teljesen igazolódott be, Európa minden lehetséges alternatív forrásból igyekszik pótolni a kiesést: katari és amerikai LNG, több északi-tengeri norvég földgáz, Olaszország Afrikából vásárol, de terítéken van egyiptomi és izraeli beszerzés is.

Az Oroszországból Európába menő négy nagy vezeték közül egyre inkább már csak a déli Török Áramlaton keresztül jön változó, de még érdemi mennyiségben földgáz, Magyarország is főleg ezen keresztül importál. Az évi 31 milliárd köbméteres kapacitású Török Áramlat a háború óta stratégiailag még inkább felértékelődött az egész EU számára, főleg, hogy míg az Északi Áramlat, a Lengyelország felé menő Jamal és a Testvériség (a jelek szerint a Gazprom ezen sem akar nagyobb mennyiséget küldeni) vezetékein eleve csak orosz gázt lehet szállítani, a török gázvezetéket ellenben alkalmassá lehet tenni rá, hogy rajta keresztül izraeli, azeri és akár közép-ázsiai, türkmén földgáz is érkezzen.

Hasonló a helyzet a Kaszpi-tenger alatti kőolajkinccsel. Ennek egy része már most is a Baku–Tbiliszi–Ceyhan kőolajvezetéken jut el Törökországon keresztül Európába, a felskálázáshoz azonban komoly beruházásokra lenne szükség, és ezt az oroszok mindenképpen szeretnék megakadályozni.

A Kaszpi-térségben növekvő energiafeszültség július elején egy politikai szagú orosz bírósági ítélettel tetőzött, amiben környezetvédelmi indokokra hivatkozva egy hónapra elrendelték a Dél-Oroszországon át a Fekete-tengerhez menő kazah olajvezeték lezárását. Ez önmagában több százmillió dollár bevételkiesést jelentett volna Kazahsztánnak, és a Kreml által egyébként tagadott politikai motivációt valószínűsíti az időzítés: Tokajev kazah elnök egyetlen nappal korábban ajánlotta fel segítségét az Európai Uniónak az energiaválság mérséklésében.

Bár az ő hatalmát januárban az eszkalálódó kazah tüntetések miatt bevonuló orosz csapatok mentették meg, a várakozások ellenére mégsem lett teljesen szervilis Oroszország felé. Kazahsztán ugyan névlegesen Oroszország szövetségese, az Ukrajna elleni háborúban nem állt Putyin mellé, sőt, már a szankciók kijátszásában sem igyekszik különösebben segíteni, inkább az Oroszországot elhagyó nyugati cégeket próbálja átcsábítani az országába. Az ellentmondásos viszony különös helyzethez vezetett a szentpétervári gazdasági fórumon, ahol Tokajev egyetlen külföldi vezetőként Putyin mellett foglalt helyet, a donyecki és luhanszki orosz entitások elismerése helyett azonban Ukrajna területi egysége mellett állt ki, mondván, ha minden szeparatizmust elfogadnának, 5-600 ország lenne a világon, ami a jelenlegi nemzetközi rend végét jelentené.

A Kína, a Nyugat, Törökország és Oroszország geopolitikai ütközőzónájában lévő Közép-Ázsiában ugyan az elmúlt években nagyobb volt az Amerika- és Kína-ellenesség (miközben az új Selyemút keretében egy sor kínai nagyberuházásra kerül sor), mint az oroszgyűlölet, a volt szovjet területeket újabban a maga jogos jussának beállító moszkvai retorika többeket elgondolkodtat arrafelé is. A háború kapcsán a térségbeli országok óvatosan egyensúlyoznak, az energiapolitikában pedig többen úgy érezhették, hogy eljött a nagyobb „stratégiai autonómia” ideje.

A kazah elnök az olajvezeték lezárásáról szóló orosz ítéletre azzal reagált, hogy amerikai cégek segítségét kérte a hatalmas (egykor magyar munkások ezreinek munkát adó és őket megbetegítő) tengizi olajmezők felfuttatásához és alternatív szállítási útvonalak kiépítéséhez – ezután egy másodfokú orosz bíróság gyorsan pénzbüntetésre enyhítette a döntést, a vezetéket mégsem zárták le.

Ez azonban nem változat azon, hogy több posztszovjet ország inkább már Oroszországot kikerülve szeretne csatlakozni a világpiachoz.

Ez földrajzi és politikai okokból (északon Oroszország, délen Irán) leginkább csak a Kaszpi-tengeren keresztül lehetséges, és Közép-Ázsiában már legalább két évtizede beszélnek róla. A háború miatt ez az időnként „középső korridor”-ként emlegetett közvetlen összeköttetés Közép-Ázsia és a Kaukázus térsége között már el is kezdett élénkülni: a teherhajó-forgalom tavaly óta a hatszorosára nőtt, és a Selyemutat használó nagy nemzetközi fuvarozócégek vasúton is elkezdtek Kínából errefelé szállítani. A növekedés azonban infrastrukturális okokból erősen behatárolt, lassú és drága, főleg, hogy előbb a Kaszpi-, majd a Fekete-tengeren átkelve kétszer is hajóra kell rakni az árut.

Ami az energiahordozókat illeti, ezen a még mindig csak tervezett transzkaszpi útvonal segíthetne. Az olajvezeték-rendszer Kazahsztánból a tengeren át menne Azerbajdzsánba, ahonnan Grúzián keresztül csatlakozhatna a török vezetékekhez. Ha megvalósulna, a közép-ázsiai országoknak nem kellene tranzitköltséget fizetniük az oroszoknak, csökkenne a Moszkvától való függőségük, Európa pedig új, az oroszok által nem ellenőrzött forráshoz jutna. A Kreml éppen emiatt ellenzi határozottan a projektet, azt hangsúlyozva, hogy az csak felesleges pluszköltségekkel járna.

A most újra megerősödő elképzelés a kazah olaj közvetlen Európába szállítására több lehetséges tervről is szól.

Az egyik szerint kazah kikötőkből tankerek vinnék az olajat Bakuba, ahonnan a meglévő, egyelőre csak 50 százalékosan kihasznált olajvezetéken szállítanák tovább Törökországba,
vagy a fekete-tengeri, grúziai Batumiban újabb tankerekkel vinnék tovább a román Konstancába,
de szó van egy Kaszpi-tenger alatti olajvezeték építéséről is, bár ez már sokkal nagyobb beruházás lenne.

Kazahsztán emellett növelni akarja a Kínába menő olajszállításokat is, de azt az ötletet is bedobták, hogy Türkmenisztánnal együtt építenének egy új olajvezetéket Iránba, egészen a Perzsa-öbölig. Utóbbinak a politikai realitása csekély, hiszen ehhez az Egyesült Államoknak is felmentést kellene adnia az oroszokkal egyre inkább egymásra találó Iránnal szembeni szankciók alól.

Részben hasonló tervek vannak a világ negyedik legnagyobbjának számító türkmén gázkincs világpiacra juttatására. Ott is lehetséges egy Kaszpi-tengeri alatti vezetékrendszer kiépítése, de terítéken van Irán bevonásával egy hármas csereügylet is: az erről kötött decemberi megállapodás szerint türkmén gáz mehet Irán északkeleti részébe, amiért cserébe az iszlám köztársaság ad gázt Azerbajdzsánba. A török kapcsolattal így akár a türkmén gáz is Európába juthatna.

A közép-ázsiai energiavagyon hatékony eljuttatásánál egyelőre gyorsabb és egyszerűbb Azerbajdzsánra hagyatkozni, és az Európai Unió ennek érdekében láthatólag a szokásos politikai feltételekre sem olyan érzékeny. Lehet azt mondani, hogy a jelenlegi helyzetben Európának ez megéri a politikai árat, de megváltást önmagában nem fog hozni: a megnövelt azeri gázexport Európába még mindig csak az EU fogyasztásának a nem egész három százalékát fedezi. Ha ezt valóban sikerülne néhány éven belül nagyjából megduplázni, még az is csak 5 százalék lenne. Nem biztos ugyanakkor, hogy ez valóban lehetséges: a legnagyobb azeri lelőhelyet kitermelő BP szerint a mostani és a már fejlesztés alatt álló mezők erre nem elegendőek, a gázvezetékek több milliárd dolláros kapacitásnöveléséről pedig legalább részben a piac fog dönteni.