Míg a nagyhatalmak közti konfliktusokat a 20. században nagyrészt a konvencionális hadviselés – a nagy haderők közti, helyhez között csaták  –  határozta meg, addig a következő években a nemzetközi politikát az irreguláris hadviselés fogja jellemezni. Kína, Oroszország vagy Irán irreguláris módszerekkel fog versengeni az Egyesült Államokkal, mert a nukleáris és konvencionális hadviselés túl költséges. Az irreguláris hadviselés eszközei nem a stratégiai bombázók, a harckocsik vagy a gyalogság, hanem hekkerek, hírszerzők, különleges egységek és a gyakran a háttérben működő biztonsági cégek. Sajnos az Egyesült Államok nincs felkészülve az ilyen típusú versengésre (…), az amerikai kormányszervek hibásan a konvencionális és nukleáris háborúra összpontosítanak. 

– írta Seth Jones, a jó nevű washingtoni CSIS agytröszt biztonságpolitikai programjának vezetője 2021 februárjában, egy évvel azelőtt, hogy Oroszország elkezdte volna harci repülőgépekkel, harckocsikkal és gyalogsággal lerohanni Ukrajnát.

Mint az idézet szemlélteti, az elmúlt években bizonyos elemzői körökben népszerű nézet lett, hogy a konvencionális háború ideje lejárt, és a harckocsik és gyalogság helyett mesterséges intelligencia által irányított gyilkos robotok közti küzdelmeken és irodákban vívott hekkerpárbajokon múlik majd a világ jövője. 

A kevésbé sci-fi megközelítések is arról szóltak, hogy a konvencionális hadviselés helyét átveszik a hibrid és/vagy szürkezónás konfliktusok. Magyarul az egymásra lövöldöző reguláris állami hadseregek helyett egy alacsonyabb szinten folyó csatározás lesz jellemző a világpolitikára, amelynek a gazdasági hadviseléstől kezdve a nem állami szereplők (például a hírhedt orosz Wagner-csoport vagy az amerikai Blackwater, mai nevén Academi, esetleg felkelők vagy terrorcsoportok) bevetésén át a propaganda, a nyugati szélsőjobb pénzelése és a belpolitikai destabilizáció egyéb formáinak alkalmazásáig számos (hibrid) eszköze lehet.

Valerij Geraszimov orosz vezérkari főnök 2013-ban – egy évvel az ukrán válság előtt – például arról írt, hogy a 21. században elmosódnak a határvonalak a háború és béke között, és a konfliktusokra a korábbiakhoz képest szokatlan forgatókönyv lesz jellemző. Az Ukrajnához tartozó Krím félsziget 2014-es orosz elfoglalását, az orosz narratívában helyi oroszajkú felkelők által vívott donbaszi konfliktust, vagy akár Kína dél-kínai-tengeri szigetépítéseit és haditengerészeti manővereit is népszerű lett ezek között a keretek között értelmezni. Sean McFate, a Georgetown Egyetem professzora például tavaly áprilisban részben a Krím elfoglalása idején alkalmazott orosz hibrid taktikára utalva arról beszélt, hogy a konvencionális háború halott.

Az ukrajnai invázió bekövetkezte természetesen nem jelenti, hogy a fentiek ne lennének fontos és valós fejlemények, vagy hogy Jones és Geraszimov teljes badarságokat írt volna: a nagyhatalmak közti közvetlen konvencionális vagy nukleáris háborút az ukrajnai háború ellenére is nehéz elképzelni, az irreguláris hadviselés formái pedig az utóbbi években megsokasodó kibertámadásoktól kezdve a jól ismert orosz és kínai dezinformációs hadjáratig velünk vannak.

Ám az ukrajnai orosz invázió minimum árnyalja a háború jövőjéről szóló jövendöléseket, és rávilágít, hogy az államközi nyílt fegyveres konfliktus még messze nem a múlté.

Hol volt a kiberoffenzíva?

Az egyik leginkább szembetűnő pont, hogy Oroszország nemcsak a csatamezőn, a kibertérben is jóval gyengébbnek bizonyult, mint azt az elmúlt évek félelmei alapján várni lehetett. 2021 decemberében (két hónappal az ukrajnai invázió előtt) a BBC-nek amerikai szakértők arról beszéltek, hogy egy jövőbeli nagyhatalmi konfliktus „első lépéseiként mindkét oldal jelentős kibertámadásokat hajtana végre”, és az elektronikus hadviselés kiterjedne a kommunikációs hálózatok és az alapvető infrastruktúra megbénítására is.

Hogy ez miért maradt el, arról a nyugati elemzők is csak spekulálnak: 

• az Egyesült Államok és/vagy Ukrajna sikeresen visszaverte a támadások nagy részét;
• a februári invázió nem volt rendesen előkészítve, emiatt a komolyabb kibertámadásokra sem készültek fel az oroszok;
• Moszkva nem akarta ellőni a kiberpuskaport, mert attól tart, hogy egy komolyabb kibereszkaláció a potenciális nyugati ellenlépések miatt többet ártana, mint használna;
• a kibertámadásoknak valójában mérsékelt hasznuk lett volna a konvencionális invázió támogatására (egyszerűbb lebombázni vagy elfoglalni a célpontokat, mint meghekkelni);
• esetleg mégsem olyan kompetensek az oroszok, mint azt korábban sokan állították. 

A háború jövőjét illetően nem mindegy, hogy ezek közül melyik a valós magyarázat. Ha például mégis egyszerűbb bombázni, mint hekkelni, akkor a fent idézett elméleteket nem árt majd újragondolni. Ha az orosz kormány az eszkalációtól tart, akkor a nukleáris elrettentéshez hasonlóan a jelek szerint a megjövendölt kiber-szuperfegyverek is inkább stratégiai, mint harcászati jelentőséggel bírnak.

Oroszország szintén elvesztette a narratívák háborúját a nyugati világban, miközben az utóbbi évek egyik slágertémája volt az orosz dezinformáció hatásossága. A világ számos részén mindazonáltal kiegyenlítettebb a helyzet a narratívák csatájában. A kínai állami média is gond nélkül átvette az Egyesült Államok által irányított ukrajnai vegyifegyver-laborokról szóló orosz dezinformációt, és egyes kínai felmérések szerint a lakosság nagy többsége is Oroszország pártján áll. Szintén erős az orosz narratíva Indiában, és egyes felmérések szerint még a NATO-tag Törökországban is többen tartják felelősnek az Egyesült Államokat és a NATO-t a konfliktusért, mint Oroszországot.

Joshua Rovern, a washingtoni Amerikai Egyetem tanára szerint ugyanakkor az orosz invázió azt jelzi, hogy az ilyen fedett akciók, mint a dezinformáció vagy a kibertámadás, csak korlátozott stratégiai célok elérésére képesek, de Vlagyimir Putyin orosz elnök céljait láthatóan nem tudták elérni.

Hasonlóan vélekedett Andres Gannon a Harvard Egyetemről és három szerzőtársa, akik szerint az oroszok szürkezónás ukrán stratégiájának sikertelensége vezetett az invázióhoz. (Az más kérdés, hogy jelen állás szerint a fegyveres erőszak sem tűnik hatékony eszköznek orosz részről.)

A konvencionális háború nem tűnt el

Egy tágabb értelmezési kerete a konfliktusnak, hogy a konvencionális háború végét jövendölő elméletek előre szaladtak az időben, és figyelmen kívül hagyták vagy félreértették a múlt és jelen fontos tanulságait a háború mibenlétéről.

Max Boot konzervatív közíró és hadtörténész egy 2013-as cikkében például arról ír, hogy valójában az irreguláris háború a háború „eredeti” formája, és a nagyszabású államközi konfliktusok a modern kor és a centralizált államszervezet létrejöttének termékei. Ebből a szempontból inkább az irreguláris és reguláris háborúzás keveredését látjuk manapság, mint a reguláris háború végét. 

Tanisha Fazal, a Minnesotai Egyetem és Paul Poast, a Chicagói Egyetem tanára egy 2019-es cikkében azt írta, tévhit az az elsősorban a nyugati világban általános nézet, hogy ma egy kevésbé erőszakos világban élnénk, mint korábban. Szerintük a két világháború eltorzította azt a képet, amely a nyugati közvéleményben és a politikai döntéshozók körében a háborúról él. A két világháború előtt és után a legtöbb nagyhatalmi konfliktus jóval rövidebb volt és kevésbé volt véres, és ha a két világháborút nem számoljuk, az orvostudományi fejlődés szerepét pedig igen, akkor a háborús áldozatokra vonatkozó adatok alapján nem igaz, hogy kevésbé erőszakos világban élünk, mint száz-kétszáz évvel ezelőtt. 

Fő célpontjuk Steven Pinker, a Harvard pszichológusa, aki szerint a háborúk és a konfliktusban meghalt emberek száma erős csökkenést mutat a második világháború óta. 

Fazal egy 2014-es kutatásában ezzel szemben arra jutott, hogy a halálozás csökkenése nagyrészt az egészségügyi ellátás javulásához köthető. A manapság harcoló csapatok jellemzően jobb fizikai állapotban vannak, jobb védőfelszereléshez és jobb orvosi eszközökhöz férnek hozzá, és a konfliktusövezetből való evakuáció gyorsabban megoldható. Azaz nem lehet összehasonlítani egy 21. századi és egy 19. századi csata halálozását. A sebesültek és halálos áldozatok aránya például évszázadokon át három az egyhez volt; míg ma az amerikai hadsereg esetében tíz sebesültre jut egy halott. (Bár egyes ukrán állítások szerint az orosz hadsereg pont hogy nem igyekszik evakuálni és megmenteni sebesült tagjait Ukrajnában.)

Azt is felhozzák, hogy a svéd Uppsalai Egyetem mértékadó adatbázisa szerint az aktív fegyveres konfliktusok száma az utóbbi időben növekvő tendenciát mutat, és az esetek jelentős részében állami erőszak alkalmazásáról van szó. Bár tény, hogy manapság a konfliktusok nagyobb része államon belüli, és nem államközi eset, az államközi háborúk és a közvetett nagyhatalmi konfliktusok sem tűntek el. Oroszország például a 2008-as grúziai és 2020-as hegyi-karabahi konfliktusban is benne volt, Szíriában legalább három külső hatalom jelen van, de a jemeni háborúból is kiveszi részét a térség összes fontos szereplője.

A téves percepciókat fokozza, hogy a nyugati közvélemény az utóbbi két évtizedben relatíve egyoldalú és egyedi eseteken keresztül találkozott a fegyveres konfliktusok valóságával: az iraki vagy az afganisztáni háborúban az egyik oldalon a világ legerősebb katonai gépezete állt, a másik oldalon két gyenge rezsim, valamint két erősen töredezett, és a washingtoni stratégák által kevéssé értett társadalom. Ennek következtében Bagdad vagy Kabul bevétele villám gyorsasággal ment, a villámháborút viszont sokéves, elhúzódó és amerikai szempontból sikertelen államépítés követte, ami történelmi léptékkel nézve nem egy fegyveres konfliktus jellemző lefolyása.

Mégis sok minden változik

Bár a fent idézett Sean McFate az ukrán helyzetben nem bizonyult orákulumnak, a jövő háborúival kapcsolatos elemzése számos pontot árnyalja a háború változatlanságában hívők érveit.

Szerinte a hadtörténet visszatérő hibája, hogy a győztesek azt hiszik, a következő háború olyan lesz, mint az előző. A franciák az első világháború után felépítették a Maginot-vonalat, mert hosszú állóháborúra készültek; az amerikaiak elhanyagolták a légierőt, mert abban hittek, hogy a haditengerészet a döntő – mindkettő végzetes félreértésnek bizonyult. McFate és mások szerint is hasonló hiba az Egyesült Államok részéről, amikor arra készül, hogy a Kínával szembeni jövőbeli szembenállása „olyan lesz, mint a második világháború, csak jobb technológiával”. 

Hogy a régi stratégia változatlan alkalmazása nem vezet sikerre, jelzi az oroszok teljesítménye is, akik harckocsikkal próbálták lerohanni Ukrajnát, miközben ezek manapság relatíve olcsó technológiával semlegesíthetők. De McFate szerint bőven vannak gondjai e téren az Egyesült Államoknak is: az ország több pénzt költött az F-35-ös harci repülőgép kifejlesztésére, mint egy évnyi orosz GDP, miközben a gépet – pont a magas fenntartási költségei miatt – alig használják. Hasonló példa a Zumwalt-osztályú rombolóké, amelyek szintén méregdrágák, cserébe nem sok gyakorlati hasznuk van. Más szóval a stratégiai és technológiai környezet valóban változik, és nem sok esély van rá, hogy a közeljövőben hasonló eszközökkel és módokon harcolnak majd a nagyhatalmak, mint eddig.

Egy amerikai kongresszusi elemző ugyanakkor az ilyen hangokra válaszul azt írta, hogy miközben különböző katonai teoretikusok az elmúlt évtizedekben számos alkalommal jósolták már meg egy haditechnológiai forradalom eljövetelét, a technológia fejlődése mégis lassú evolúciós folyamat volt. A nagy átalakulás potenciálisan lassú tempóját szerinte jelzi, hogy az amerikai légierőnél ma is hatvan éves radarrendszereket használnak, és a légi irányítás technológiai háttere az 1990-es években ragadt, azaz a harcoló robotok kora nem holnap köszönt majd be. 

Franz-Stefan Gady, a washingtoni IISS biztonságpolitikai agytröszt elemzője úgy vélte, lassan valóban eljön a jövő háborújának ideje, de a következő öt–tíz év veszélyes időszak lesz a nyugati világ számára: az ukrajnai háború előtt már elkezdődött a konvencionális erők leépítése, de ebben az időszakban „az új technológiák nagy része még nem lesz bevethető állapotban”. 

Manoj Mukund Naravane az indiai vezérkar elnöke pedig az ukrajnai orosz invázióval kapcsolatban úgy fogalmazott, „a háborút a kibertérben vagy légkondicionált szobákban vívják? Amint láthatjuk, a háborút fizikailag vívják; a konvencionális háború (ma is) megtörténhet, ezért készen kell állnunk rá”.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ hekker hibrid hadviselés konfliktus orosz-ukrán háború orosz-ukrán konfliktus Olvasson tovább a kategóriában