(A szerző a Neumann János Egyetem docense. Az Ekonomi a G7 véleményrovata.)

A válság talán már a cári időkben elkezdődött, amikor Európa egyik legnagyobb kapacitású nehéz- és hadi ipara jött létre az Urálban, a Donyeck-medencében, Szentpéterváron és Moszkva környékén. A birodalom modernizációjának késői kezdetei már eleve egy torz nehézipari struktúra létrejöttét eredményezték. Az ipar fő ágazatai a bányászat, a nyersanyagok, a közlekedési eszközök és a hadi felszerelések gyártása lettek. A birodalom számára alapvető fontosságú volt, hogy valamennyi lakható területet bekössenek az ország közlekedési, elsősorban vasúti hálózatába. Fontos volt mindig a birodalom hatalmas területét védő hadsereg és hadiflotta felállítása és felfegyverzése.

Az ország a külföldi befektetések mellett is csak gyenge tőkefelhalmozást tudott csak felmutatni. A részben szabad kapitalizmus viszonyai mellett a nagyvállalatok eladásai leginkább az állam megrendeléseitől függtek. A parasztság és a munkásosztály nagy részének meglévő szegénysége mellett a fogyasztási cikkek gyártása háttérbe szorult. Az állami megrendelésekből gazdagodó burzsoázia jövedelme és gazdagodása nem függött a fogyasztói piactól, így hatalmas társadalmi egyenlőtlenségek jöttek létre. Oroszország a gazdasági és társadalmi fejlettségben a 20. század elején érte el az első ipari forradalom Angliájának szintjét.

Az első világháború első felét a svájci Lausanne-ban száműzetésben töltő Lenin nemcsak a marxizmus, hanem a német hadigazdálkodás ismeretével tért haza Németországon és Svédországon keresztül, hogy azután 1917 novemberében átvegye a hatalmat. A forradalom után viszont mindjárt az a dilemma került elő, hogy a vörös Oroszországot kell megvédeni vagy lehet-e a legfontosabb ígéretet megvalósítani, és az életszínvonalat emelni.

A polgárháború idején a védelem és a hadiipar fejlesztése került előtérbe. Az ország csak a fogyasztási javak elosztására kidolgozott nagyon szigorú jegyrendszer bevezetésével tudta elkerülni a teljes gazdasági összeomlást. A polgárháború mélypontján az ipari termelés az 1913-as szint kevesebb mint 10 százalékára zuhant. A gazdasági konszolidáció politikai eszköze volt a birodalom nyugati perifériáin olyan lélekszámban kis országok, mint Finnország, a Balti-országok és Lengyelország számára a függetlenség megadása. Ezek már csak a méretük miatt sem támadhatták meg Oroszországot, viszont egyfajta cordon sanitaire-t (távolságtartást biztosító ütközőzónát) képeztek Oroszország és Németország között.

A Birodalom déli és keleti peremén élő kis létszámú (grúz, azeri, örmény), a gazdasági és társadalmi fejlődésben leginkább elmaradott (kazah, üzbég, türkmén, kirgiz, tádzsik) vagy az oroszhoz vallásilag, nyelvileg legközelebb álló (ukrán, belarusz) népek kaptak tagköztársasági státuszt. Ez egyfajta hatalommegosztásnak volt tekinthető, miközben Oroszország népességi és területi szempontból abszolút túlsúlyban volt.

A két világháború közötti időszakban a szovjet gazdaság a félperiférikus országok tipikus modernizációjának jegyeit mutatta. A nyersanyagok, energiahordozók kitermelésének, az alapanyaggyártó iparágaknak a mindenáron történő fejlesztése, a háborús kapacitások kiépítésének az erőltetése háttérbe szorított mindent, ami az emberi jólét növeléséhez szükséges, az élelmiszer-ellátás biztonságának és elegendő mennyiségének a biztosítását, a lakhatás, az oktatás és az egészségügy szükséges infrastruktúrájának megteremtését.

A fejlett technológiákat Németországtól vásárolták, élelmiszer és nyersanyag szállításokért cserébe. Ez az export abszolút elsőbbséget, prioritást élvezett Az ország gazdasági és exportszerkezete tipikusan a félperiférikus helyzetű felzárkózó országok példáját mutatta. Ilyen volt Németország területe az 1830—1860 közötti években, Japán a 19. század utolsó harmadában, vagy Dél-Korea, Indonézia, Malajzia az 1960-1970-es években.

A második világháború azonban megakadályozta, hogy a szovjet gazdaság egy szinttel feljebb lépjen. A németek által elfoglalt területek ipari üzemeinek gyártókapacitása hosszú évekre elveszett a Szovjetunió számára. Kölcsönbérleti szerződés keretében az Egyesült Államok 400 ezer terepjárót és teherautót, 14 ezer repülőgépet, 13 ezer tankot, 8 ezer traktort, 4,5 millió tonna élelmiszert adott 1941 és 1945 között a Szovjetuniónak, a szállított áruk összértéke mai dollárban számolva 180 milliárdot tett ki. A Szovjetunió az elszenvedett anyagi veszteségeit az általa megszállt területekről kényszermunkára elhurcolt százezrek munkájával és az onnan leszerelt egykori náci tulajdonnak számító üzemek leszerelésével pótolta. Ennek esett áldozatul a csepeli Weiss Manfréd Művek és a Mátrai Erőmű is 1945-ben.

A szovjet gazdaságirányítás 1945-ben harmadjára szembesült ugyanazzal a dilemmával fél évszázad alatt. Lehet-e a birodalmat megvédeni és a lakosság életszínvonalát emelni egyszerre vagy választani kell a kettő között?

A hadsereg és annak működéséhez szükséges infrastruktúra kiépítése lett a válasz.

Az 1906 és 1911 között hivatalban lévő orosz miniszterelnök Pjotr Sztolipin – dán mintára – földreformot tervezett. Ennek része volt a tulajdonviszonyok rendezése, a paraszti és a közösségi földtulajdon formáinak lehetővé tétele, egy agrárbank létrehozása. Sztolipin Drezdában született és Kijevben az Operaházban gyilkolták meg. (Fura párhuzamok az orosz történelemben?) De halála után a reformjait, kezdeményezéseit nem folytatták. A bolsevik hatalomátvétel után is ez volt az egyik nagy vita Buharin és a későbbi ideológiai győztes Preobrazsenszkij között. Akkor is a nehézipar győzött.

1945-ben azonban a nagyon súlyos veszteségeket szenvedett Szovjetunió újabb kihívással szembesült. Az Amerikai Egyesült Államok belépett az atomkorba. Ha Moszkva nem akart lemaradni, akkor neki is be kellett lépnie az atomhatalmak közé. Az atomfegyverkezés költségei azonban horribilisnek bizonyultak az ország számára. Az atomtöltetek előállításához szükségesek nem csak az uránbányák, hanem a dúsítók, a kohók és végső soron az atomerőművek. Már önmagában az atomerőművek építése speciális anyagokat, nagypontosságú gépeket, berendezéseket és korszerű elektronikai irányító rendszert és nagy számban jól képzett munkavállalókat igényel.

A második világháború után Franciaország is követte ezt a modernizációs stratégiát, csak azzal a különbséggel, hogy ott a fejlesztések nagy része a civil társadalom, a polgári gazdaság, az állampolgári jólét növelésére irányult.

Míg Franciaországban majdnem négyszer akkora egy főre jutó GDP mellett 200 ezer lakosra jut egy stratégiai atomtöltet, Oroszországban 24 ezer főre.

^*Az előző kiemelésben eredetileg kimaradt az ezer a 24 mögül, a cikk megjelenése után javítottuk – a szerk.Ha egységnyi GDP-re vetítjük a stratégiai atomtöltetek számát, akkor Oroszországban 32-szer annyi atomtöltet van, mint Franciaországban és 13-szor annyi, mint az USA-ban.

Ha ebből az összehasonlításból indulunk ki, illetve abból, hogy az atomtölteteket célba is kell juttatni, akkor sajnos azt kell kijelentenünk, hogy Oroszország és az orosz ipar csúcsterméke az atomfegyver. Ennek a fenyegetésnek kell elrettentenie a birodalom külső fenyegetőit. De ez a termék nem exportképes. Ennek és a hordozó eszközeinek – repülőgépek, tengeralattjárók, rakéták – előállításán dolgozik az egykori szovjet, most az orosz ipar nagyobb része, a műszaki egyetemek, kutatóintézetek dolgozói. Ezek mellett mintegy mellékesen gyártanak utasszállító repülőgépeket, jégtörő hajókat, atomerőművi berendezéseket, termelnek mellékesen villamosenergiát, mintegy exportra is. Ám az atomfegyver rendszerek egészének fejlesztéséhez képest ezek csupán aprópénzek.

Az élelmiszerek, a fogyasztási cikkek gyártásának fejlesztését általában külföldi technológiák, szabadalmak, termékek megvásárlásával oldották meg. A hazánkban sokáig legismertebb személygépkocsit, a Ladát a Fiat 1966-os modelljének licence alapján gyártották. A mezőgazdasági termelés felfuttatásában a Magyarországtól ellesett tapasztalatok voltak döntők.

Egyébként még az űrkutatásban elért eredmények is a szovjet atomfegyverkezés melléktermékei voltak. Gagarin Föld körüli útja demonstrálta, hogy a Szovjetunió rendelkezik olyan rakétákkal, atomfegyverek célba juttatására alkalmas eszközökkel, amikkel a világ bármely pontját, így az Egyesült Államok egész területét is elérik.

Az ár azonban a Szovjetunió polgárainak minősíthetetlenül gyenge életszínvonala volt.

Az alacsony életszínvonalat a szovjet bürokrácia az 1917-es forradalmárok és a nagy honvédő háború elismert veteránjai számára biztosított előjogokkal, valamint a „homo sovieticus” számára felépített nagyhatalmi büszkeség propagandájával pótolta. A szovjet gazdaság szereplői egy zéró összegű játszmában találták magukat a hatvanas évek végén. A megbüntetni kívánt, az ország európai területein élt népcsoportokat már régen áttelepítették Közép-Ázsia füves sztyeppéire a szűzföldeket feltörni és azok helyén gabonát és gyapotot termeszteni. Szibériát sem lehetett már csupán a büntetésből oda küldöttekkel benépesíteni, hanem a szükséges munkavállalók odatelepülését anyagilag kellett volna ösztönözni és a megfelelő infrastruktúrát biztosítani a lakhatásukhoz. A hatvanas évek végére a háború utáni újjáépítés lendülete elfogyott. Az új erőforrások bevonása és az extenzív jellegű fejlődés kimerítette a lehetőségeit.

A szovjet gazdaság helyzete az első olajárrobbanás után enyhült. Az emelkedő kőolajárak és az azokból származó exportbevételek tették lehetővé a fogyasztási cikkek és az élelmiszerek nagyobb mennyiségű importját. Ez enyhítette a lakossági ellátás hiányosságait, de távolról sem számolta fel azokat. Az a tény, hogy az OPEC tagállamok egy részében az arab szocializmust meghirdető vezetők az országaikban lévő amerikai olajérdekeltségek államosításával kezdték a ténykedésüket, utólag felveti a gyanú árnyékát, hogy az eseményekben Moszkva keze is benne volt. Líbia és Irán kártalanítás nélkül államosított. Az USA-szövetséges Szaúd-Arábia csendben kivásárolta az amerikai érdekeltségeket.

A Szovjetunió és az OPEC országok érdekei ezekben az években látványosan egybeestek, az olajjövedelmektől függő gazdaságpolitikájuk is hasonló lett. A pofon azonban tíz évvel később megérkezett. A magas olajárak számos országot arra ösztönöztek, hogy az addig művelésbe nem vont, drágán kitermelhető kőolajkészleteiket kitermeljék és exportálják. Az OPEC és vele együtt a Szovjetunió világpiaci részesedése látványosan visszaesett 1981 után.

Az OPEC befolyásának védelme érdekében 1983-ban Szaúd-Arábia nagyon látványos spekulációba kezdett. 1984-ben a kőolaj világpiaci ára kevesebb, mint a felére esett vissza. Ezzel együtt megfeleződtek a Szovjetunió dollárexportból származó bevételei. Nemcsak Nigéria és Venezuela számára ért véget az első két olajárrobbanás által kiváltott buborékgazdaság, hanem a Szovjetunió számára is. Az ellátás viszonylagos javulását követően ismét szembe kellett nézni a súlyos élelmiszerhiánnyal, a fogyasztási cikkek elosztásának zavaraival. Ekkoriban került hatalomra az SZKP PB addigi legfiatalabb, nem mellesleg a mezőgazdaságért felelős tagja, Mihail Gorbacsov.

A peresztrojka és a glasznoszty néven meghirdetett átalakítási vagy reformprogramja következetlen, pánikszerű és semmi esetre sem koherens intézkedések sokaságából állt össze. Például a látványos kudarcba fulladt általános szesztilalom nemcsak a lakosság mentalitásának a megváltoztatását szolgálta volna, hanem azt is, hogy a legnépszerűbb italnak számító vodka alapanyagából a gabonából inkább kenyeret süssenek. Az sem igazán működött, hogy a közvetlen tervutasításos rendszer helyett a magyar modellt követve áttértek az állami vállalatok indirekt irányítására, miközben azokat rendkívül erősen centralizálták.

A pénzgazdaságnak azon a fejletlenségi szintjén, illetve a hadiipar abszolút túlsúlya mellett, ahol az állam az egyetlen és kizárólagos megrendelő, egyszerűen nem volt értelmezhető a vállalati önállóság. Az eredmény a gazdaságirányítás teljes dezorganizációja lett, ami a termelés még további visszaesését eredményezte. A nagyvállalatok vezetői a gyenge és felemás tulajdonosi kontroll mellett egyre inkább kvázi menedzseri kapitalizmusban találhatták magukat, ahol kizárólag az ő szavuk és döntéseik érvényesülnek.

A Szovjetunió bukása és felbomlása ennek a gazdasági modellnek a sokszorozódását is eredményezte, gyakorlatilag kudarcra ítélve valamennyi posztszovjet utódállamot. Egyedül a balti országok voltak elég kicsik, és lakosságuk elég képzett ahhoz, hogy ettől a gazdasági modelltől szabaduljanak. Ukrajna az atomfegyvereiről lemondva és nagyhatalmi státusz nélkül beleragadt ebbe az állapotba.

Napjaink orosz gazdasága a tulajdon és a termelés szerkezetét, a piac érzékenységét tekintve legalább öt nagy csoportra bontható.

1. Az állami hadiipari komplexum. Ez nemcsak a fegyveres erőket és az őket közvetlenül ellátó hadiipari vállalatokat jelenti, ide tartozik a fegyverek készítéséhez szükséges valamennyi ércbánya, vas, acél és színesfém kohó, az alkatrészgyárak, a fegyvereket, katonai gépjárműveket, atomerőművi berendezéseket, atomerőműveket gyártó vállalatok. Tulajdonosuk is és a legnagyobb megrendelőjük is az állam. Termékeiknek, szolgáltatásaiknak csak egy kis része kerül piacra. Az oroszul vojenno-promisli komplex adja az ipari kibocsátás értékének 38-50 százalékát. Itt a különböző források eltérő adatokat közölnek. Az iparágban dolgozik az orosz ipari munkások fele, közel 7 millió ember, és egyelőre egy megbonthatatlan, monolit tömbnek tűnik az orosz gazdaságban.
2. Csak a közvetlen nukleáris iparban több mint 2000 vállalatban, 38 városban 5 millió ember dolgozott és az ország GDP-jének 20 százalékát költötték erre a célra^*Mikhail S. Blinnikov – A Geography of Russia and Its Neighbors-The Guilford Press (2021). Még a Nobel-díjas fizikus, Pjotr Kapica is ilyen zárt városban töltötte életének nagy részét. A szektorhoz tartozik még az ország 10 működő atomerőműve, összesen 35 működő reaktorral. A Roszatom Magyarországon kívül még Bangladesben, Iránban, Nigériában és Törökországban tervez atomerőműveket építeni.
3. Az energiaipar adja az ország ipari kibocsátásának 35-38 százalékát. Ebben benne vannak az állami tulajdonban lévő olajtársaságok, gáztermelők, szénbányák, hő- és vízerőművek. Bár az ország hosszú idő óta a világ legjelentősebb kőolajkitermelője, bizonyított készleteinek nagysága csak kb, 20 százalékát teszik ki Szaúd-Arábia vagy Venezuela (kevésbé bizonyított) készleteinek. Viszont Nyugat-Szibériában tízszer annyiba kerül egy hordó kitermelése, mint Szaúd-Arábiában vagy Kuvaitban. A kitermelésnek viszont alig 45 százalékát tudják csak hazai finomítókban feldolgozni. Az ország a világ ismert földgázkészleteinek egyharmadával rendelkezik. Fűtőértékre számítva viszont Irán és az USA rendelkeznek a világ legnagyobb szénhidrogén készleteivel. A sarkkörön túli Jamal-félszigeten bányászott földgázt Oroszország politikai megfontolásokból 1000 köbméterenként belföldön 100 dollár alatt, Belarusznak 125 dollárért, Ukrajnának 225-ért, az átlagos EU partnereknek 600 dollárért értékesítette. Finnország, Szlovákia, Bulgária, Szerbia gázfogyasztásának 100 százalékát Oroszországból szerezte be. Ausztria, Magyarország és Németország csak a fogyasztásuk 50 százalékát. Csehország és Lengyelország függése az orosz földgáztól lényegesen kisebb a hazai szénbányászat miatt. Az orosz politika igyekszik most maximálisan ki is használni az érintett országok földgáztól függő helyzetét. Az említett országokban a lakossági fűtés nagy része kényelmi és környezetvédelmi okok miatt földgázt használ.
4. A könnyűipar, ami igazából sohasem számított igazán fontos ágazatnak a Szovjetunióban, illetve Oroszországban, az 1990-es rendszerváltást követően gyakorlatilag összeomlott, az orosz nyelvű könyvkiadást kivéve. Az orosz munkabérek összehasonlítva nem haladták meg lényegesen a kínai vagy vietnami béreket, de a termelékenységben és a piac érzékenységben a kínai vállalatok összehasonlíthatatlanul jobbak voltak, mint orosz versenytársaik. Ha a könyvpiacot nem számítjuk, akkor az Oroszországban kapható fogyasztási cikkek legalább 80 százaléka importból, elsősorban Ázsiából származik. Miközben az orosz gyártók tömegesen csődbe mentek és bezártak.
5. A mezőgazdaság az egykori szovjet és a mai orosz gazdaság egyik neuralgikus pontja. Az ágazatban dolgozik a munkavállalók 15 százaléka, de a GDP-nek csak kevesebb, mint 5 százalékát adja. Az erdőgazdálkodás GDP-ből való részesedése is 5%. Az 1980-as években az élelmiszerfogyasztás 25-30 százaléka származott importból. Gabonát az USA-ból és Kanadából, cukrot Kubából, zöldséget, gyümölcsöt, húsféléket, feldolgozott élelmiszereket a közép-európai volt szocialista országokból, köztük Magyarországról importáltak. Az egykori állami tulajdonú földeket művelő szovhozok és kolhozok hírhedten alacsony termelékenységgel dolgoztak. A piaci formájú vállalkozásokká való átalakulásuk után még mindig ezek a szövetkezetek adják a gabonatermelés és az állattartás 70 százalékát. De a termelékenységük sokat nem változott. A burgonya-, zöldség- és gyümölcstermelés zömét, kb. 70 százalékát a vidéki dácsák melletti mikro birtokokon, háztájilag termelik meg. Az orosz mezőgazdaság legversenyképesebb részét az egyre növekvő birtokokon gazdálkodó magántulajdonú farmgazdaságok jelentik. Bár számuk csökken, most körülbelül 130 ezer ilyen gazdaság van, de ez a birtokkoncentráció eredménye. Gyakorlatilag az amerikai farmok példáját követve dolgoznak rendkívüli termelékenységgel. Minden növényi mezőgazdasági termék előállításában a részesedésük az elmúlt 25 évben tízszeresére növekedett. Nekik köszönhető az, hogy az orosz mezőgazdaság termelése az ezredforduló óta növekszik és az elmúlt években az ország a legnagyobb búzaexportőrként lépett ki a világpiacra.

Összességében, hogyan lehetne összefoglalni az orosz gazdaság, az orosz kapitalizmus jelenlegi állapotát vagy pontosabban válságát?

• Az egykori szovjet, mostani orosz gazdaság más kőolajexportáló országokhoz hasonlóan az 1970-es évek óta a „holland kórban” szenved. Az ország exportja és költségvetése járadékfüggő, vagyis az olaj és földgáz áraktól függő lett.
• A jól működő piacgazdaság kiépülését akadályozzák a bizonytalan tulajdonviszonyok és szabályozási környezet. Ennek a szimbólumai az oligarchák. Nyilván érdemes lenne feltenni a kérdést, hogy a vagyonuk mennyire származik legálisan megszerezhető jövedelmekből. Nehéz elképzelni, hogy 100-200 rubeles keresetű emberekből hogyan lehettek néhány év alatt dollár tízmilliárdos vagyonokkal rendelkező oligarchák. Ez politikai kapcsolatok, az Oroszországban a kilencvenes években divatos menedzseri kapitalizmus, a hitelből történő vállalatfelvásárlások technikája nélkül legálisan nem történhetett volna meg. Az, hogy az így kialakult tulajdonviszonyok mennyire legálisak és stabilak azt a Jukosz olajvállalat és tulajdonosának Mihail Hodorkovszkijnak elég jól ismert esete mutatja.
• Az ország technológiafüggő, az atom- és a nehézipart kivéve minden területen. Külföldi szabadalmak vásárlása és külföldi működőtőke-beruházások nélkül még az autóipar, a kőolaj- és a földgázkitermelés sem működik.
• A mezőgazdaság finoman szólva is duális szerkezetű, egyszerre találhatók meg benne a reménytelenül elavult és alacsony termelékenységű kolhozok és a világpiacon is versenyképes, gabonát termelő és exportáló amerikai típusú farmgazdaságok.
• Az ország válságának legnagyobb problémája tulajdonképpen a saját hadiipara, hadserege és nukleáris arzenálja. Az ország a GDP-jéhez képest rettenetes erőforrásokat pazarolt el egy a világunkat többszörösen is elpusztítani képes atomarzenál létrehozására. A 6 000 atomtöltettel a világ valamennyi fél milliónál népesebb városát, városi agglomerációját célba lehet venni és elpusztítani. Ha használják, akkor az egész világ belepusztul. Ha soha nem használják, akkor értelmetlen volt az elmúlt háromnegyed évszázad minden erőforrás felhasználása és a Szovjetunió illetve Oroszország állampolgárainak testet, lelket megnyomorító méltatlanul alacsony életszínvonala.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ atomfegyver hadiipar kapitalizmus Oroszország szocializmus válság Olvasson tovább a kategóriában