Ukrajna 30 éve egy gazdasági tragédia, ezért ennyire sérülékeny

Az alábbi grafikonra feltettük Magyarország, Ukrajna és még néhány ország egy főre jutó reál GDP-értékének alakulását 1990-től kezdve. Elég egyetlen pillantást vetni a vonalakra, és rögtön égbekiáltóan látszik, hogy Ukrajna elmúlt harminc éve gazdasági értelemben egy gigantikus kudarc.

Ha az idősor elejét nézzük, akkor látszik, hogy Magyarország, Lengyelország, Oroszország, Törökország, Fehéroroszország és Ukrajna a szovjet és KGST-piac összeomlásakor közel azonos szintről indult, a magyar és a lengyel GDP azonban 2020-ban már körülbelül két és félszerese volt az ukránnak. Hogy lehet az, hogy egy ekkora méretű és geopolitikailag ilyen fontos helyen, többek között az Európai Unió közvetlen közelében fekvő ország ennyire lemaradt, és a számokat nézve tulajdonképpen még esélye sem volt nemhogy a nyugati, de még a térségbeli szintre sem felzárkóznia?

Ezt a kérdést most az egyre élesebb orosz konfliktus kapcsán azért érdemes alaposabban is megválaszolni, mert Ukrajna ilyen gyenge teljesítménnyel 30 év alatt sem tudott ténylegesen önálló tényezővé válni a geopolitikai játszmákban. Ennek is szerepe van abban, hogy Moszkvából nézve az ország gyakorlatilag nem is önálló entitás, a Szovjetunió maradékának egy része, amely leginkább azért létezik még ebben a formában, mert a kezét Washingtonban nem engedik el.

Ám ennek egyáltalán nem kellene így lennie. Deák András, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) Stratégiai Védelmi Kutatóintézetének munkatársa például azt mesélte most nekünk, hogy 1991 nyarán egy neves bank azzal érvelt az akkor már a szétesés kellős közepén álló Szovjetunióból való kilépés mellett, hogy az országra önálló gazdasági egységként fényes jövő vár. Ukrajna 1991. augusztus 24. óta független, a jövő azonban egészen más lett.

Ha végigfutunk az azóta eltelt évtizedeken, és általánosságban próbáljuk meghatározni, hogy hol siklott félre a terv, akkor (az ezzel foglalkozó elemzések alapján) leginkább arra jutunk, hogy nem volt terv. A legnagyobb bajt az idézte elő, hogy spontán módon, gazdasági értelemben káoszban működött és működik az ország.

Lengyelországot egyébként azért tettük fel a fenti grafikonra, mert az ukrán lakosság nyugatbarát részének ez lehet a legfájóbb pontja. A kulturálisan és gazdaságilag is viszonylag közel álló lengyelek (Magyarországhoz hasonlóan) 14 évvel a rendszerváltás után csatlakoztak az Európai Unióhoz, és bármennyire is le vannak még maradva annak nyugati részétől, ukrán szemszögből már elérhetetlennek tűnő magasságokban járnak. És ezzel nagyon is tisztában vannak, mert ukránok milliói dolgoztak vagy dolgoznak ma is Lengyelországban vendégmunkásként vagy áttelepülve.

Erre persze lehet azt mondani, hogy Ukrajnának geopolitikai helyzete miatt sosem volt érdemi esélye az unióhoz és főleg a NATO-hoz csatlakozni (lásd a jelenlegi konfliktus egyik fő gyökerét, az oroszok által teljességgel kizártnak tartott nyugati katonai közeledést), de ezért tettük rá a grafikonra Törökországot, amelynek fejlődése az unión kívül, és többnyire nem is uniókonform módon ment végbe.

Erre pedig rá lehet vágni, hogy Törökország nem volt szovjet tagállam, de ha megnézzük, akkor Fehéroroszország is sokkal fejlettebb ma már, mint Ukrajna, márpedig azt még a vicc szintjén hozzá is lehetne tenni: ők nemhogy szovjet tagállam voltak, de némileg máig azok is maradtak.

Ha eltekintünk egy pillanatra az antidemokratikus fehérorosz politikai berendezkedéstől, akkor pusztán gazdasági megközelítésből érdemes kiemelni, hogy ott az állami vállalatok döntő részét nem privatizálták. A helyi szovjet feldolgozóipar ugyan legendásan nem volt hatékony, és utóda is az maradt, de ami volt, azt legalább nem hagyták lerohadni, és megkötötték az orosz üzletet: Moszkva továbbra is felvásárolja a termékeiket, amelyeket olcsó orosz energia segítségével állítanak elő a hatékonytalan üzemeikben.

Az ukránok nem kötöttek hasonló üzletet, és bár az orosz gázt 1991 után még majdnem 20 évig szinte ingyen kapták, az üzemeiket ennek ellenére elherdálták. Ha lehet ősbűnről beszélni, akkor az ukrán privatizáció az volt: spontán módon, oligarchák között osztották fel a gazdaságot, és ezzel megágyaztak az összes további problémának.

Az oligarchamodell persze orosz példára alakult ki, csakhogy Kijevben nem sikerült úgy visszafordítani, mint Moszkvában Vlagyimir Putyinnak (aki emlékezetes módon vasmarokkal és nem éppen ízléses módszerekkel megtörte, száműzte, illetve maga alá rendelte az egyre inkább önállósodó oligarchákat). Ukrajnában ez elmaradt, és az ezredforduló után is ment tovább a kiskirályok korrupt rendszere. Az országot ma is a regionális oligarchahálózat tartja kézben, és ez olyannyira megcsontosodott, hogy a kijevi irányítás nemhogy korlátozni nem tudja, de sokszor maga is aktív fenntartója, üzemeltetője ennek a társadalmi-gazdasági szövetnek.

Ukrajnában szélsőségesen a magánérdekek érvényesülnek a közérdekkel szemben

– mondja Deák András, hozzátéve, hogy voltak olyan időszakok, amikor ez az intézményesülten korrupt rendszer gazdasági értelemben még viszonylag jól is működött.

A látszólagos sikerekhez megfelelő cserearányokra volt szükség: amíg a bemeneti oldalon olcsón jött az ukrán üzemekbe az alapanyag, és az olcsó orosz energiával előállított termékeket viszonylag magas áron lehetett eladni, haszonnal termeltek a gyárak. Ám amint ez az egyensúly megbomlott, az évtizedek alatt sem modernizált üzemek profitja eltűnt.

A rosszabb gazdasági teljesítmény viszont rögtön kiélezte az ország politikai megosztottságát, amely eleve lehetetlenné tette a tudatos, tervezett szerkezetátalakítást, a szélsőségesen megosztott helyzetbe pedig szinte törvényszerűen lépett be az orosz konfliktus.

Ha Ukrajnában most Lengyelországhoz (vagy akár Magyarországhoz) hasonlóan 30 ezer dollár felett lenne az egy főre jutó GDP, és a javak elosztása sem lenne annyira végletesen szélsőséges, mint most, illetve az ország (mondjuk Törökországhoz hasonlóan) legalább részben nyugati befektetésekkel és oda termelő gyárakkal rendelkezne, akkor egészen más lenne a geopolitikai játszmákban elfoglalt szerepe is.

Ukrajnában azonban a külföldi tőkebefektetések nagyságrendekkel elmaradtak attól, mint amennyire potenciál lehetett volna, már a kilencvenes években is. A közvetlen külföldi tőkebefektetések egy főre vetítve a lengyel érték tizedén ragadtak be. Azért, mert az ország sosem tudott felmutatni olyan gazdasági környezetet, amely komoly nyugat-európai befektetéseket vonzott volna, a korrupcióba ágyazott oligarcharendszer erre nemhogy nem volt alkalmas, de egyenesen ellenérdekelt volt benne.

Mit exportál ma Ukrajna? Kukoricát, növényi olajat, vasércet és búzát, és ha csak ezt a négy terméket adjuk össze, akkor értékben megkapjuk a teljes ukrán kivitel 30 százalékát. Ez egy gyarmati jellegű gazdaságra jellemző exportszerkezet, ezeknek a termékeknek az előállításához nem kell sok ember, és mivel feldolgozatlanul hagyják el az országot, nincs akkora hozzáadott értékük, amelyre nyugati értelemben vett jólétet lehetne alapozni. Ráadásul ha tovább megyünk a listán, akkor is csak hasonló árukat találunk.

Az a kevés külföldi tőke, amely beérkezett az országba, főként nem a magasabb hozzáadott értéket előállító üzemekbe ment. Azok ugyanis döntően az ellenérdekelt oligarchák kezében voltak. Csak két olyan terület volt, amelybe számottevő tőke érkezett: a bankszektor és az ingatlan. Óriási balszerencse, de a 2008-as gazdasági világválság pont ezt a kettőt sújtotta leginkább, azaz teljesen elvágta a fejlődés csíráit is.

Pedig Ukrajna gazdasági felzárkózása másképp aligha képzelhető el, mint a nagyobb hozzáadott értéket adó ipari termelés felfuttatásával. Sajnos azonban az oligarcharendszer felszámolására szinte semmi esély nem látszik, ahogy Deák András mondja, ezek már túl nagy gazdasági szereplők ahhoz, hogy a bukásuk ne okozzon sokkot. A gazdasági érdekcsoportok a többmilliós munkanélküliség rémével sakkban tartják a politikai döntéshozókat, és a velük együtt játszó állam a nagyobb összeomlások elkerülése érdekében mindig kimenti az oligarchák bedőlés előtt álló üzleteit – bár azok akkor is ki tudták járni maguknak a járadékszerű állami juttatásokat, amikor még konjunktúra volt.

Becslések szerint az ukrán gazdaság fele láthatatlan, fekete vagy szürke zónában van, az állam így sokkal kevésbé tudna egy gazdaságfejlesztési programot adóemelésre alapozni: a folyamatok felére még rálátása sincs.

A fejlődés gátja azonban természetesen már jó ideje az orosz konfliktus, amely 2014 óta gyakorlatilag háborús övezetté degradálta az ország jelentős részét. 2000 és 2014 között Ukrajna óriási lehetőséget szalasztott el azzal, hogy nem tudott hozzákezdeni az ipar szerkezetének átalakításához, és nem tudta legalább csökkenteni az oligarchagazdaság súlyát. Az elmúlt hét évben pedig már esélye sem volt erre, háborús övezetbe a legritkább esetben megy a tőke.

Amíg az orosz konfliktus nem rendeződik, Ukrajna csak abban bízhat, amiben az oligarchái: túl nagy és túl fontos szereplő a világpolitikában ahhoz, hogy veszni hagyják. Saját lakossága viszont fokozatosan elhagyja, szó szerint vagy átvitt értelemben. Az ország függetlenné válásakor még mintegy 52 milliós lakosság mára a nemzetközileg elismert határokon belül 43 millió közelébe csökkent a születések számát meghaladó halálozások és a kivándorlás miatt. Ha pedig csak azt nézzük, hogy mennyien élnek a kijevi kormány fennhatósága alatt – azaz figyelmen kívül hagyjuk az Oroszország által elcsatolt Krímet és a lázadók által ellenőrzött keleti területeket -, akkor ez a szám alig haladja meg a 37 milliót.