Az atomenergia-szektorra évtizedek óta rájár a rúd. Bár az ágazatot eredetileg az energetika jövőjének szánták, a felfutását először az 1979-es Three Mile Island-i baleset és az 1986-os csernobili katasztrófa akasztotta meg: míg az 1970-es években évi átlag 30 új reaktort kezdtek el építeni a világon, az 1990-es években tíz év alatt sem jött össze ennyi.

Ezen úgy tűnt, hogy az ezredforduló után megjelent új, biztonságosabb és egyben olcsóbbnak ígért reaktorok segítenek majd. Azonban mire elkezdtek az atomipar reneszánszáról beszélni, a 2011-es fukusimai erőműbaleset ismét betett a beruházási láznak. Azóta pedig a megváltóként ünnepelt új reaktorokról is kiderült, hogy felépítésük – Franciaországtól az Egyesült Államokon át Finnországig – jóval költségesebben és lassabban megy, mint előre tervezték.

Mint közelmúltbeli, részletes adatelemzésekből kiderül, az atomenergia-beruházások árnövekedése globális jelenség, amely évtizedek óta tart. Az Egyesült Államokban (konstans dollárban számítva, azaz az inflációs hatást kiszűrve) az 1970-es évekre ötszáz és ezerötszáz dollár közé csökkent egy kilowattórányi atomenergia előállítása; az azóta átadott reaktorok növekvő költségei miatt azonban ez az érték folyamatosan nőtt, és ma nyolcezer dollár magasságában van. 

Bár az amerikai extrém példa, Franciaországban is ezer dollárról kétezer fölé emelkedett az újabb reaktorok kilowattóránkénti ára, Németországban ezerről négyezerre. Japánban, Indiában és Kanadában is hasonló a helyzet. (Kínáról és Oroszországról nincs adat, de ott inkább stratégiai, mint üzleti alapon működik az atomipar.)

Ebben a sorban egy kivétel volt: Dél-Korea. Az országban 1972-ben kezdték el és 1978-ban indították be az első atomerőművet, azóta az egy kilowattórára eső költségek négyezerről kétezer dollár alá csökkentek.

Ennek ellenére az ázsiai országban is megtorpant az atomipar virágzása. A politikai hátraarcban az ideológiai váltás és a fukusimai katasztrófa mellett nagy szerepet játszott, hogy az olcsóságot lehetővé tevő intézményi felállás a korrupciónak és a biztonsági előírások kijátszásának is megágyazott.

A klasszikus koreai iparpolitika sikere

A dél-koreai atomipar története sok tekintetben hasonló a hajógyártás, az autóipar vagy a technológiai szektorok felfejlesztéséhez. A kezdeti tudás és technológia az Egyesült Államokból jött, a dél-koreai atomipar felkarolásában pedig a CIA archívuma szerint az is szerepet játszott, hogy Pak Csonghi diktátor atomfegyver kifejlesztésén mesterkedett. Miután ez Washingtonban riadalmat keltett, a fegyverkezés feladásáért cserébe polgári atomtechnológiát ajánlottak Paknak, aki az 1970-es évek olajválságainak idején ezt egy jó kompromisszumnak ítélte.

Az 1980-as évekig nagyrészt az amerikai Westinghouse-tól vettek reaktortechnológiát, de két francia és négy kanadai tervezésű reaktor is épült az országban. Mindazonáltal mint egy tavalyi tanulmányból kiderül, ahogy más iparágakban, úgy az atomenergia terén is alapvető cél volt a technológiai önellátás megteremtése. Ennek érdekében a kormány folyamatosan növelte a hazai részvételi követelményeket a beruházásoknál, és (a külföldi technológia átvétele mellett) más iparágakhoz hasonlóan az állam nagyvállalati fúziókkal, a tudományos kutatások támogatásával és a pénzügyi szektor becsatornázásával próbálta serkenteni a hazai tudás felhalmozódását.

Az állami energiaszolgáltató, a KEPCO – illetve atomenergiai leányvállalatai – az 1990-es évekre jutott el az első saját reaktortervig, az első, teljesen dél-koreai technológiára épülő reaktorok pedig 2002-ben kezdtek el áramot termelni. A szektor azóta is az állam többségi tulajdonában lévő KEPCO néhány atomipari leányvállalatának kezében van, amelyek irányításában a mai napig nagy szerepet tölt be a gazdasági minisztérium és az energiaügyi minisztérium. Ma Dél-Korea a világ ötödik legnagyobb atomenergia-termelője, 24 reaktor működik az országban, ezek 2019-ben az áramtermelés 26 százalékát adták. További négy reaktor áll építés alatt.

A dél-koreai relatív olcsóságot általában az állami bábáskodás által megteremtett koncentráltsággal szokás magyarázni. Az 1990-es évek óta Dél-Korea két, saját technológiára épülő reaktortípust gyárt, az egyes beruházások között minimális eltérések vannak. Ez méretgazdaságosságot jelent, és így csökkenti a fajlagos költségeket. A beruházásokért ugyanazok a szereplők felelnek, azaz a projektköltségeket is le tudják szorítani. Emellett sok kisebb erőmű helyett a koreaiak nagyobb teljesítményű, sokreaktoros erőműveket építenek, ami szintén segíti az infrastrukturális költségek mérséklését. Az állami szabályozás pedig hagyományosan támogató és kiszámítható.

A nyugati világban ezzel ellentétes folyamatok játszódtak le. A biztonsági félelmek miatt a szabályozás szigorodott és kiszámíthatatlanná vált, az 1980-as évektől a megrendelések száma jelentősen csökkent. Emiatt a szektor forrásai elapadtak, az innovációs kapacitások beszűkültek, és lehetetlenné vált a méretgazdaságosságból fakadó költségoptimalizálás. 

Erre reagálva az amerikai Westinghouse és a francia Areva olcsóbb és könnyebben előállítható új generációs reaktorok kifejlesztésével próbálta ismét vonzóvá tenni az atomenergiát. Bár a megrendelések el is kezdtek növekedni az ezredforduló után, az olcsónak és gyorsan felépíthetőnek ígért reaktorokból minden korábbinál drágább és lassabb beruházások lettek. A bírálatok szerint a kivéreztetett szektor a szűk esztendők alatt egyszerűen elvesztette a projektvezetési és technológiai tudása jelentős részét, miközben a földgáz és a megújuló energiaforrások árcsökkenése is rontotta a szektor kilátásait. Fukusima után pedig az atomreneszánsz is kifújt, a Westinghouse pár éve csődbe is ment, és az Arevát is a francia állam tőkeinjekciói tartják életben.  

A klasszikus koreai iparpolitika bukása

Mindazonáltal arról sincs szó, hogy a koreaiak megtalálták volna az atomipar Szent Grálját: a koreai rendszer is komoly veszélyekkel jár, amelyek az utóbbi években növekvő figyelmet kaptak. 

A kis számú iparági szereplő közti szoros kapcsolat eleinte fontos szerepet játszott a gyors technológiai felzárkózásban és a méretgazdaságosság megteremtésében. Ám biztonsági szempontból kockázatot jelent, hogy egymáshoz ezer szálon kötődő szereplők komolyabb külső felügyelet nélkül igazgatják a szektort. 

Ezt egy 2012-ben kirobbant botrány is igazolta. Mint kiderült, a KEPCO leányvállalata, az atomerőműveket is irányító koreai víz- és atomenergiai vállalat (KHNP) 2003 és 2012 között legalább 7682 darab olyan alkatrészt vett, amely nem rendelkezett a megfelelő biztonsági és minőségi tanúsítványokkal.

A KNHP beszállítói legalább 2114 esetben meghamisították az alkatrészek minőségi kontrollját szolgáló teszteredményeket; 62 esetben a szeizmikus és környezeti mérőeszközök tanúsítványairól derült ki, hogy hamisak. További 3408 alkatrész és 53 tanúsítvány esetében pedig nem tudták megerősíteni az eredetiséget, bár nem volt világos, hogy hamisítás történt-e. 

További nyomozások összesen 101 atomipari cégnél találtak súlyos jogsértéseket, köztük vesztegetésre, kartellezésre, az egyes cégekkel való kivételezésre is fény derült. A botrány eredményeként a KEPCO, a KHNP és az atomipari beszállítók száz munkatársa ellen emeltek vádat, köztük a KEPCO volt alelnöke és a KHNP egy volt vezérigazgatója ellen is. Végül 68 vádlott kapott börtönbüntetést, összesen 253 évet szabtak ki rájuk.

Atommaffia

A bírálók szerint a dél-koreai olcsóság részben a biztonsági előírások lazításából fakad: nemcsak az alkatrészek ellenőrzése, de a reaktorok beépített biztonsági rendszerei is megsínylették a költségcsökkentési (és korrupciós) igényeket.

A KEPCO harmadik generációs reaktorát, az APR-1400-at „új és biztonságos (reaktorként) árulják, de amit (költség)optimalizációnak neveznek, az valójában a régebbi előírásokhoz való visszatérés” – mondta az MIT Technology Review-nek Pak Dzsongvun, a koreai Dongguk Egyetem atomfizikusa, aki korábban a KEPCO-nál és a KHNP-nél is dolgozott.

Hasonló vádakat fogalmaztak meg a koreai vállalat külföldi konkurensei. Amikor a KEPCO 2009-ben a többi pályázónál alacsonyabb árajánlatával elnyerte első külföldi megrendelését az Egyesült Arab Emírségekben, a francia Areva vezetője arról beszélt, a koreai reaktor olyan, mint egy „légzsák és biztonsági öv nélküli autó”. Bár a koreai beruházás különösebb gond nélkül elkészült az Emírségekben, oda is jutott a hamisított tanúsítványú alkatrészekből; az áramtermelés végül tavaly kezdődött meg. (Emellett az is kiderült, hogy az üzlet érdekében Dél-Korea katonai segítséget is ígért az Emírségeknek, amiből szintén botrány lett.)

2016-ban egy délkelet-koreai, a Richter-skála szerinti 5,8-as erősségű földrengés hozta a frászt a szektorra: a koreai erőművek nagy része a délkeleti országrészben található, a rengés körzetében három nagyobb erőmű is van. A bírálatok arról szóltak, hogy a korábbi felmérések alábecsülték a földrengésveszélyt.

Más szóval a piaci monopólium, amely lehetővé tette a fajlagos költségek leszorítását, egyúttal a korrupciónak is utat nyitott. A dél-koreai atomipart arrafelé „atommaffiának” is szokás nevezni a szereplők közti hírhedten szoros kapcsolatok miatt. Egyesek Japánhoz szokták hasonlítani a helyzetet, ahol (hasonló iparpolitika eredményeként) a fukusimai katasztrófa előtt szintén az állam, a beruházók és az üzemeltetők közti szoros kapcsolatok, és ebből fakadóan időszakos korrupciós és hamisítási botrányok voltak jellemzőek.

A szektor helyi bírálói szerint a fukusimai katasztrófa is elkerülhető lett volna szigorú külső felügyelet és a szabályok és előírások betartása mellett. De mások szerint még csak nem is ázsiai jelenségről van szó, minden nagyobb atomiparral bíró országra jellemző a szektor belterjessége és a korrupció.

Hátraarc

A dél-koreai atomiparnak ugyanakkor nem a botrányok, hanem a tágabb politikai változások tettek be. A konzervatív kormány 2017-ig támogatta a szektort, de miután Pak Gunhje (a fent említett Pak Csonghi diktátor lánya) elnök belebukott egy még nagyobb korrupciós botrányba, a baloldali ellenzék balszárnyát képviselő Mun Dzsein jutott hatalomra, aki már öt évvel korábbi, akkor még sikertelen elnöki kampánya idején is az atomenergia ellen volt. Az atomellenesség mellett a másik nagy célpontja nagy vállalatcsoportok, a csebolok erőfölénye és az ezt lehetővé tevő állami és üzleti összefonódások voltak, azaz a dél-koreai atommaffiához hasonló korrupt rendszerek.

Mun Dzsein tervei arról szólnak, hogy a régi erőműveket lekapcsolják, újakat pedig nem építenek. Egy évvel Fukusima előtt még az volt a terv, hogy 2030-ra 60 százalékra növelik az atomenergia részarányát az áramtermelésben az akkori 36 százalékról. Ehhez képest az aktuális változat szerint az erőművek fokozatos lezárásával 2038-ra 14-re csökkentik az aktív reaktorok számát.

Mindazonáltal sokak szerint kérdéses, hogy a klímacélok fényében reális-e ez a stratégia. Dél-Korea energiatermelése az atom mellett nagyrészt fosszilis hordozók égetésére épül, a megújuló energiaforrások felfuttatásának lehetősége a nagy népsűrűség és a földrajzi adottságok miatt korlátozott. Emellett 2022-ben elnökválasztás jön, és miután Dél-Koreában egy mandátumban  korlátozzák az elnökséget, Mun Dzsein távozik a hatalomból, emiatt az újabb hátraarc sem kizárható.

Ezzel párhuzamosan az atomipari fejlesztések sem álltak le teljesen. Ahogy más országokban, úgy Dél-Koreában is kísérleteznek a kisebb, moduláris reaktorokkal, amelyek a jelenleg működő atomerőműveknél jóval kisebbek, de biztonságosabbak, és az ígéretek szerint gyorsabban és olcsóbban legyárthatók.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikk„Energiatermelési szempontból semmi értelme nincs atomerőművet építeni”Óriási szükség lesz a jövőben is nukleáris mérnökökre, csak ne fessük a fiatalok elé az atomipari reneszánsz délibábját - mondja a The World Nuclear Industry Status Report friss számának összeállítója.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ atomenergia atomerőmű dél-korea energiaár korrupció Olvasson tovább a kategóriában