A magyar munkással megépíttetik az osztrák plázát, de csak futhat a fizetése után

Pár nappal 2012 karácsonya előtt 44 elég dühös magyar munkás ült egy ausztriai szálláson, és azon tanakodott, hogyan juthatna hozzá a ki nem fizetett jussához. Az építőipari dolgozók a Cristim Bau KG nevű osztrák bejegyzésű, de magyar tulajdonú cég alkalmazásában álltak. Legalábbis azt hitték. Később ugyanis kiderült, hogy a valóságban akkor már nem létezett a cég.

A történetet egyikük elmesélése alapján mutatjuk be (ő anonimitást kért, az egyszerűség kedvéért nevezzük Mihálynak). A dühös dolgozók tehát 2012 végén úgy számolták, hogy fejenként 10-30 ezer euró elmaradt bért kérhetnek számon a cég magyar tulajdonos-vezetőin. Pár nappal korábban fejeztek be egy munkát, a Tuchlauben strassén, Bécs központjában gipszkartonoztak egy hotel-áruház épületegyüttest, és a megállapodás szerint jönnie kellett volna a kifizetésnek. Karácsonyra már mindenki indult volna Magyarországra, a családnak ajándékokat szerettek volna venni. Egyébként is tele volt már a hócipőjük a fizetési ígéretekkel, a hangulat ilyen körülmények között elég feszültté vált.

Mihály elmondása szerint a munkaadójuk akkor már másfél éve nem fizette ki őket rendesen. Igaz, valamennyi bért mindig adott, hogy a csapat ne széledjen szét, de az elvégzett munkák utáni járandóságot teljes egészében általában nem adta meg, így halmozódott fel a több tízezer eurós fejenkénti összeg. A feszültség ráadásul egyáltalán nem oldódott, mert a cégtulajdonosok csak egy (szintén magyar) ismerősüket hozták a helyszínre, aki

mindenkinek a kezébe nyomott egy 100 euróst, és azt mondta, ezúttal ennyit tudnak adni, ennyivel kellene hazamenniük.

A csapat haza is jött a 100 eurósokkal, de előtte még megkérték a németül jól beszélő építésvezetőjüket, hogy az osztrák hatóságoknál hivatalosan jelentse be az esetet, azaz csoportos feljelentést tettek a munkaadójukkal szemben. Egyúttal fel is mondott mindenki. Mihály három hónapig Magyarországon keresett munkát, de nem talált, így 2013-ban a családját ismét hátrahagyva egy másik munkaközvetítőn keresztül megint Ausztriában próbált szerencsét (sorsa azóta jóra fordult, de nagyon megszenvedett érte, évekig szűkös körülmények között volt kénytelen meghúzni magát, mire egy jobb osztrák munkaadóhoz került).

Az elmaradt fizetések kapcsán megindult osztrák eljárásban Mihálynak 28 884 euró elmaradt bért állapítottak meg, ám ehhez a mai napig nem jutott hozzá.

Társai hasonló módon elbukták a soha kézbe nem kapott jövedelmük jelentős részét.

A perben kiderült, hogy a munkaadó cég, amellyel szerződésben álltak, a történet végén már úgy működött, hogy jogilag jó ideje nem is létezett. A Mihályhoz hasonló munkások egy ideje már be sem voltak jelentve, az adókat és a járulékokat nem fizették. A munkaügyi bíróság összesen 473 ezer euró ki nem fizetett bért állapított meg a 44 felperes részére, de azt is konstatálta, hogy a nem létező cégen már nem tudja az összeget behajtani. A végzés szerint a hivatalos út a pénzhez az lehetett volna, ha Mihály és társai azt a céget perelték volna be, amely a Cristim Bau KG felett állt a láncban. Ez a cég az osztrák E+H Trockenbau GmbH.

Mihály három osztrák ügyvédnél is járt azóta, de mindhárom azt mondta neki, hogy szinte biztosan nem fog hozzájutni a pénzéhez, mert természetesen az osztrák állam előtte áll a sorban: ha bármit be lehet hajtani, akkor az az elmaradt adók és járulékok fedezetére fog elmenni. Azt javasolták, hogy Magyarországon próbálja meg perelni a Cristim Bau KG magyar alapító-tulajdonosát, Juhász Bélát, de mivel Mihály már régóta kiköltözött Ausztriába, ezt nem tette meg.

Mihály becslése szerint 2010-12 között összesen közel 200 magyar építőipari munkás járt hozzá hasonlóan pórul csak az ő akkori munkaadóján keresztül, a 44 felperes ugyanis csak a játszma vége volt, sokan már előtte feladták, és hazamentek, részben kifizetetlenül.

A kelet-magyarországi kötődésű Juhász Bélának a cégbírósági bejegyzések szerint Magyarországon ma is van több építőipari vállalkozása. Érdekeltségei az adatok szerint tiszták, tavaly még uniós forrásból származó kisvállalati hitelt is fel tudott venni. A vállalkozónak egy munkatársán keresztül tudtunk csak üzenni, visszahívást ígért, de egy hét alatt mégsem sikerült beszélni vele.

Érdemes azonban visszakanyarodni Mihály személyes történetének elejére, mert az kiválóan mutatja meg a 2010-es évek Ausztriába kiszervezett magyar munkásainak kiszolgáltatottságát.

Mihály mindig is gipszkartonozott, ehhez értett, ám a 2008-as gazdasági válság begyűrűzésekor, 2009-ben a megrendelői egyszerre eltűntek. A magyar építőipar akkori látványos bukására a mából visszanézve ez nem nagy meglepetés, inkább csak tragikus, hogy a Mihályhoz hasonló szakemberek akkor

úgy estek át az alig létező magyar szociális hálón, mint ahogy a víz átfolyik a szitán.

Mihálynak svájci frankos hitelei voltak, a törlesztőrészletei az egekbe emelkedtek, a hitelt is hitelből kezdte visszafizetni, vagyis rövid idő alatt jókora adósságspirálba került. Ekkor szólt neki egy ismerőse, hogy tud valakit, aki fővállalkozóként még kap munkákat, és foglalkoztatni tudja, igaz, a lakóhelyétől elég messze, Pécsett, a Zsolnay művészeti negyed felújításánál. Az ottani munkát egy nyolcfős brigád tagjaként végezte el, de már másfél hónap után olyan hírek szállingóztak, hogy az egész projekt bedől, lánctartozás alakult ki, és senki sem tudja kifizetni az alatta álló alvállalkozót. A Mihályhoz hasonló munkások a fizetési hierarchia legalján állva semmi jóra nem számíthattak, és így is történt, azaz nem kapták meg a pénzüket.

Ekkor Mihály már nagyon szorult helyzetben volt, Juhász Béla pedig sok más társával együtt neki is felajánlotta az ausztriai munkát. Az ötlet azért is tűnt jónak, mert Juhásznak voltak ausztriai üzleti kötődései, a céget részben kint élő magyarokkal együtt gründolták, ígéreteik is voltak munkákra, és még tolmácsot is kaptak, ami a némettudás általános hiánya miatt nagyon jól jött nekik.

A vállalkozás 2011-ben be is indult, Mihály elmondása szerint Magyarországról sorra szervezték be az embereket, akik gyakran semmihez nem értettek, semmilyen építőipari tapasztalatuk nem volt.

Az egyetlen közös nevezőjük az volt, hogy az otthoni kiszolgáltatott helyzetük elől menekültek Ausztriába,

hogy az otthon hagyott hiteleiket fizetni tudják, illetve a családjuk alól ne vigye el a házat a bank.

Kezdetben 8-10 emberrel indult az osztrák kaland, majd felment a létszám 20 közelébe, és elég gyorsan nőni kezdett a vállalkozás. Mihály hamar brigádvezető is lett mint gyakorlott gipszkartonozó. A munkát azonban sosem a magyar tulajdonú (de osztrák bejegyzésű) Cristim Bau kapta közvetlenül, mert fővállalkozóként nem tudtak dolgozni. Csak helyi vállalkozások alá tudtak beállni, sőt, jellemzően az E+H-tól vettek át részmunkákat, vagyis a gyakorlatban tipikus fogolyhelyzetbe kerültek.

Az osztrákok a nehezebben kivitelezhető munkaegységeket dobták oda a magyar alvállalkozónak, kevesebb pénzért. Legnagyobb munkájuk a gerasdorfi G3 pláza gipszkartonozása volt, de míg az osztrák cég jellemzően az egybefüggő, nagy és sima felületeket gipszkartonozta, a magyarok a bonyolultabb felületekkel szenvedtek. Sokszor előfordult, hogy nekik nem jutott időben alapanyag, vagy egy idő után már munkafelület sem. Plusz nehézséget okozott az is, hogy hamar kiderült, az ausztriai gipszkartonozós alvállalkozói piacot erősen tartják a szerbek, akik a gyakorlatban senkit sem akarnak maguk mellé engedni.

Mihály azt mondja, neki abból lett elege, hogy Magyarországról egyre csak küldték a csapathoz az új embereket, de ő a nehézségek miatt nem tudta normálisan megszervezni a munkájukat, ezért idővel lemondott a brigádvezetésről. A csapatot először formálisan a tolmács kezdte irányítani, Mihály szakmai segítségével, majd a következő időszakban hét építésvezető adta rövid időn belül egymás kezébe a kilincset. Mihály véleménye szerint egyik sem volt a szakma nagymestere.

A kifizetések idővel akadozni kezdtek, Mihály elmesélése szerint Juhászék ezt azzal magyarázták, hogy az E+H-tól ők sem jutnak hozzá a járandóságukhoz, annak ellenére sem, hogy az megköveteli tőlük, hogy a meghatározott létszámú munkással vonuljanak fel az építkezésre. Ez volt a magyarázat arra is, hogy miért kell folyamatosan növelni a kint dolgozó magyarok létszámát.

Mihályék mindenesetre elfogadták a magyarázatokat, még így is havi 1000 euró körül kerestek, ami elég volt arra, hogy ne lázadozzanak, és ne menjenek haza. Ma már nehéz ezt elképzelni, de a 2010-es évek elején még nem volt munkaerőhiány az építőiparban, Magyarországon nem volt munkalehetőség, és

ha valaki haza tudott küldeni havonta pár száz eurót, már az is elég lehetett arra, hogy a bajba jutott családját a víz felszínén tartsa.

Így érthető meg, hogy a magyar munkások miért voltak hajlandóak belemenni a fizetési ígéretekbe, egészen addig, amíg 2012 végére be nem telt mindenkinél a pohár.

Mihály lélekben még mindig nem adta fel a reményét, hogy hozzájut a neki megítélt 28,8 ezer euróhoz, most olyan jogi segítőt keres, aki sikerdíj fejben megpróbálja érvényesíteni az osztrák bíróság határozatát.

Sorsa, amint fentebb jeleztük, több év küszködés után jó irányba fordult, most már öt éve egy olyan osztrák vállalkozónál dolgozik, aki megbecsüli a munkáját, három éve már a családját is ki tudta költöztetni Ausztriába, van 13. és 14. havi bére, már jól beszél németül, és jár neki az osztrák szociális háló összes ellátása. Története azonban jól mutatja, hogy a fizetési lánc alján álló munkások a 2008-as világgazdasági válság utáni években milyen mélyre kerültek.