Hírlevél feliratkozás
Váczi István
2021. október 2. 17:31 Világ

A katonai hódítás nem tűnik el a világból, csak átalakul

Az emberiség írott története során a háborúk jelentős része felhúzható volt egy sémára: egy állam sereget küldött egy másik ellen, és ha győzött, akkor megszerezte a vesztes fél területének egy részét vagy akár az egészét. A 20. század második felében ez a klasszikus hódítás azonban szinte teljesen eltűnt, legalábbis nagyléptékű térképen szemlélve.

Az utolsó alkalom, amikor egy ország teljes egészében megpróbálta elnyelni szomszédját, Kuvait iraki inváziója volt 1990-ben, amely a nemzetközi beavatkozás miatt a következő évben súlyos vereséggel végződött. Egy tartomány méretű terület elfoglalása viszont nem volt ilyen régen és tőlünk messze sem: Oroszország 2014-ben szállta meg, majd csatolta magához az Ukrajnához tartozó Krím-félszigetet. Ezt leszámítva viszont a hódítási kísérletek ennél is jóval kisebb területeket érintettek, ha azonban minden ilyet összeszámolunk, akkor több mint 70 akad 1945 óta. A sikerességi arány pedig mit sem változott a száz évvel ezelőtti helyzethez képest: nagyjából minden második esetben érte el célját az agresszor.

Ezek az adatok a Foreign Policy A hódítás jövője című cikkében olvashatók, amely a trendek felvázolása mellett azzal vet számot, hogy amerikai szempontból milyen típusú konfliktusokra kell felkészülni a jövőben.

A nagyhatalmak közötti háborúk vitathatatlanul ritkábbak lettek, valószínűleg nem függetlenül az atomfegyverek elterjedésétől. Ezek kölcsönös és nagyarányú bevetése esetén ugyanis a győztesnek is olyan nagy árat kellene fizetnie, hogy alig lenne értelme győztesről beszélni. A hódítás azonban nem ment ki a divatból, csak összezsugorodott. Amit az oroszok a Krímben végrehajtottak viszonylag nagyban – bár pont Oroszország méreteihez képest ezt tényleg viszonylagos -, jellemző az agresszorok módszereire:

elfoglalni egy területet gyorsan és minimális áldozattal, majd mindent megtenni annak elkerülése érdekében, hogy a megtartása háborúhoz vezessen.

Természetesen ez sem újdonság a történelemben, de mivel a nagy háborúk és hódítások szinte eltűntek, ezért ezek sokkal fontosabbá váltak a nemzetközi kapcsolatokban. Az eredményes támadók a sikert annak köszönhetik, hogy az ilyen korlátozott agresszió esetén a nemzetközi közösség kisebb eséllyel avatkozik be, az áldozat pedig – ettől nem függetlenül – sokszor inkább lenyeli a veszteséget, mint hogy egy kockázatos kimenetelű háborúba kezdjen.

A siker esélye még nagyobb, ha eleve bizonytalan státuszú területről van szó. Kína így terjeszkedik katonai bázisokkal a Dél-kínai-tenger vitatott hovatartozású szigetein, vagy avatkozott be Oroszország az akkor még általa sem elismert Dél-Oszétia védelmében 2008-ban, amikor a grúz hadsereg bevonult a hivatalosan az országhoz tartozó, de szakadár területre (dacolva az ott lévő orosz békefenntartókkal is).

A támadó kockázatait csökkenti, ha az agressziót látszólag nem a saját csapatai követik el. A Krímbe először formálisan nem az orosz hadsereg, hanem azonosító nélküli „zöld emberkék” vonultak be, a kelet-ukrajnai szakadárokat pedig olyan orosz „önkéntesek” segítették, akik valahogyan azért szert tettek a reguláris orosz hadsereg fegyverzetére. De akad ázsiai példa is nem olyan régről: Kasmírban 1999-ben látszólag helyi lázadók próbáltak ellenőrzésük alá vonni néhány fontos magaslatot a fegyverszüneti vonal indiai oldalán.

Egy ilyen akció előtt mindig nehéz kiszámítani, mit lép a másik fél. A Dél-kínai-tengeren Kína katonai jellegű ellenállásba az utóbbi évtizedekben nem ütközött, a szemben állók hadihajói és repülői csak erődemonstrációkat tartanak, valamint kölcsönösen zaklatják egymás halászait. Ukrajna a Krímet nem próbálta meg visszafoglalni, a donyecki-luhanszki szeparatisták ellen viszont felvette a harcot, amelyet csak akkor adott fel, amikor egyértelművé vált, hogy Oroszország nem tűri el a vereségüket.

India 1999-ben bevetette hadseregét Kasmírban, és több száz főnyi veszteség árán füstölte ki az ellenséget, aki valójában a pakisztáni hadsereg volt. Nem hátráltak meg akkor sem, amikor tavaly a kínai hadsereg behatolt egy vitatott határszakaszon olyan területre, amelyet addig az indiaiak ellenőriztek őrjáratokkal. Az eszkaláció elkerülése érdekében lőfegyvereket egyik fél sem használt, köveket és botokat viszont olyan intenzíven, hogy 20 indiai és 4 kínai katona halt meg. A konfliktust lezáró egyezmény nyomán helyreállt a korábbi helyzet – de senki sem venne mérget rá, hogy ez tartósan így marad. Mindenesetre ez így is sokkal kedvezőbb kimenetel, mint amikor 1962-ben hasonló kezdetek után nyílt háború robbant ki a világ két legnépesebb országa között.

A múlt században arra is volt példa, hogy egy agresszor még jobban elszámolta magát. Miután Uganda 1978-ban elfoglalt egy kisebb területet Tanzániától, az utóbbi hadserege ellentámadásba lendült, és nemcsak az elvesztett térséget foglalta vissza, hanem bevette az ugandai fővárost, megbuktatva a hírhedt diktátort, Idi Amint. A vörös khmerek kambodzsai rémuralmának pedig az vetett véget, hogy a vietnami vezetés megelégelte akciózásukat a közös határ mentén, és offenzívát indított, elsöpörve a népirtó rezsimet.

A kis léptékű agressziók statisztikája különösen figyelemre méltó a szigetekkel kapcsolatban. 1918 óta – nem egy amúgy is zajló háborúhoz kapcsolódóan – 28 alkalommal vett birtokba egy ország egyszerre egy vagy több szigetet, és ebből egyetlen egyszer lett háború, 1982-ben a Falkland-szigetek miatt Argentína és az Egyesült Királyság között. 15 esetben viszont egyetlen halálos áldozattal sem járt a birtokba vétel. A sikerarány itt 75 százalék, azaz jóval nagyobb az átlagos 50 százaléknál. Ez alapján már érthető az a kínai stratégia, ahogy szigeteket – amelyek eredetileg több esetben csak zátonyok, sziklacsoportok voltak – épít ki a Dél-kínai-tengeren katonai bázisokká.

Ez már a Kínához közelebb eső Paracel-szigeteknél – amelyeket Kína 1974-ben Dél-Vietnámmal szemben egy kisebb tengeri csatában szerzett meg – is vitákhoz vezet, de még inkább igaz ez a Spratly-szigetekre. Utóbbiak többségét a hozzájuk jóval közelebbi Vietnám, Malajzia és Fülöp-szigetek erői ellenőrzik, ám Kína történeti jogokra hivatkozva valamennyit a sajátjának tartja, és 1988-ban Vietnámmal összecsapva szerezte meg az egyik zátonyát. Ezek az országok mind sokkal gyengébbek katonailag Kínánál, amit igyekeznek az Egyesült Államokkal kötött többé-kevésbé szoros szövetséggel ellensúlyozni.

Amerika azonban soha nem avatkozott be katonailag, ha egy országnak csak egy szigetét vagy kisebb határmenti térségét ragadta el egy agresszor. (Miközben polgárháborúkba többször is belépett, például Líbiában és Szíriában.) Sőt, félreeső szigetek esetében ezt a múlt században egyetlen konfliktusban nem érdekelt ország sem tette meg. Ezzel pedig nyilván Kína is tisztában van.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkElkerülhetetlen egy amerikai-kínai háború?Sok példa volt a történelemben egy domináns és egy felemelkedő nagyhatalom konfliktusára, és a többségük háborúhoz vezetett.

Ennek azért is nagy a jelentősége, mert Kínának nemcsak a Dél-kínai-tengeren vannak szigetekkel kapcsolatos igényei. Magáénak tartja a Japánhoz tartozó Szenkaku-szigeteket is, amelyek lakatlanok és katonai bázis sincs rajtuk. Ha egy szép napon a kínai fegyveres erők bázisépítésbe kezdenének, Japánnak és szoros szövetségesének, az Egyesült Államoknak fel lenne adva a lecke, hogy érdemes-e harcba bocsátkozni.

Még ennél is könnyebben alakulhat ki szigetkonfliktus Kína és Tajvan között, hiszen a pekingi vezetés egész Tajvant saját tartományának tekinti, de utóbbi ellenőriz két olyan szigetet is, amelyet még a hagyományos kínai tüzérség is elér a szárazföldről. Emellett a Dél-kínai-tengeren is vannak olyan tajvani ellenőrzésű szigetek, amelyek csábítóak lehetnek Kína számára, ha próbára akarná tenni Tajvan és az Egyesült Államok harckészültségét, elszántságát.

Ha csak az utóbbi egy évtized történéseit nézzük, akkor sem érdemes arra számítani tehát, hogy a katonai erőkkel végrehajtott hódítás teljesen eltűnne a világból, bár a léptéke tényleg kisebb, mint a korábbi évszázadokban. Ahogy arra sem érdemes mérget venni, hogy Európában nem fogunk látni kis léptékű agresszív próbálkozásokat – a migráció mellett talán az ezzel kapcsolatos számítások is szerepet játszanak abban, hogy az utóbbi pár évben a magyar kormány sokkal több forrást szánt haderő fejlesztésére, mint korábban.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkÓcskavas repülők, feltűnő álcázás – így pazaroltak el dollár milliárdokat a szétszéledt afgán hadseregreHogy bomolhat fel egy 300 ezres hadsereg 11 nap alatt? Az okok összetettek, de az amerikai támogatás elfuserált felhasználása jelentősen hozzájárult ehhez.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkA gyilkos robotok jövője és a líbiai csatatérMesszire vezető előrelépés a hadviselés evolúciójában az autonóm módon működni képes kamikázedrónok bevetése, ha arra tényleg úgy került sor, ahogyan egy ENSZ-jelentés tárgyalja.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkEgyre többet költünk fegyverekre, pedig sosem éltünk még ilyen békésenUgyan a GDP-hez képest harmadával kevesebbet költ a világ fegyverkezésre, mint a hatvanas években, mégis jelentős ütemben növekednek a katonai kiadások.

Világ egyesült államok háború hódítás Kína Oroszország Tajvan Olvasson tovább a kategóriában

Világ

Pálos Máté
2022. december 7. 11:13 Világ

Oroszország elleni újabb szankciós csomag készül az EU-ban

Alakul a kilencedik uniós gazdasági szankciócsomag, az Európai Bizottság a hírek szerint büntetőintézkedéseket vetne ki például az orosz bányászati szektorra is.

Kolozsi Ádám
2022. december 6. 15:42 Közélet, Világ

Magyarország akkor vétózott, amikor enyhülni látszottak a nagyok a magyar pénzek ügyében

Eszkalálódni látszik a kölcsönös zsarolási játszma a Magyarországnak járó uniós források körül, miután kedden Varga Mihály egyedüliként megvétózta a kedvezményes EU-s hitelt Ukrajnának Brüsszelben.

Váczi István
2022. december 6. 04:34 Világ

Megérkezett a kemény tél az ukrán csataterekre, de ki tudja jobban kihasználni?

A téli viszonyok minden katona dolgát megnehezítik, stratégiai szinten viszont nagy előnybe kerülhet a képzettebb és jobb morállal rendelkező hadsereg.

Fontos

Torontáli Zoltán
2022. december 7. 20:02 Élet, Vállalat

Az ársapka eltörlése csak két hónapra oldja meg a gondokat a gázolajnál

Ez már valóban a szankciók közvetett hatása lesz, egyelőre nem látszik, honnan lehetne pótolni a kieső üzemanyag-mennyiséget.

Dr. Váradi Péter
2022. december 7. 17:12 Élet, Közélet

Róka a baromfiudvarban: a magánegészségügy és az állam viszonya

Meg kell akadályozni, hogy orvosok úgy teremtsenek automatikusan piacot a saját magánrendelőjüknek, hogy korlátozzák vagy elhagyják a korábban általuk nyújtott állami ellátást.

Stubnya Bence Jandó Zoltán
2022. december 7. 04:34 Adat, Élet

Nem azért nincs benzin a kutakon, mert nálunk nőtt volna legjobban a fogyasztás

Felrobbant árszintek ide vagy oda, nem hazánk az egyetlen uniós ország, amely több benzint és gázolajat fogyaszt, mint az energiaválság előtt.