Joe Biden megválasztott amerikai elnök januárban hivatalba lépő kormánya radikálisan eltér majd Donald Trump leköszönő kabinetjétől. Az elmúlt hetek bejelentései alapján a fontosabb posztokat régi motoros technokraták tölthetik be, a külgazdaság-politika terén pedig az amerikai zsarolópotenciálban hívő, unortodox kereskedelmi nézeteket képviselő trumpi héjákat a nemzetközi együttműködést hangoztató liberális internacionalisták válthatják fel (már ha a szenátus jóváhagyja a kinevezéseket, ami egyelőre messze nem biztos).

Ennek ellenére a legtöbb találgatás szerint fontos külgazdasági kérdésekben nem várható hátraarc Bidenéktől. Bár az új kabinet várhatóan sok területen együttműködőbb lesz, a Trump alatt indult kereskedelmi háború nem fog egy csapásra véget érni, Kína továbbra is Amerika célkeresztjében marad.

Ennek oka, hogy

a Kínával szembeni gazdasági feszültségek hiába Donald Trump alatt váltak központi témává, valójában nem az elnök személyéhez, hanem alapvető gazdaságszerkezeti különbségekhez és rendszerszintű stratégiai érdekellentétekhez köthetők, amelyek Trump távozásával sem változnak.

A vitás kérdések rendezésének esélyét az is csökkenti, hogy a szabadkereskedelem-ellenesség és a globalizáció vadhajtásaival szembeni ellenszenv a Demokrata Pártban is mély gyökeret vert az utóbbi években; miközben Kína sem a gazdasági liberalizmus irányába halad, sőt pont ellenkezőleg, belgazdasági érdekeire fókuszál, és a Trump-kormányhoz hasonlóan politikai zsarolásra használja gazdasági erejét.

Odacsapott

Donald Trump 2016-os kampányában azt hangoztatta, hogy csaló kereskedelmi partnerei kifosztják a jelentős kereskedelmi deficittel bíró Egyesült Államokat, és az ázsiai és európai exportőrök ellopják az amerikai munkahelyeket. 2018 elején először a mosógépekre és napelemekre, majd az acélra vetett ki büntetővámokat, arra hivatkozva, hogy az olcsó import elsorvasztja a hazai ipart, ami nemzetbiztonsági kockázatot jelent.

Pár hónapra rá célzottan Kínának esett neki, 2018 végére az Amerikába irányuló kínai export nagy részén 3 százalék körüli értékről 25 százalékra emelte a vámterheket, amit Kína tisztességtelen gazdasági magatartásával indokolt. Később ismét nemzetbiztonsági kockázatokra hivatkozva harcot indított a kínai Huawei telekommunikációs eszközgyártó ellen, legutóbb pedig, ahogy részletesen is írtunk róla, a kínai chipgyártást elsorvasztására tett kísérletet. (A kereskedelmi háború eseményeinek részleteit a Peterson Institute for International Economics foglalta össze.)

Az elképzelés az volt, hogy a kínai import megdrágítása miatt a gyárak visszavándorolnak Amerikába, a technológiai háború megakasztja a kínai konkurensek felemelkedését, a kereskedelmi háború növekvő költségei pedig magatartásváltoztatásra késztetik Pekinget.

Nem Trump kezdte

Donald Trump agresszív lépései, nehezen kiszámítható temperamentuma és etnonacionalista felhangoktól sem mentes retorikája azt a látszatot keltette, hogy elnöksége fordulópontot hozott az amerikai-kínai kapcsolatokban és az amerikai külgazdaság-politikában. 

Az Egyesült Államok és Kína közti kereskedelmi feszültségek ugyanakkor ennél jóval régebbre nyúlnak, egyesek egészen az 1840-es évekig mennek vissza,^*A mélyebb visszaemlékezések egyik visszatérő pontja, hogy már az ópiumháborúkhoz is az vezetett, hogy a nyugati hatalmak nagyobb hozzáférést akartak a kínai piachoz, és erővel akarták elfojtani Kínával szembeni kereskedelmi deficitjüket. de a közvetlen előzményeket is legalább 2001-től szokták indítani, amikor Kína (keményre szabott amerikai feltételek mellett) csatlakozott a Kereskedelmi Világszervezethez (WTO). Ezzel jóval könnyebbé vált a nyugati piacokra exportálnia, aminek köszönhetően Kína gyorsan a világ gyárává vált: a kivitel a 2000-es 250 milliárd dollárról 2008-ra 1,5 ezer milliárd dollárra, GDP-arányosan 21-ről 33 százalékra nőtt, a kereskedelmi többlet 2,4-ről 7,6 százalékra emelkedett.

Washingtonban akkortájt az volt az elképzelés, hogy a világgazdasági integráció farvizén Kína is liberális piacgazdasággá válik majd, ám ez nem igazán jött be: bár az Apple vagy a Volkswagen nagyot kaszált Kínában, a kínai piac számos szegmense (internetes és pénzügyi szolgáltatások, infokommunikációs szektor, egészségügy, mezőgazdaság) nagyrészt zárva maradt a külföld előtt.

Az amerikai politika jellemzően az egyoldalú piacnyitásra vezeti vissza a kereskedelmi egyenlőtlenségeket, emiatt már a kétezres évek elején is bírálták Kínát a nyugati szellemi tulajdon védelmének hiánya, a kiemelt szektorok bőkezű állami támogatása, a jüan alulértékelése miatt. A washingtoni agytrösztvilág egyik mértékadó folyóiratában, a Foreign Affairsben 2005-ből is találni a közelgő amerikai-kínai kereskedelmi háborút beharangozó cikket, és az amerikai kormány is próbálkozott nyomást gyakorolni.

Régebben sem volt sikeres, most sem jött be

George W. Bush elnök például 2002-ben 30 százalékos védővámot vetett ki az acélra; utódja, Barack Obama 2009-ben az amerikai gumiabroncs-gyártást akarta megvédeni a kínai konkurenciával szemben egy 35 százalékos védővámmal; a WTO előtt kitartóan pereskedett Kínával; és szabadkereskedelmi tárgyalásokkal próbálta növelni az Egyesült Államok ázsiai gazdasági lábnyomát. De a technológiai vetélkedés is bőven téma volt Obama alatt: a washingtoni törvényhozás alsóháza egy bizottsági jelentésben már 2012-ben nemzetbiztonsági kockázatnak nevezte a Huaweit.

Trump ugyanakkor hiába borította rá Kínára az asztalt, ugyanúgy nem tudta megváltoztatni a helyzetet, mint Bush vagy Obama.

• Bár Kína egy 2020 februárjában kötött tűzszüneti megállapodásban megígérte, hogy jelentősen növeli amerikai importját, eddig időarányosan csak a vállalás felét teljesítette;
• A kínai export (ahogy nemrég írtunk róla, részben a koronavírus-járvány hatására) történelmi csúcsokat döntöget.
• Az amerikai kereskedelmi deficit viszont (nem kis mértékben Trump katasztrofális járványkezelése miatt) nőtt, augusztusban 14 éves csúcson állt, az év első kilenc hónapjában 8,6 százalékkal volt magasabb, mint tavaly.
• Az amerikai ipari termelés és foglalkoztatás 2018 első félévében (azaz pont a Kínával szembeni védővámok kivetése előtt) tetőzött, azóta csökken.
• Kína a magatartásváltás helyett a hazai technológia ipar még erősebb támogatásával, a piacnyitás helyett az önellátás hangoztatásával reagált, és igyekezett építeni kapcsolatait az amerikai lépések folyományaként járulékos károkat szenvedő országokkal is, Európától kezdve Kelet-Ázsián át Afrikáig.
• A Huawei bevételei töretlenül nőnek.
• Az amerikai lépésekre válaszul hozott kínai ellen-büntetővámok hatalmas veszteségeket okoztak a Trump bázisát adó farmereknek, akiket állami milliárdokkal kellett kimenteni.

A legtöbb elemzés szerint (legyen szó balos vagy jobbos agytrösztről) az Egyesült Államok gazdaságilag bukott a háborúskodáson. Daniel Drezner nemzetközi kapcsolatok professzor összefoglalásában Trump bár a korábbiaknál jóval gyakrabban alkalmazott gazdasági szankciókat, mégsem ért el számottevő engedményeket.

Túl bonyolult

A sikertelenségnek számos oka van. Egyrészt a kétoldalú vámokat sok vállalat kikerülte azzal, hogy Kínában gyártott termékét megutaztatta, és egy harmadik országból exportálta az Egyesült Államokba.

Egy kapcsolódó ok, hogy napjainkban a legtöbb termék jellemzően nemzetközi termelési láncokban készül, azaz sok-sok ország cégeinek és gyárainak alkatrészeiből épül fel, a feltörekvő kínai beszállítók egyre nehezebben megkerülhetők, különösen az elektronikai iparban. Emiatt számos amerikai cég importál kínai alkatrészeket, és számos kínai terméknek (vagy akár alapvető nyersanyagoknak) nincs alternatívája a piacon. Így az amerikai vállalatok sok esetben nem tudtak lemondani a kínai importról, ezért a megemelkedett vámterheket rövid távon az amerikai cégek és a fogyasztók fizették meg.

A nemzetközi termelési összefonódások másik következménye, hogy évtizedek alatt kiépült, végletekig csiszolt gyártási és logisztikai láncolatokról van szó, amelyeket nem lehet egyik percről a másikra átalakítani. Bár az utóbbi években számos Nyugatra termelő gyár távozott Kínából, az ország nemzetközi termelési láncokban betöltött szerepe nem gyengült számottevően. A kitelepülésre pedig legalább akkora hatása van a kínai bérek növekedésének, mint a trumpi háborúnak: a gyárak nagyrészt nem Amerikába települnek vissza, hanem Vietnamba, Indiába és más, alacsonyabb jövedelmű ázsiai országokba állnak tovább.

A BYD egyik buszgyára Kínában, 2020 júliusában. A kínai ipart se a kereskedelmi háború, se a koronavírus-járvány nem tudta feltartóztatni. (AFP)

Egy tágabb érvrendszer szerint az amerikai kereskedelmi deficit mögött nemcsak az egyoldalú piacnyitás, hanem megtakarításbeli különbségek állnak: az ázsiai országokban a nemzeti jövedelem nagyobb része megy megtakarításokra, míg az angolszász országokban jóval magasabb a fogyasztás aránya, így az előbbiből az utóbbiba áramlanak az áruk, amin a vámok sem változtatnak.

A vámháború értelmét közgazdászok a kezdetektől megkérdőjelezték. Míg Trump és tanácsadói elveszett pénzként tekintenek a kereskedelmi deficitre, a közgazdászok többsége szerint önmagában nem probléma, hogy Amerika többet importál, mint exportál: ez nagyrészt annak a lenyomata, hogy egy magas jövedelmű ország, ahol az alacsonyabb hozzáadott-értékű ipari termelés helyett a magasabb hozzáadott értékű szolgáltatási szektor dominál. Számos kutatás szerint a kereskedelem pozitív hatással van az amerikai gazdaság egészére nézve, a probléma inkább az, hogy az import miatt munkáját vesztő kisebbség számára az amerikai gazdaságpolitika nem kínál új lehetőségeket.

A kínai piactorzító lépésekkel szembeni fellépés elvi alapjait az üzleti élet és a közgazdászok nagy része támogatta, de a vámháborút még azok is elítélték, akik egyébként már jóval Trump előtt Kínát okolták az amerikai ipar hanyatlásáért. Ehelyett jellemzően az amerikai gazdaság belső reformját és az amerikai érdeket tükröző nemzetközi gazdasági megállapodások és új nemzetközi normák létrehozását javasolták.

Nem múlik el

Ennek ellenére Joe Biden várhatóan nem fog teljesen hátat fordítani a trumpi politikának. Kampánya során arról beszélt, hogy Kína megerősödése súlyos kihívás Amerika számára, Trump lépéseit pedig azok hatékonytalansága miatt bírálta, nem elvi alapon. Ígéretei között szerepelt az amerikai ipar védelme, a hazai termékek előnyben részesítése, egy decemberi interjúban pedig azt mondta, nem fogja azonnal visszavonni a büntetővámokat.

Ennek egyik oka, hogy a protekcionizmus a Demokrata Párt erősödő balszárnyán is népszerű, emiatt a párt amúgy mérsékelt-balközép vezetése is kénytelen volt balra mozdulni a kérdésben a konzekvensen szabadkereskedelem-párti Obama elnöksége óta.^*Ma már Obama is nagyon máshogy beszél a kereskedelmi ügyekről, mint elnökként. Nemrég egy, az Altanticnak adott interjúban arról beszélt, “teljesen legitimnek tartom, hogy Kínára jóval nagyobb nyomást helyezzünk kereskedelmi kérdésekben (…) Kína a nyolcvanas évektől napjainkig konzisztensen a nemzetközi kereskedelmi szabályokat sértő merkantilista politikát folytatott, (…) és ha nem egy pénzügyi válság kellős közepén lettünk volna, az én álláspontom is nyíltabban konfrontatív lett volna a kereskedelmi kérdésekben”. 

Egy másik ok, hogy – mint David Shambaugh amerikai Kína-szakértő írta – általában véve a Kínával szembeni keménykedés a kevés olyan kérdések egyikévé vált, amelyet széles körű konszenzus övez a kongresszusban. A kínai befektetésekre vonatkozó szabályok szigorításától kezdve a védelmi stratégia Kínára való kihegyezésén át a hongkongi és hszincsiangi események elítéléséig a törvényhozás számos ügyben kétpárti támogatással ment neki Pekingnek. Shambaugh emiatt úgy vélte, nem valószínű, hogy a két ország tiszta lapot nyisson.

Ennek ellenére az sem várható, hogy Biden változtatás nélkül halad tovább a trumpi úton, sőt a taktikát illetően egészen más, a közgazdászok és politológusok többségének véleményével egybevágó álláspontot képvisel.

A legjobb Kína-stratégia az, amelyik mindegyik szövetségesünket (…) egy oldalra állítja. Elnökségem első heteiben kiemelt prioritás lesz számomra, hogy újra közös nevezőre kerüljünk a szövetségeseinkkel

– fogalmazott Biden decemberben. 

Trump vámháborújával szemben gyakran felhozták, hogy az amerikai szövetségesek elidegenítésével, a nemzetközi gazdasági kormányzás szétverésével pont hogy gátolja a Kína elleni hatékony fellépést. A kereskedelmi háború Németországtól Japánig számos olyan országnak okozott járulékos kárt, amelyekkel nem sokkal korábban még a Kínával szembeni közös fellépésről szervezkedett Washington. Az “Amerika az első” taktika jegyében (és a szervezet hatékonytalanságára vonatkozó régi amerikai konzervatív bírálatokkal összhangban) megbénította a WTO vitarendezési testületét is, amivel pont hogy nehezebbé tette a kereskedelmi szabályok ellen vétő országok szankcionálását. (Bár ezt vélhetően azért tette, mert ő is megsértette ezeket a szabályokat.)

Biden ezzel szemben várhatóan a kínai gazdaságpolitikával szemben elégedetlen nyugati országok között próbál majd egységfrontot kovácsolni, és jobban támaszkodna a nemzetközi szervezetekre is. Ezt jelzi, hogy külügyminiszter-jelöltje, Anthony Blinken a szövetségépítés régi prófétája, aki szerint az Egyesült Államok erejét nem pusztán gazdaságának vagy hadseregének mérete és ebből fakadó zsarolópotenciálja adja, hanem az, hogy képes széles nemzetközi koalíciókat létrehozni. De hasonlóan nyilatkozott Jake Sullivan, Biden várható nemzetbiztonsági tanácsadója, aki szerint “az amerikai erő valódi forrása Kínával szemben az amerikai innovációban, a szövetségekben, a nemzetközi szervezetekben való központi szerepben és az amerikai értékekben rejlik.”

A szövetségesek egy része nyitott erre. Az Európai Unió például azonnal be is jelentkezett egy tervezettel, amely a transzatlanti partnerség megerősítéséről szól az “autokratikus hatalmak” és a “mi társadalmaink nyitottságát kihasználó zárt gazdaságok” (értsd: Kína) jelentette kihívásokkal szemben.

Dilemma

A másik várható irányváltás, hogy míg a Trump-Fehér Ház a jelek szerint zérus összegű, egzisztenciális ellentétként tekintett a Kínával szembeni meccsre, addig Bidenék közelebb állnak az obamai gyakorlathoz és az EU aktuális stratégiájához, amely egyszerre tekint stratégiai ellenfélként és partnerként Kínára. Biden számára például központi ügy a klímaváltozás és a nemzetközi egészségügyi együttműködés, ahol kénytelen lesz majd együttműködni Peking.

Az enyhülést pedig nem csak a globalisták szorgalmazzák. Az amerikai vállalati lobbi a büntetővámok mielőbbi visszavonását követeli, és a Wall Street is erősen béküléspárti, az amerikai pénzügyi szektor ugyanis nagyon szeretne bejutni a kínai piacra, és ott halálra keresni magát. Emellett az elvi egyetértés dacára az amerikai szövetségesek sem érdekeltek a feszültségek fokozásában, Németországtól Franciaországon át Japánig a potenciális Kína-ellenes front számos tagja a továbbiakban is szeretne fennakadásmentesen üzletelni az ázsiai országgal. (Kínában egyesek pont ezért nem is tartanak az esetleges EU-Amerika fronttól, bár számolnak a lehetőséggel.)

Ahogy Arvind Subramanian indiai közgazdász összefoglalta,

Biden dilemmája, hogy Kína túl önfejű ahhoz, hogy teljes mértékben együtt lehessen működni vele, túl nagy ahhoz, hogy az Egyesült Államok feltartóztassa, és túl sok szálon kapcsolódik Amerikához és a világgazdaság többi szereplőjéhez ahhoz, hogy elzárkózzon tőle.

Hogy ebben a helyzetben bejön-e a bideni taktika, az előre megjósolhatatlan. Szkeptikusok mindenesetre bőven vannak Washingtonban.

• Az aktuális irányvonalat bírálók egy csoportja szerint az Egyesült Államok messze túlreagálja a Kína jelentette kihívást, emiatt a kétpárti támogatást élvező washingtoni konszenzus is elhibázott.
• Egy ellentétes megközelítés szerint a kapcsolat dinamikáját Pekingben írták át. Ezen álláspont szerint a kínai külpolitika (részben a vélt amerikai gyengülés miatt) egyre agresszívabb; a gazdaságpolitika protekcionista, az állam közvetlen gazdasági befolyása nő, Peking pedig a nyugati világ kárára próbál világvezető technológiai hatalommá válni.
• Egy másik megközelítés szerint a gazdasági kiegyezés nem reális, függetlenül attól, hogy ki ül a Fehér Házban, mert a feszültségek a két ország eltérő gazdasági rendszerének lenyomatai. Más szóval nehéz elképzelni olyan felállást, ahol Amerika gond nélkül együtt tud élni a kínai államkapitalizmussal, de olyat is, ahol Kína liberalizálódik.
• És vannak olyanok is, akik szerint szimplán a politika örökérvényű törvényei működnek: függetlenül attól, hogy melyik országban milyen gazdasági és politikai rendszer működik, a domináns nagyhatalom és a feltörekvő hatalom kapcsolata a nemzetközi politika természetéből fakadóan konfliktusos.

Ami biztosan látszik, hogy a trumpi csata végével egyelőre mindkét ország inkább befelé fordul. Az utóbbi években Kínában is megerősödtek az önellátást, az Egyesült Államoktól való technológiai függetlenedést szorgalmazó hangok, és Pekingben sem számítanak enyhülésre, legfeljebb nagyobb kiszámíthatóságra

Biden számára pedig a jelenlegi helyzet fényében a belgazdaság feltámasztása lesz a fő prioritás elnöksége elején. Lehetőségeit nagyban meghatározza majd a január 5-i georgiai szenátorválasztás második fordulója, ahol eldől, hogy republikánus vagy demokrata többség lesz a törvényhozás felsőházában. Előbbi az internacionalista jelöltjeinek kinevezését, a gazdasági háború lecsillapítását és a potenciális klímaügyi együttműködést, azaz a tervezett bideni stratégia legfontosabb elemeit alapjaiban áshatja alá.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ egyesült államok kereskedelmi háború Kína világgazdaság világkereskedelem Olvasson tovább a kategóriában