Hírlevél feliratkozás
Mészáros R. Tamás
2020. november 23. 17:19 Világ

A kínai dominancia megalapozójának harangozták be, mégis gyengére sikerült a világ legnagyobb gazdasági paktuma

November közepén tizenhárom kelet-ázsiai és két óceániai ország évtizedes huzavona után, de megkötötte a Regionális Átfogó Kereskedelmi Egyezmény (Regional Comprehensive Economic Partnership – RCEP) nevű szerződést, amely a résztvevők kombinált lakossága és GDP-je alapján a valaha volt legnagyobb gazdasági paktum, mindkét tekintetben a világ 30 százalékát öleli fel.

A Kínát, Dél-Koreát, Japán, Szingapúrt, Malajziát, Thaiföldet, Vietnamot, Indonéziát, a Fülöp-szigeteket és négy további délkelet-ázsiai országot, valamint Ausztráliát és Új-Zélandot összekötő egyezményt a világsajtó jó része a világgazdaság átrendeződésének mérföldköveként, egy „kínai vezetésű kereskedelmi blokk létrejötteként” mutatta be: a nyugati vezetésű globalizációnak az Egyesült Államok protekcionista fordulata és a Nyugat csökkenő relatív gazdasági súlya miatt leáldozott, az új gazdasági világrendet a paktummal befolyását erősítő Kínában írják majd.

Ennek fényében talán meglepő lehet, hogy az RCEP a gyakorlatban nem sokat változtat a térségbeli gazdasági szabályokon. A résztvevők között két kivétellel régóta hatályban vannak már kereskedelmi megállapodások, amelyek egy része eleve az RCEP-nél komolyabb piacnyitást írt elő. A kínai befolyásról szóló narratívával szemben

az RCEP nem egy új kereskedelmi blokk létrehozását célozta, hanem a létező megállapodások egységesítését, és ezt is csak részben sikerült elérnie.

Ettől függetlenül a megállapodásnak vannak fontos hozadékai, és minden bizonnyal hozzájárul majd a kelet-ázsiai integráció óvatos mélyüléséhez. Az ázsiai központú világgazdasági rend eljöveteléhez azonban fel kell még oldani az abban rejlő ellentmondást, hogy a térségben olyan országok próbálnak integrálódni, amelyek szinte mindegyike exportorientált, merkantilista külgazdasági stratégiát folytat.

Negyven éve készül

Az RCEP-hez vezető út kezdetéhez négy évtizedet kell visszamenni az időben, amikor még Japán volt a térség vezető gazdasága és export-nagyágyúja. A jen felértékelődése, a bérek növekedése, a szállítási költségek rohamos csökkenése, illetve a távoli gyárak és nagyobb logisztikai hálózatok üzemeltetését megkönnyítő infokommunikációs technológiák fejlődése miatt a japán autóipari és elektronikai cégek az 1980-as évektől elkezdték külföldre vinni a termelés egyes részfolyamatait. Eleinte jellemzően az összeszerelés vándorolt Thaiföldre, Malajziába és az ekkortájt megnyíló Kínába, majd az alkatrészgyártás is.

Nem sokra rá a második hullámban iparosodó kelet-ázsiai gazdaságok (Tajvan, Dél-Korea) vállalatai és nyugati cégek is elkezdték követni a japánokat. Ezzel a harmadik hullámban iparosodó kelet-ázsiai államok számára a külföldi gyárak bevonzása vált a növekedési stratégia alapjává.*Bár korábban Malajziától Thaiföldön át Indonéziáig sok helyen próbálkoztak a helyi ipar kiépítésével, ez Japántól, Dél-Koreától és Tajvantól eltérően nem sikerült. A tőkebeáramlást az exporttermeléshez szükséges inputok vámjainak és adminisztratív költségek csökkentésével, adómentességgel, ipari parkok, kikötők, exportfeldolgozó szabadkereskedelmi övezetek létesítésével, a munkások jogainak korlátozásával ösztönözték.*Ezt a 2010-es évek Magyarországán is ismerős stratégiát race to the bottom liberalizációnak is szokás nevezni.

Ennek köszönhetően Ázsia-szerte elkezdtek nagyobb ipari klaszterek kialakulni, ahol a különböző termelési folyamatokban specializálódó cégek egymásra települtek. Az állami ösztönzők, az olcsó és jól képzett munkaerő, a jó logisztika és a kompetens beszállítók sokasága miatt az 1990-es évektől fokozatosan kiépültek azok a nemzetközi termelési hálózatok, amelyek ma a világ ipari termékeinek a nagy részét előállítják.

Ám szemben Európával, ahol az európai integrációnak köszönhetően kezdtek burjánzani a határokon átívelő termelési láncok, vagy Észak-Amerikával, ahol az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény (NAFTA) gyorsította fel a gyártás egyes folyamatainak Mexikóba települését, Kelet-Ázsiában mindez eleinte bármiféle nemzetközi koordináció, intézményi keret nélkül zajlott.

Válságból fakad

Ez az 1990-es években kezdett megváltozni.

  • Az európai integráció mélyülése, a maastrichti szerződés, majd a keleti uniós bővítésről való döntés, valamint a NAFTA megkötése felvetette annak veszélyét, hogy a térség feltörekvő gazdaságai versenyhátrányba kerülnek Mexikóval vagy Kelet-Európával szemben.
  • E félelmeket erősítette, hogy az 1990-es években a korábban az Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyezmény (GATT), majd a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) égisze alatt folyó globális kereskedelmi tárgyalások megrekedtek.
  • Hasonló kihívást jelentett Délkelet-Ázsiában Kína gyors iparosodása is, amely főként a Délkelet-Ázsiai Nemzetek Szövetségében (ASEAN) borzolta a kedélyeket.
  • A legfőbb katalizátor pedig az 1997-es ázsiai pénzügyi válság volt, amikor a thai valuta és a pénzügyi rendszer megroppanása dominóként kezdte el bedönteni a térség gazdaságait.

Az első három folyamat vezetett ahhoz, hogy az eredetileg a hidegháború alatt harmadik utas délkelet-ázsiai egységfrontként létrejött ASEAN az 1990-es évektől megkezdte a belső vámok fokozatos csökkentését, a szolgáltatáskereskedelmi szabályok kidolgozását, a befektetésösztönzés összehangolását. Az ázsiai pénzügyi válság tanulságai alapján pedig az együttműködésbe bevonták Kínát, Japánt és Dél-Koreát is, miután világossá vált, hogy a kisebb délkelet-ázsiai gazdaságoknak alkalomadtán szükségük van a nagyobb államok támogatására is.

A régió országai első körben devizaswap-egyezményt hoztak létre, majd elkezdtek rendszeres csúcstalálkozókat tartani, és nem sokra rá az ASEAN először Kínával, majd az ekkor már sorban álló további külső partnerekkel, Japánnal, Dél-Koreával, Ausztráliával és Új-Zélanddal, majd az amúgy a szabad kereskedelemtől hagyományosan ódzkodó Indiával is úgynevezett ASEAN+1 kereskedelmi szerződéseket kötött.

Túl sok lett

Mindez azonban újabb problémákat teremtett. Mivel az ASEAN nem egy gazdasági unió, és tagjai között elég jelentős fejlettségbeli és gazdaságszerkezeti különbségek vannak, valójában az ASEAN-nal kötött megállapodások tíz külön, egymástól eltérő szabályokat lefektető megállapodást jelentenek a tíz ASEAN-tagországgal. Magyarul az öt darab, úgynevezett ASEAN+1 szerződés valójában ötven, eltérő tartalmú megállapodást hozott létre.*A különbségeket jelzi, hogy Indonézia például a kategorizált termékek 46 százalékának importvámját csökkentette nullára az összes szerződéses partnerrel szemben, Szingapúr egyáltalán nem szed vámot, az ASEAN-átlag pedig a kettő között van, 73 százalékon.
A partnerenkénti eltérések is hasonlóan nagyok, Indonézia például Indiával szemben a termékcsoportok 48,7 százalékát engedi be vámmentesen, Kínával szemben 92,3 százalékát.

Emellett az ASEAN egyes fejlettebb, és emiatt a szervezet égisze alatt kötött paktumoknál mélyebb liberalizációban is érdekelt tagjai (jellemzően Szingapúr, Malajzia és Thaiföld) elkezdtek külön kétoldalú kereskedelmi és befektetési szerződéseket kötni térségbeli és térségen kívüli országokkal. Ahogy a plusz egy országok is elkezdtek külön szerződgetni egymással és harmadik országokkal.

Ahogy Richard Baldwin, a téma neves szakértője fogalmazott, a 2000-es években dominóhatás mozgatta a kelet-ázsiai szerződéskötéseket. A térség államai kereskedelmi-befektetési megállapodásokkal akarták megerősíteni pozícióikat a nemzetközi termelési láncokban, attól tartva, hogy ha kimaradnak a buliból, versenyhátrányba kerülnek. Emiatt minden szerződés újabb szerződést szült.

Ettől azonban a térségben tevékenykedő cégek dolga a gyakorlatban nem feltétlenül lett egyszerűbb. A folyamat vége az lett, hogy Kelet-Ázsiát egy bonyolult szerződésdzsungel hálózta be, emiatt a pontos szabályok kisilabizálása, és a több országot összekötő termelési hálózatok működtetése komoly (és drága) szakértelmet és adminisztratív terheket jelentett. Emiatt már több mint egy évtizede napirenden volt a szerződésdzsungel leváltása egy egységes paktumra.

Az amerikai-kínai verseny, ami sosem róluk szólt

A továbblépést illetően két jelölt volt, az egyik az RCEP, a másik a Csendes-óceáni Partnerség (Trans-Pacific Partnership). Utóbbit gyakran emlegetik a „kínai vezetésű” RCEP „amerikai riválisaként”, azonban gazdasági szempontból két teljesen más jószágról van szó.

Az RCEP sosem volt kínai vezetésű. Peking eredetileg egy szűkebb, az ASEAN és a három északkelet-ázsiai országra (Kína, Japán, Dél-Korea) korlátozódó megállapodást propagált, Japán ezzel szemben a kezdetektől próbálta behozni Kína ellensúlyozására a térség demokratikus piacgazdaságait, így került az asztalhoz Ausztrália, Új-Zéland és (a piacgazdaságnak amúgy csak mérsékelten mondható) India is; végül utóbbi érvényesült.

A szerződés összetétele szintén nem feltétlenül Kína, hanem az ASEAN elveit tükrözi. Szemben az EU-val vagy a NAFTA-val, az ASEAN a tagállamai közti fejlettségbeli különbségek és az egyes államok eltérő szektoriális érzékenységei (továbbá az eltérő kulturális és politikai háttér) miatt nem szereti a szigorú, átfogó és gyors piacnyitást előíró, a vámcsökkentésen túl a belpiaci viszonyokba is erősebben belenyúló szerződéseket.

A cél emiatt végig a legkisebb közös nevező elérése volt, amelyre minden érintett ország rá tud bólintani.

Ezzel szemben a TPP célja egy „21. századi” szerződés létrehozása volt tizenkét amerikai és ázsiai ország, köztük hét RCEP-tag között. Míg korábban a kereskedelmi szerződések kizárólag a vámcsökkentésről szóltak, ma már a vámok világszerte alacsonyak, főleg a fejlett országok között. Ennél fontosabb gátat jelentenek a határokon átívelő üzleteléssel szemben a nem vámjellegű akadályok (például adminisztratív szabályok vagy a termékekre vonatkozó eltérő előírások) és az újabb, határokon átnyúló gazdasági tevékenységek (mint az internetes szolgáltatásnyújtás) szabályozása. Emiatt a TPP az áruk és szolgáltatások előtti közel teljes piacnyitás mellett elég szigorú szabályokat tartalmaz a befektetési- és versenyszabályok, a közbeszerzések, a munkajog, az e-kereskedelem, a szellemi tulajdonjogok és az állami cégek szabályozása terén.

A TPP-nek valóban az Egyesült Államok állt az élére Barack Obama elnöksége alatt, bár a tárgyalások menete és az amerikai követelések keménysége alapján nem arról volt szó, hogy Washington nagy engedményekkel próbálja elcsábítani Kínától a régió államait. Obamának mindenesetre nem sikerült keresztülvernie a megállapodást a jobbról és balról is háborgó kongresszuson, és utódja egyik első tollvonásával el is kaszálta azt. A további tizenegy aláíró azonban Átfogó és Haladó Megállapodás a Csendes-óceáni Partnerségért (Comprehensive and Progressive Agreement for Trans-Pacific Partnership – CPTPP) néven továbbvitte a paktum nagy részét (mínusz a megosztóbb amerikai követeléseket), és az 2018 végén hatályba lépett.*A TPP tagsága az Egyesült Államok mellett Japán, Szingapúr, Malajzia, Vietnam, Brunei, Chile, Peru, Mexikó, Kanada, Új-Zéland és Ausztrália. A CPTPP-t ezek közül eddig Japán, Ausztrália, Új-Zéland, Kanada, Mexikó, Vietnam és Szingapúr ratifikálta.

Legkisebb közös nevező

Részben a CPTPP megkötése, részben Donald Trump 2018-ban megindított kereskedelmi háborúja ágyazott meg a 2011 óta tartó RCEP-tárgyalások lezárásának is, miután e két esemény nagyobb kompromisszumkészségre sarkallta a térség kereskedelemfüggő gazdaságait. A szerződés szövegét 2020 nyarán sikerült véglegesíteni, és egy virtuális konferencián november 15-én szignózták is. 

A folyamat lezárása nem volt teljesen áldozatmentes. A szolgáltatási szektorban erős, de iparilag gyenge, ráadásul tagállami szinten tagolt gazdaságú Indiával nem sikerült dűlőre jutni, a nemzetközi gazdasági sajtóban gyakran piacpárti reformerként aposztrofált Narendra Modi nacionalista kormányfő nem vállalta be a sok területen rendkívül zárt indiai gazdaság megnyitásával járó politikai csatákat a kínai áruktól tartó iparosokkal és földművelőkkel.

Indiában az RCEP ellen tüntetők Narendra Modi kormányfőt ábrázoló szalmabábut égetnek 2019 szeptemberében. Fotó: AFP/Europress

Megmaradtak az ASEAN+1 szerződések egyenlőtlenségei és a mérsékelt ambíciók is, ezért nem jött létre egységes szabadkereskedelmi övezet. A vámcsökkentésre vonatkozó vállalások továbbra is résztvevőnként és partnerenként változnak, a kínai vámtarifákat taglaló melléklet például emiatt önmagában 1671 oldalt ölel fel, a koreai 2743-mat; a szolgáltatáskereskedelmet illetően a megállapodás korlátait jelzi, hogy Indonézia 111 oldalon át sorolja, hova nem hajlandó beengedni a külföldi cégeket; az áruforgalmi vámoknak csak 90 százalékát törlik el, szemben a TPP 99 százalékával, és sok területen csupán 20 éves távlatban tervezik csökkenteni őket; bár sok szegényebb térségbeli országban még fontos szektor, a mezőgazdaság nagyrészt kimaradt a megállapodásból; és egyes fejlődő országok, mint például Kambodzsa esetében sok rendelkezés eleve a ratifikációtól számított ötéves késéssel lép életbe.

Lesz majd egy kis felhajtás az RCEP megkötése és a hatályba lépése körül. Ne áltassuk magunkat, az RCEP egy nagyon kevéssé ambiciózus kereskedelmi megállapodás

-fogalmazott a megállapodás korlátait illetően Malcolm Turnbull volt ausztrál kormányfő, aki annak idején beléptette országát a TPP-be.

Félig üres, félig tele

Másfelől az optimistább szakértők szerint sok téren jelentős előrelépést jelent a paktum a további integráció irányába.

  • Az egyik ilyen a helyi hozzáadott értékre vonatkozó szabályozás egységesítése, amely jelentősen könnyebbé teszi majd a kelet-ázsiai termelési láncok működtetését.*A helyi hozzáadott-érték kritériuma 40 százalék. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy ha korábban egy japán cég el akart adni egy 15 százalékban japán, 15 százalékban indonéz, 15 százalékban kínai és 55 százalékban egyéb országból származó hozzáadott-értéket tartalmazó terméket, azt egyik ázsiai szerződés hatálya alatt sem tudta vámmentesen forgalmazni. Most viszont ez a termék mind a tizenöt RCEP-országban a szerződés hatálya alá esik, mivel az RCEP alá eső hozzáadott értéke 45 százalék.
  • A másik komoly fegyvertény, hogy Japán és Kína, valamint Japán és Dél-Korea között eddig nem köttetett megállapodás, dacára annak, hogy a térség három legnagyobb gazdaságáról és nagy exportőrökről van szó. Emiatt a kölcsönös piacnyitás jelentősen csökkenti majd a kereskedelmi költségeket, és vélhetően növeli majd a forgalmat köztük (már ha a politika nem akadályozza ezt).
  • A harmadik eredmény az újabb területek óvatos beemelése. Bár a TPP-hez képest jóval rugalmasabb és visszafogottabb formában, de bekerült több fejezet az RCEP-be a szolgáltatásokról, a befektetésekről, az e-kereskedelemről, a versenyszabályokról és a szellemi tulajdonjogokról is.
  • Az RCEP ügyeinek kezelésére pedig létrejött egy külön titkárság is, amely egyes remények szerint fontos tárgyalási fórum lehet a jövőben felmerülő kereskedelmi kérdések rendezésére, és ezáltal gördülékenyebbé teheti az előrelépést a mostani, nem túl magas integrációs szintről.

Ez a félig üres, félig tele vita a kezdetektől végigkíséri az ASEAN és egész Kelet-Ázsia integrációs törekvéseit. A kelet-ázsiai kereskedelmi megállapodások hatásfoka egyes kutatások szerint relatíve alacsony, néhány közelmúltbeli paktum alig vagy egyáltalán nem növelte a résztvevők kereskedelmét; mások szerint a folyamat a piacnyitás helyett a már létező, alapvetően termelésorientált kereskedelmi kapcsolatok olcsóbbá tételéről szól, ami persze az ipari termelési hálózatok fenntartásának kedvez, de tágabb értelemben nem nevezhető gazdasági integrációnak.

Egy másik álláspont szerint függetlenül a konkrét gazdasági adatoktól, az ASEAN-féle integrációs stratégia a térség jellegzetességei alapján igenis sikeres. Egy EU- vagy NAFTA-jellegű szerződéssel nem lenne reális összefogni az 1500 dolláros egy főre eső GDP-vel bíró Kambodzsát és a 2500-as értéken álló Laoszt a lakosonként 39 ezer dollárt termelő Japánnal vagy a 65 ezer dollárt termelő Szingapúrral; sőt ebben a felállásban az azonnali és teljes piacnyitást súlyos társadalmi és gazdasági károkat okozna. Ezzel szemben a lazább, óvatosabb haladás és az egyes országok eltérő gazdasági és politikai rendszerének tiszteletben tartása fenntarthatóbb és kiegyensúlyozottabb integrációt biztosít, és – szemben a TPP-vel vagy az EU és az Egyesült Államok közti tervezettel – a kényes ügyek kerülése miatt nem fenyeget komolyabb társadalmi és politikai feszültségek felszabadításával sem. (A ratifikációhoz egyébként hat ASEAN-tag és három ASEAN-on kívüli RCEP-tag ratifikációja kell, ez egyelőre nem tűnik problémásnak.)

Fedezik Kínát

Megint mások pár fokkal borúsabban látják a helyzetet. A jellemzően a folyamat gazdasági vonzataival egyáltalán nem foglalkozó politológusok megfogalmazásban az ázsiai regionális intézményeket végső soron a Kína, az ASEAN, Japán és az Egyesült Államok között folyó befolyási harc mozgatja, amelynek célja, hogy az adott állam/csoport központi szerepet játszhasson a 21. századi kelet-ázsiai nemzetközi rend szabályainak kialakításában. Ebből a szempontból az RCEP megkötése és a TPP amerikai elhagyása a kínai befolyás növekedéséről és az amerikai befolyás csökkenéséről szól.

Ami ebből tagadhatatlan tény, hogy Kína ázsiai gazdasági beágyazottsága rohamosan nő, az Egyesült Államoké – különösen Donald Trump kereskedelmi háborúja óta – csökken. 2000-ben az ASEAN exportjának csak 3 százaléka ment Kínába, 19 százaléka Amerikába; ma az Ázsiai Fejlesztési Bank adatai szerint a kínai arány 14 százalék, az amerikai 12. Kelet-Ázsia egészét illetően is hasonló az átrendeződés, Kína 11 százalékról 16-ra jött fel, az Egyesült Államok 25-ről 15-re csökkent. (Az EU stabilban 10 százalék körül mozog.) Ezzel ma egy-két kivétellel Kína a legtöbb ázsiai ország fő exportpiaca, egyre központibb szerepet tölt be a regionális termelési láncokban, az összeszerelés mellett egyre fejlett technológiákkal is jelen van a termelésben, és a térségbeli fejlődő országok nyersanyagainak és mezőgazdasági termékeinek is növekvő jelentőségű fogyasztója. Ezt a központi szerepet az RCEP vélhetően tovább erősíti majd, miközben politikai szempontból is jelzésértékű, hogy Washington több szövetségese is hajlandó egyezményt kötni Pekinggel a két ország közti kereskedelmi háború kellős közepén.

Hogy mindez önmagában jelenleg milyen befolyást kölcsönöz Kínának, illetve hogy egyáltalán Kína befolyást akar-e vásárolni az RCEP-en keresztül, az már más kérdés. Az RCEP visszafogottsága miatt egyesek szerint az eleve nem alkalmas arra, hogy valamiféle kínai hegemónia sarokköve legyen, és Pekingben sem így értékelik a szerződést (inkább az Egy övezet, egy út elnevezésű külgazdasági kezdeményezést szokták a kínai világhatalmi ambíciók jeleként értelmezni, bár az is összetettebb ügy).

Egyesek szerint egy szimpla regionális megállapodásról van szó, amely leginkább az ASEAN központi szerepét erősítette meg a kelet-ázsiai regionális ügyek terelgetésében. Egy másik, a sajtóban kevésbé emlegetett tudományos álláspont szerint pedig az RCEP-hez és a TPP-hez hasonló intézmények eleve nem a nagyhatalmi dominancia erősítését, hanem gyengítését célozzák: az ASEAN-országok vagy Japán nem cselekvőképtelen zsákmányállatok a két versengő szuperhatalom között, hanem racionális aktorok, amelyek a kínai gazdasági növekedésből is szeretnének hasznot húzni, de az erősödő Kínával szemben törekednek a kockázatok lefedezésére is. Ez utóbbinak az egyik eszköze a multilaterális nemzetközi szabályalkotás, amellyel megpróbálják megkötni a náluk erősebb Kína kezét. (A kockázatkezelés másik fő eszköze, hogy a kínai üzleti lehetőségek kihasználása mellett a térség számos országa egymással és az Egyesült Államokkal is szorosabb védelmi kapcsolatokat ápol.)

Ázsia befordul, de hova?

Arra is számos jel utal, hogy a szerződés megkötését övező optimizmus nem fedi a teljes valóságot. Miközben az Európai Uniót minden kisebb balhé idején temetni szokás, belső feszültségei sehol sincsenek ahhoz képest, hogy Kína és Japán parti őrségei rutinszerűen kergetőznek néhány kietlen tengeri szikla körül; a Dél-kínai-tengeren öt RCEP-tagország áll egymással területi vitában, különösen az 1970-es évekbeli háborújuk óta amúgy is rosszban lévő Vietnam és Kína között mérges a viszony; Japán és Dél-Korea tavaly lejátszott egy mini kereskedelmi háborút, mert nem tudnak megegyezni a II. világháborút megelőző események rendezésén; Tokió közvetlen pénzügyi támogatással próbálja hazacsalogatni a japán cégek gyárait Kínából és nagyban szövetkezget Indiával; Kína pedig újabban Ausztráliát bünteti kisebb kereskedelmi embargóval, miután az ausztrál kormány világossá tette, hogy az Egyesült Államok hű szövetségese (azaz Peking szerint „hibákat vétett” Tajvan, Hongkong, Hszincsiang kérdésében, és „hidegháborús mentalitást” képvisel).

Egy másik, gazdasági jellegű ellenérv, hogy az integráció a kereskedelmi szerződések sokasága ellenére mintha tetőzött volna Kelet-Ázsiában. Az Ázsiai Fejlesztési Bank adatai szerint a térségen belüli kereskedelem részaránya jó egy évtizede stagnál, a térségen belüli kereskedelmi intenzitás csökken. Bár a termelési láncok még burjánzanak, a forgalom növekedése jelentős részben annak köszönhető, hogy gyárak küldözgetik egymásnak az alkatrészeket.

Mindez nem véletlen, globális jelenség, hogy 2009 óta lassú a kereskedelem bővülése. Ez jelentős részben pont arra vezethető vissza, hogy

a térség országai hetven évvel a japán gazdasági csoda és negyven évvel a kínai reform és nyitás megindulása után még mindig többet termelnek és exportálnak, mint fogyasztanak.

Az RCEP tizenöt tagállamából tizenegy kereskedelmi többletet visz, ami annak fényében nem véletlen, hogy a régióban a mai napig az exportorientált fejlődési stratégia dívik. A két valamirevaló túlfogyasztó gazdaság, a Fülöp-szigetek és Indonézia pedig nem valószínű, hogy eltartja majd a régió maradékát. Bár Kína fogyasztása valóban nő, GDP-arányosan az egyik legalacsonyabb a világon; így a többletet a külvilág, vagyis az Egyesült Államok, Európa és egyre inkább a más, feltörekvő országok fogyasztják el.

Más szóval az ázsiai vezetésű globalizációról és a kínai dominanciájú gazdasági rendről szóló előrejelzések leggyengébb pontja, hogy a kelet-ázsiai gazdasági rend nem önfenntartó, így pedig elég nehéz lenne egy autonóm kereskedelmi blokkot létrehozni. Sőt, ahogy a Donald Trump-jelenség megmutatta, az effajta, egyoldalú gazdasági nyitás könnyen visszaüthet.

Világ ASEAN Kelet-Ázsia Kína megállapodás szabadkereskedelem Olvasson tovább a kategóriában

Világ

Torontáli Zoltán
2021. február 26. 10:56 Élet, Világ

Mi vezérli a nagyon óvatosan vásárló, minimalista életet élőket?

Egy angol kutatás szerint nem a környezetvédelem és a fenntartható jövő a legfőbb hajtóerő, hanem a boldogabb élet.

Torontáli Zoltán
2021. február 25. 09:49 Élet, Világ

Elkezdődött a huzavona az egységes európai oltásigazolásról

A görögök, a spanyolok és a légitársaságok nagyon sürgetik, a franciák és a németek nem annyira, és rengeteg a nyitott kérdés.

Torontáli Zoltán
2021. február 24. 11:07 Élet, Világ

A világ összes szennyvizének már fele tisztítókba folyik, de van hova fejlődni

A maradék 50 százalék felhasználása jóval nehezebb feladat, mert a tőkeszegény fejlődő világban keletkezik.

Fontos

Stubnya Bence
2021. február 27. 07:03 Podcast

Nem a rendszerváltás, hanem a 19. század óta nem tudunk felzárkózni Nyugat-Európához

G7 Podcast! Nincs kelet-európai ország, amely felzárkózott volna a világgazdaság centrumához. Vonyó Tamás, a Bocconi Egyetem docense szerint viszont siker, hogy vissza sem csúszott a régió.

Avatar
2021. február 26. 16:32 Pénz

Minden adott, hogy az infláció meglóduljon

Laza monetáris és fiskális politika, pénzben úszó világ, hirtelen felfutó kereslet, már csak az a kérdés, hogy az infláció átmenetileg, vagy tartósan ugrik meg.

Fabók Bálint
2021. február 26. 06:06 Vállalat

A legnagyobb csongrádi cég sztrájkolói azt mondják, megszakadnak a munkában

Lemaradó fizetések, autóipari lassulás, kizsigerelt dolgozók és megnyirbált jogosultságok is szerepet játszanak abban, hogy sztrájkolnak a Continental makói gyáránál.