(A szerző közgazdász, az Ekonomi a G7 véleményrovata.)

A japán gazdaságról Magyarországon viszonylag kevés szó esik, pedig nagyon tanulságos vele foglalkozni. A nyugati világban többek között azért kíséri élénk érdeklődés, mert sokan a világgazdaság jövőjét, előképét sejtik benne, aggodalommal. Shinzo Abe miniszterelnök lemondása alkalmat ad arra, hogy röviden reflektáljunk az ottani folyamatokra.

Abe egyszerre volt Japán leghosszabban kormányzó miniszterelnöke sok-sok évtized távlatában, illetve az egyik legnépszerűbb vezető, de kormányzását számos botrány is övezte.

A japán gazdaság ismert módon több évtizedes stagnálással küzd. Elveszett évtizedeknek nevezték ezt korábban. Japán a tizenkilencedik század végén, az úgynevezett Meidzsi restaurációval gyors gazdasági felzárkózásba kezdett, megteremtve ezzel a modernizációhoz és a kapitalizmushoz központi állami vezetéssel sikeresen adaptálódó ázsiai ország mintáját, melyet később a kis tigrisek és Kína is követtek.

A második világháború után a fejlesztő állami modellt honosította meg, amelyben erős állami szerepvállalással irányított, exportorientált nagyvállalatok vesznek részt. Ez a kapitalizmus modell lett a komplett ázsiai térség mintája, amelyet Dél-Korea és Kína még Japánnál is nagyobb sikerre vitt – szinte minden esetben a demokrácia erős korlátozásával, ahogy erről itt írtam korábban.

Japán is csak részleges kivétel volt: elvileg ugyan többpártrendszer működött az országban, a gyakorlatban azonban a Liberális Demokrata elnevezésű, ennek ellenére valójában konzervatív párt uralkodott, egészen 1993-ig.

A nyolcvanas évekig a nyugati világ úgy fókuszált Japánra, mint manapság Kínára. Egyszerre volt ebben tisztelet és rajongás minden iránt, ami japán, legyen az a karate, autó és motor, a bonszai, a karaoke, a szusi vagy a tamagocsi. És volt benne félelem, illetve gyűlölet is sajnos, mert sokan vélték úgy, hogy a versenyképes japán termékek kiszorítják a nyugatiakat, főképp az elektronikában és az autógyártásban.

Aztán a kilencvenes évek elején a japán gazdaság váratlanul csikorogva leállt. Ennek egyik oka a hírhedt 1985-ös Plaza Egyezmény volt , amikor az Egyesült Államok ráerőltette Japánra, hogy az értékelje fel a jent a dollárhoz képest. Ez rendkívüli export veszteséggel járt a japán gyártóknak.

A japán jegybank a kezdődő recesszióra monetáris bővítéssel válaszolt. Ez azonban a részvények és az ingatlanok árbuborékához vezetett, amely 1992-ben ki is durrant. Ezután a japán gazdaság folyamatos stagnálásba merevedett. Ez az, amit sokan a világgazdaság előképének tartanak, hiszen a kapitalizmus nyolcvanas évekbeli neoliberalizációja óta a növekedési ráta úgy csökkent világszerte, hogy ráadásul még ez az alacsonyabb növekedés is csupán az eladósodás folyamatos növelésével tartható fenn.

Mindez komolyan felveti a kérdést: mindannyian Japán leszünk egy fejlettségi szinten túl?

Ebben a helyzetben indította el Abenomics-nak címkézett programját Shinzo Abe miniszterelnök 2012-től. Hivatalosan három “nyílból” állt a stratégia: jelentős monetáris könnyítés, kormányzati beruházások, illetve a neoliberális éra kötelező mantrája, a közhelyes “strukturális reformok”.

A monetáris expanzió sikerrel járt. A GDP minden kétséget kizárólag nőni kezdett, miközben az infláció is megmaradt messze a megcélzott 2 százalékos szint alatt. Sőt, a japán kormányzat kifejezetten magasabb inflációt szeretne, mert ez talán rávenné a polgárokat végre, hogy szabaduljanak a pénzüktől, és teremtsenek keresletet.

A munkanélküliség ezzel párhuzamosan csökkent. A monetáris területen Japán mindenképpen mintává vált. Míg a gazdaságpolitikai értelemben rendkívül konzervatív eurozóna korábban elvetette a monetáris expanziót, az utóbbi években már jelentős mértékben alkalmazza azt. Az amerikai FED koronavírus reakciójának pedig szintén gigantikus monetáris bővítés az egyik alapja.

A japán eset jócskán rácáfol a pénz ortodox mennyiségi elmélete alapján aggódókra:

ha a gazdasági kibocsátás is bővülni tud, akkor a több forgásban lévő pénzből nem lesz infláció.

Mindez erősíti a Modern Monetáris Elmélet híveit, akik szerint az államnak kifejezetten feladata, hogy a pénzmennyiség bővítésével stimulálja a gazdasági növekedést, és megfinanszírozza a igazságos társadalmat.

Az Abenomics indulásakor a jen gyengült, ami jelentősen javította a külső versenyképességet, a tőzsde pedig szárnyalni kezdett. A sikert némileg visszafogta, hogy a kormány emelte a fogyasztási adót, amelyet sok közgazdász ellenzett, az Abenomics gazdaságösztönző filozófiájával ellentétesnek tartva azt.

Egyébként a magyar adórendszer nemzetközi összehasonlításban tapasztalható abszurditását is jelzi, hogy a japán fogyasztási adó vitatott emelése 5 százalékos szint helyett 8 százalékosat jelentett, a 10 százalékra emelés pedig már kifejezetten heves ellenkezéssel találkozott. A társasági nyereségadó csökkentésével pedig így is csupán a 30 százalékos szintet célozták meg. (Magyarországon fordított a helyzet, az áfa alapesetben 27 százalékos, a társasági adó pedig 9 százalék – a szerk.)

A második nyílon belül a kormányzat jelentős infrastrukturális és kkv-fejlesztő kiadásokat eszközölt.
Az Abenomics sikere és népszerűsége jelentős mértékben képes volt ellensúlyozni a kormány politikai lépéseit. A nacionalizmus szítása, a sajtószabadság korlátozása, az elzárkózás az ellenzéki sajtótól nem ártott meg a kormány népszerűségének, mert a gazdasági siker vonzóvá tette a kormányzást.

Jelentős kihívás volt, hogy Abe miniszterelnök pro nukleáris, míg a japán társadalomban a 2011-es fukusimai atomerőmű-baleset óta érthető módon erős az atomenergia ellenesség. Továbbra is probléma, hogy a japán társadalom a magas ingatlanárak és a szociális jóléti rendszer hiányosságai miatt nem hajlandó sem megfelelő mértékben fogyasztani, sem pedig utódokat nemzeni.

Az Abenomics másik nagy sikere a GDP két és félszeresét kitevő japán államadósság növekedésének megállítása. A magas államadósság egyébként ismét csak jó példa arra, hogy szemben az ortodox nézetekkel, az államadósság önmagában nem probléma, ha az értelmes célokra fordítva jön létre, és saját valutában veszik fel.

A japán adóssághalmaz ellenére a kamatláb, illetve a japán állampapírok hozama nem hogy az egekbe emelkedett volna, de néha kifejezetten negatív volt. Azaz a befektetők nem gondolták úgy, hogy a japán adóssághegy kockázatos lenne. Saját valutájában ugyanis egy ország nem szorítható államcsődbe, a jegybank bármikor képes azt pénznyomtatásból kifizetni.

A japán jegybank konkrétan ezt is tette, megvásárolta az adósságállomány felét. (Ne feledjük: a 2008-as magyar adósság de jure nagyrészt külföldi valutában jött létre, a görög pedig de facto. Az euró a tagállamok szempontjából nem saját, hanem külső valuta. A tagállam nem nyomtathat belőle a frankfurti közös jegybank engedélye nélkül.)

Az Abenomics időszakának megkoronázása a 2020-as tokiói olimpia lett volna, ám azt a koronavírus miatt el kellett halasztani. Az időközben egészségügyi okokból lemondott Shinzo Abe a bizonytalan jövőben valamikor megtartandó sporteseményen már nem ünnepelheti meg kormányzásának sikerét.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ Abenomics Japán monetáris politika Shinzo Abe Olvasson tovább a kategóriában