Az Egyesült Államok államigazgatásának negyede lassan egy hónapja leállt, Washington DC szellemvárosra emlékeztet. Nyolcszázezer közigazgatási dolgozó úgy végzi a munkáját, hogy nem kap fizetést. Donald Trump elnök nem enged a mexikói határra építendő falból, ennek finanszírozása nélkül nem fogja aláírni az állami források elköltését felhatalmazó törvényt. De az elnök ellenzéke, az alsóházi többséget másfél hete elfoglaló demokraták is beásták magukat, mondván, nem lehet zsarolással kormányozni az országot.
Egyelőre nem látni, hogyan fog megoldódni ez a patthelyzet, és mikor kezdődik újra az állam normális működése, Trump már hónapig húzódó leállással fenyegetőzik. Érdekes kísérlet kezdődött, hogy hogyan működhet egy ország állam – bíróságok, FBI, parti őrség, nemzeti parkok, adóhatóság, nyugdíjfolyósító és a többi – nélkül.
Ugyanebben az időben Nagy-Britanniában is csúcsosodik a politikai káosz, Theresa May kormányát megszégyenítő arányban szavazták le saját párttársai az unióval letárgyalt kilépésről szóló megállapodás ügyében. De az országot már két és fél éve lefoglalja az óriási bürokráciai, gazdasági és ideológiai kérdés, hogy hogyan lépjenek ki az Európai Unióból.
Az üzleti szektor csendben készül a katasztrófára, az államigazgatásban pedig semmilyen előremutató szakpolitikával nem tudnak foglalkozni, hiszen csakis a Brexit a téma. Az viszont időközben nyilvánvalóvá vált, hogy a Brexit rossz szándékú politikai vállalkozók trükkje volt, és a valóságban semmilyen formában nem járhat előnnyel az országnak. Most pedig csak sodródnak a tragikus végkifejlet felé, és a legjobb esetben is csak ködösíthetnek, eltolhatják a határidőket.
Az talán véletlen, hogy a két vezető angolszász országban dúló politikai káosz egyszerre öltött ilyen látványos méreteket, de valójában már hosszú ideje megindultak azok a folyamatok, amelyek elvezettek ide. Az USA és Nagy-Britannia a 19. és a 20. század szuperhatalmai voltak, és a most omladozó világrend normáit jelentős részben e két ország politikai kultúrája határozta meg. Most viszont azt látni, hogy az előretörő populizmus a végletekig feszítette az országok politikai intézményrendszerét, és ezt már nem is lehet átmeneti jelenségnek felfogni.
A populisták térnyeréséről nagy vita folyik, és a legtöbb megfigyelő technológiai vagy külső okokkal magyarázza ezt. A nyilvánosság átalakult a közösségi média miatt, visszaszorult a hagyományos véleményformálók szerepe, egymást heccelő, egyre polarizáltabb politikai buborékok alakultak ki. Az amerikai és a brit esetekben rengetegen beszélnek olyan nem rendszerszerű tényezőkről is, mint például az a dezinformációs kampány, amit az orosz rezsim különböző ágai vezényelnek az utóbbi években a nyugati országokban. Ez utóbbi éppen a közösségi média segítségével tudott minden korábbinál nagyobb hatást kiváltani.
Ezek a tényezők is biztosan hozzájárultak a most létrejött helyzethez, de hiba lenne csak ezeknek tulajdonítani a politikai intézmények hanyatlását az angolszász országokban. Az amerikai és a brit politikai elit intézményesedett része a globalizáció évtizedei alatt durván elszakadt a társadalmuk többi részétől. Ezért egyre kevésbé tudták megszólítani azokat, akiket hátrányosan érintett a globalizáció, vagy legalábbis nem tudták élvezni annak előnyeit.
Ez pedig tökéletes feltételeket teremtett azoknak a ravasz, körön kívüli politikusoknak, akik sikeresen használták fel saját hátországuk építésére az intézményesedett elit és a társadalom hátrahagyott része közötti távolságot. Annyira sikeres ez a vállalkozás, hogy a populisták több országban borítani tudták a politikai rendet. Az USA-ban és Nagy-Britanniában a legtöbb fejlett országnál nagyobb egyenlőtlenséghez vezettek az utóbbi évtizedek folyamatai, ezért nem lehet igazán meglepő, hogy erőteljesen megremegett a beágyazott intézményrendszer. Olaszország az eurózóna legnagyobb vesztese Görögország mellett, ami szintén sok mindent megmagyaráz az ottani politika alakulásából.
Ugyanakkor ezek a felemelkedőben lévő politikusok inkább az ideológia, a szimbólumok és a kommunikáció területén jók, a hátrányba került rétegeket segíteni próbáló, konzekvensen képviselt közpolitikai ötleteikből nem látni sokat.
Ezek gyakran ötletszerűek, mint Trumpnál, vagy egyszerű átverésre épülnek, mint a Brexit támogatói esetén.
Sőt, néha egyenesen a visszájukra hatnak. Trump például minden populista hívószava ellenére (valószínűleg a saját káder-hátország hiányában) kifejezetten az eliteket segítő gazdaságpolitikát hajtott végre. A hátrahagyott vidéki briteken sem fog segíteni, ha a rendezett kilépés miatt összezuhanna a brit gazdaság. De az üzenetek a fantázia világában fejtik ki hatásukat, és ott nagyon is működnek.
