Törökország közel két évtizeden át elképesztő gazdasági előrelépésével tűnt ki a világ országai közül. Ez a hatalmas siker volt az, amire alapozva Recep Tayyip Erdogan elnök minden lényegi hatalmi ellensúlyt felszámolva szinte totális hatalmat építhetett ki az országban. Ezért különösen érdekes, ami most történik: Erdogan elnök, miután szert tett erre az óriási hatalomra, a jelek szerint maga dönti le azt a gazdasági sikert, aminek felépítésében részt vett.

A líra már hosszú ideje kitartóan esik a nagy devizákkal szemben, mivel a piacok egyre kevésbé bíznak benne, hogy a török vállalatok vissza fogják tudni fizetni az utóbbi másfél évtizedben külföldiektől, gyakran devizában felvett adósságokat. Ez persze önbeteljesítő jóslat, hiszen a líra esésével a devizában felvett adósságok és azok törlesztői egyre nagyobbak lesznek, így tényleg nő a tömeges vállalati csődkockázat. Különösen mostanra vált kellemetlenné ez a helyzet, amikor a világ nagy jegybankjai lassan kamatemelési ciklusba kezdtek.

A helyzeten még tovább rontott, hogy az elnök maga teljesen bizarr dolgokat gondol a monetáris politikáról, választási győzelme után megszüntette a jegybank autonómiáját, és megbecsült gazdasági szakemberek helyett a vejét ültette a gazdasági csúcsminiszteri pozícióba. Mindeközben a 2016-os puccskísérlet és az idei választások között hatalmas költségvetési ösztönzésbe kezdett (adócsökkentések, államilag finanszírozott megaprojektek és hasonló húzások), amivel a gazdasági növekedést ugyan életben tudta tartani, de, mint az IMF is megállapítja, a külső pozíció még tovább romlott – hiszen az export nem emelkedik az ilyen fajta növekedésösztönzés hatására.

Ennek a tetejébe jött egy teljesen fölösleges vita a (szintén illiberális irányba mozduló) Egyesült Államokkal egy amerikai lelkész körül, ami miatt az USA szankciókkal fenyegeti Törökországot. Az állami tulajdonú Halkbankot külön körben is szankcionálhatják az amerikaiak az iráni embargó kijátszása miatt, itt a bank külföldi kötvényeseinél már elfogyott a türelem, húsz százalék fölé emelkedett a kötvény hozama.

Ha a líra hosszú távú grafikonját nézzük, kifejezetten ijesztőnek tűnik a helyzet:

Most már a válság egymást erősítő  visszacsatolási köreit figyelhetjük. Például ha a külföldi befektetők válságot és csődveszélyt látnak kibontakozni, akkor elfordulnak az ország eszközeitől, még akkor is, ha azokat lassan már nevetséges töredékárakon vásárolhatnák meg. A líra pedig esik tovább, ami egyre lehetetlenebb helyzetbe hozza a 2-300 milliárd dollárnyi devizahitelen ülő vállalatokat. Az emelkedő kamatterhek miatt a növekedés elkerülhetetlenül vissza fog esni, ami tovább erősíti a lefelé vezető pénzügyi kört. A török bankok ráadásul többet hiteleznek, mint amennyi betétjük van, így egy nagyobb csődhullám esetén igen nagy bajba kerülnének.

Pedig Erdogan kormányzásának első évtizede igazi sikertörténet volt. A török lakosság az utóbbi négy évtizedben megduplázódott (1980-ban még csak 45 millióan laktak ott, ma már 81 millióan), addig az egy főre jutó GDP meghétszereződött ugyanebben az időben. A növekedés éppen Erdogan miniszterelnöksége alatt, a kétezres évek elejétől gyorsult fel igazán.

A kétezres évek török gazdasági csodáját az alapozta meg, hogy 2001-ben gazdasági miniszter lett egy Kemal Dervis nevű közgazdász, aki letárgyalt egy gazdasági mentőcsomagot az IMF-fel. Ennek a költségvetési szigor mellett része volt egy sor független intézmény felállítása és a jegybanki függetlenség garantálása is. Ez segített gyorsan letörni az inflációt, megalapozta a külföldi befektetők bizalmát, ami együttesen már lehetőséget teremtett a későbbi kamatcsökkentésre, és így a gazdasági növekedés gyorsítására is.

Erdogan pártja 2003-ban került hatalomra, és alapvetően maradt a Kemal-féle gazdaságpolitikai iránynál, igaz, fokozatosan egyre több korrupcióval ötvözte azt. Ezen kívül nem sikerült megoldani a török – és sok, a magas infláció sokkjára elevenen emlékező feltörekvő – gazdaság hagyományos gyenge pontját, az alacsony megtakarítási hajlandóságot. Mivel nem keletkezett elég belső megtakarítás, és nem is az exportszektor volt a török növekedés motorja (hanem sokkal inkább a belső fogyasztás), ezért muszáj volt külföldi forrásokból finanszírozni a török folyó fizetési mérleg hiányát. Így a gazdaság szárnyalásával párhuzamosan egyre kitettebbé vált Törökország a külföldi befektetők jóindulatának.

A török gazdasági intézményrendszer igazán látványos mélyrepülése 2013-ban kezdődött, amikor Erdogan – a saját köreit elérő korrupciós nyomozásra reagálva – lényegében felszámolta a legtöbb intézmény, köztük az ügyészség autonómiáját. A 2016-os puccskísérlet után már nyílt leszámolásba kezdett az állam egészén belüli kritikusaival, és az idei választással jutott el oda, hogy a jegybank függetlenségét is bedarálja. A török jegybank ezért most már képtelen ellensúlyozni az elnök akaratát. A kissé hatalomittasnak tűnő Erdogan most már ott tart, hogy arra biztatja honfitársait, váltsák az euró- és dollármegtakarításaikat lírára, mert szerinte ezzel fogja az ország kifejezni a nemzetközi piacokkal szembeni “nemzeti ellenállást”.

Az illiberális, azaz minden hatalmi ellensúlyt felszámoló politika átütő sikere miatt Erdogant jelenleg senki tudja visszatartani.

Különösen érdekessé teszi a helyzetet, hogy Törökországot gyakorlatilag légüres térben érte el ez a helyzet. Bár korábban több közgazdász is arra számított, hogy a dollárkamat emelkedése az összes feltörekvő országot recesszióba taszíthatja, ez egyelőre csak azokon az országokon érződik – Törökországon kívül Argentínán, Venezuelán és Oroszországon -, amelyek jelentős részben maguk tehetnek gazdaságuk rossz irányításáról. Éppen ezért nem is várható igazán rendszerszerű továbbgyűrűző kockázat a török gazdaság esetleges bedőléséből.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ imf líra Törökország Olvasson tovább a kategóriában