Meddig kapunk olajat a Barátság vezetéken?

(A szerző az Erste Befektetési Zrt. olaj- és gázipari elemzője. A Zéróosztó a G7 elemzői szeglete.)

A magyar állam számára az új adóintézkedések révén elemi érdekké vált, hogy az ország a Barátság vezetéken keresztül kapjon kőolajat. A Mol Dunai Finomítója évi 8,1 millió tonna (napi 165 ezer hordó) nyersolajat dolgoz fel. A betáplálás mintegy 70 százaléka Oroszországból származik, Ural típusú keverék, amit a vállalat az Ukrajnán keresztülmenő Barátság kőolajvezeték déli ágáról kap.

A Brent és az Ural közti árkülönbözetre a magyar állam 95 százalékos különadót vetett ki december elejétől. Könnyű fejszámolással kiszámítható, hogy ez a mostani 30 dollár/hordó Ural/Brent árkülönbözet napi 1,2 milliárd forint adóbevételt jelent a magyar államnak. Feltéve, ha a Mol továbbra is ebből az irányból tud és akar alapanyagot vásárolni, és a jelentős árkülönbözet fennmarad a két kőolajféleség között.

Az Ural és a Brent típusú kőolaj árkülönbözete Északnyugat-Európában. Forrás: Neste Oil

A „meddig akar” kérdésre nem könnyű választ adni. Egyrészt a 95 százalékos magyar különadó jelentősen csökkentette az orosz nyersolaj árelőnyét a tengeri beszállításhoz képest. A 1,5 dollár/hordó adó utáni árkülönbség áll szemben a jobban diverzifikálható tengeri kőolajokkal, a kisebb politikai és beszállítási kockázattal.

Van azonban rövidtávon egy tényező, ami megnehezíti a Mol dolgát: ez a horvát politika és az Adria kőolajvezetéket működtető cég, a Janaf helyzete. A társaság több akadályba ütközik, ha növelni szeretné az adriai Omisalj felől beszállított kőolaj mennyiségét, ami nagyon jól látszik a mostani Slovnaft-diverzifikáció esetében. A hatodik uniós orosz szankciós csomag értelmében ugyanis a Mol-csoporthoz tartozó Slovnaft bár vehet orosz nyersolajat vezetéken, de az ebből készült termékeket csak a belső, nemzeti (értsd szlovák) piacon adhatja el. Mivel a Slovnaft termékeinek kétharmadát nem a szlovák piacon értékesíti, ezért a vállalat gyorsan igyekszik csökkenteni a jelenleg közel 100 százalékos orosz kőolaj-beszállítási arányt.

A közép-európai kőolajvezeték-infrastruktúra. Forrás: S&P Global Platts

A Mol mindent meg is tett annak érdekében, hogy ez az orosz alapanyagról történő leválás idén február 5-től, illetve december 5-től zökkenőmentes legyen a szlovák leányvállalatánál. A vállalat 2023. december 5-ig mentességet kapott a hatodik szankciós csomag rendelkezései alól a cseh dízelellátás 30 százalékának erejéig, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy az orosz kőolajarányt 100-ról 60 százalékra kell csökkenteni február 5-e után. 2023. december 5-től kezdve pedig az orosz nyersolajarányt a pozsonyi finomító esetében tovább kell mérsékelni, körülbelül 35 százalékra, hogy fenn lehessen tartani a 65 százalék körüli exportarányt.

A Mol az alapanyag-beszerzési diverzifikáció egyes lépéseit már korábban, 2010 és 2015 között megtette, amikor felújította a Százhalombatta és Pozsony közti Barátság 1 kőolajvezetéket, ami így alkalmas a pozsonyi üzem teljes nyersolajellátására. A cég további beruházásokat is végrehajtott (például nyersolajtárolókat és keverő üzemet épített) az utóbbi hónapokban, hogy zökkenőmentes legyen a leválás.

Egy kérdés azonban nyitva maradt, amire a Molnak nincs ráhatása: ez pedig az Adria kőolajvezeték helyzete és a szolgáltatásért fizetendő díj. A Slovnaft finomítójának kőolajellátása, úgy tűnik, még megoldható a mostani Adria vezetékkapacitás mellett. A díjak esetében azonban vita van a Mol és az Adria vezetéket üzemeltető horvát Janaf között. Világi Oszkár, a Slovnaft vezérigazgatója december elején beszélt arról, hogy a horvát fél az európai ár hétszeresét kéri a vezetékhasználatért, ami elfogadhatatlan. Márpedig egy ilyen magas díj inkább a Barátságból folyó orosz kőolaj használatának fenntartását eredményezheti, még akkor is, ha a Slovnaft értékesítési lehetőségei beszűkülnek ezáltal.

A kérdésben fontos lenne az EU segítsége is, hiszen a pozsonyi finomító zavartalan működése nemcsak Szlovákia, hanem Ausztria, Csehország, Lengyelország és Magyarország érdeke is, hiszen az üzem ezeket az országokat is ellátja finomított termékekkel. A magas Janaf-tranzitdíj adott esetben még azt is eredményezheti, hogy a Mol a magyar termelésű és a mostani feltételek mellett a tengeren vásárolt kőolajat inkább a Slovnaft finomítójában dolgozza fel, míg a Dunai Finomítóban maximálja az orosz arányt. Ennek persze szintén vannak technikai és piaci korlátai, de tovább növelné a magyar kormány különadó-bevételét.

A Barátság felől történő ellátás másik fő kérdése, hogy tud-e a Mol ebből az irányból a jövőben is kőolajat szállítani.

Ennek politikai és technikai akadályai lehetnek. A technikai oldalról már sokat beszéltünk: a vezeték háborús övezeten megy keresztül, szabotázs, katonai akció bármikor sérülést okozhat. Mint láttuk, az október-novemberi időszakban történt orosz támadások az ukrán transzformátorállomások ellen ideiglenesen megállították a kőolaj áramlását. Szerencsére az ukrán fél hamar megoldotta a problémát, tehát ha csak az elektromos ellátás a kérdés, az viszonylag gyorsan orvosolható.

Fizikailag pedig úgy tűnik, hogy mind Oroszország, mind Ukrajna ügyel a vezetékrendszer épségére. Nem véletlenül, hiszen Oroszország számára a 2022. december 5-én bevezetett tengeri olajszállítási embargó után felértékelődött a vezetékes szállítás. Ukrajna pedig nem kis bevételhez jut: éppen az idei év elején emelte meg az ország a Barátság Szlovákia és Magyarország felé irányuló tranzitdíjait 11,5 euró/tonnáról 13,6 euró/tonnára (ez körülbelül 1,9 dollár/hordó). Mivel itt az érdek azonos – sőt a háború miatt mind Oroszország, mind Ukrajna jövedeleméhsége még nőtt is –, ezért csökken az esélye egy politikai vagy akár fizikai korlátozásnak. Magyarul amíg háború van, addig nem kell tartanunk attól, hogy akár Oroszország, akár Ukrajna hangsúlyozottan politikai okból lekapcsolja a Barátság vezetéket.

Egyre inkább az a kérdés, hogy az Európai Unió szankcionálni fogja-e a vezetéken történő kőolajszállításokat. Láttuk, hogy a Barátság déli ágán lévő finomítók (a Mol tulajdonában lévő pozsonyi és Dunai Finomító, valamint a lengyel PKN Orlen tulajdonában lévő csehországi Litvinov) igazából amíg lehet, fenn kívánják tartani az ellátást, mivel a leválás költséges, és beleütköznek egyéb politikai akadályokba.

Az északi ágon lévő két német finomító (a Brandenburg tartományban lévő Schwedt és a Szász-Anhalt tartományban lévő Leuna) esetében probléma adódik az alternatív ellátással, mivel egyelőre a rostocki és a gdanski kikötő felől nem lehet ezeket az egységeket 100 százalékban kőolajjal ellátni. A PKN Orlennél pedig főleg jogi nehézségek vannak: a cég 2025 júniusáig hosszútávú ellátási szerződésekkel rendelkezik az orosz Rosznyeft és Tatnyeft cégekkel, amelyeket indok nélkül nem lehet felmondani. Az EU-embargó ilyen casus belli lehetne, de ez jelenleg nem vonatkozik a vezetékes szállításra.

A kommunikáció érdekes, mivel egyrészt a német és lengyel politika mindig hangsúlyozza, hogy idén január 1-étől nem vesznek orosz kőolajat, a valóságban továbbra is megy a két ország felé az orosz nyersanyag. A Tatnyeft decemberben megerősítette, hogy januárra is kérték a felek a hosszú távú szerződésekben rögzített mennyiségeket. A lengyel PKN Orlen gazdálkodási oldalról sem érdekelt abban, hogy a jelenleg évi 11 millió tonnás orosz hosszútávú, 2024 és 2025 között lejáró, a teljes kőolaj-feldolgozásának harmadát lefedő szerződéseit felmondja.

Azt gondolom, hogy ha Németország és Lengyelország megoldja ezt a kőolajellátási kérdést, akkor nő a nyomás a déli ágon lévő országok kormányain, hogy a hatodik szankciós csomag intézkedései az orosz vezetékes ellátásra is vonatkozzanak. Ha szerencséje van a magyar kormánynak, akkor ez 2025 közepéig, az utolsó lengyel szerződés kifutásáig fenntartható. Utána – ha közben nem szűnik meg az orosz agresszió Ukrajnával szemben – vajmi kevés esély marad, hogy ne szankcionálja az EU a vezetékes orosz szállításokat.