A héten ismét leállt a Barátság kőolajvezetéknek az az ága, amely Magyarországra szállítja az olajat. Cikkünk írásakor már úgy tűnik, hogy ez a leállás átmeneti volt, ám amikor szerdán kiderült a megakadás, még további egyhetes szünetről volt szó. Jól látszik tehát, hogy a Magyarországra való olajszállítás folyamatossága az orosz-ukrán háború miatt végképp kiszámíthatatlanná vált.
Próbáltuk néhány szakértővel megfejteni, hogy mi lehet az ügy hátterében, de úgy tűnik, hogy az orosz-ukrán konfliktus egy olyan szakaszba lépett, amikor ez már szinte lehetetlen vállalkozás. Tény, hogy minden érintett félnek egyértelműen az lenne az érdeke, hogy az orosz kőolaj zavartalanul eljusson Magyarországra és a Barátság egyéb végpontjaira. Oroszországnak nagy szüksége van a bevételre, szintúgy a fehérorosz és ukrán tranzitcégeknek a tranzitdíjra, Magyarország pedig – ahogyan arról korábban többször is részletesen írtunk – még mindig azon az állásponton van, hogy nagyon erősen kitett az orosz olajnak. Miért nem működik akkor az ellátási lánc?
A legvalószínűbb forgatókönyv az – amint azt Szijjártó Péter külügyminiszter is magyarázta -, hogy a vezeték ukrajnai szakaszát nem tudják üzemeltetni, mert az orosz támadások kárt tesznek az ahhoz szükséges elektromos hálózati berendezésekben. Az orosz hadsereg értelemszerűen nem közvetlenül a kőolajvezetéket támadja (közvetlen célpont eddig az még sosem volt), hanem általánosságban az ország elektromos hálózatát rombolja számos helyen. És bár a szakértők hangsúlyozzák, hogy a Barátságot kiszolgáló elektromos berendezések mögött gyakran vannak biztonsági, pótlólagos energiát adó megoldások, úgy látszik, hogy a háború eljutott egy olyan szakaszba, amikor már ez sem feltétlenül elég.
Márpedig ha áram híján nem lehet működtetni a vezetéket, akkor az újraindítás attól függ, hogy például az ukrán tranzitot biztosító cégnek mikor van megfelelő szakmai kapacitása a javításra, és azt mennyi idő alatt tudja elvégezni. Most, amikor gyakran például már Kijevben sincs áram, az sem egyértelmű kérdés, hogy országos szinten mi a prioritás: a lakossági szolgáltatás fenntartására vagy éppen egy bevételt hozó olajvezeték működtetésére kell csoportosítani a szűkös anyagi és humán erőforrásokat.
A helyzetet bonyolítja, hogy az ukrán, de még a fehérorosz tranzitcégek is jelezték az oroszok felé, hogy meg akarják emelni a tranzitdíjakat. Ennek az igénynek az érvényesítése végképp átláthatatlanná teszi a helyzetet, hiszen nem tudhatjuk, hogy a felek milyen eszközöket vetnek be a tárgyalási pozícióik erősítésére. Egy szakértő szerint benne van a pakliban, hogy a vezeték végén álló vevőkre, így például a Molra akarnak újabb nyomást helyezni a tranzitáló országok, hogy az fizesse ki a mostani és a követelt tranzitdíj közötti különbözetet. Annál is inkább, hiszen hasonlóra augusztusban már volt példa.
Mondhatják az ukránok, hogy amennyiben a Mol, illetve Magyarország továbbra is ragaszkodik ahhoz, hogy döntően az olcsó orosz olaj feldolgozásából biztosítsa a szükségleteit – és nem mellesleg a háború óta alaposan felduzzadt profitját -, akkor oldja meg maga a szállítási problémákat. Ezúttal is látszik tehát, hogy az orosz olajnak való kitettség ugyan a háború miatt különösen jövedelmező, de a rendszer kockázatait is be kell árazni.
Mint ismert, a Mol már tavasszal jelezte, hogy több százmillió dollár többletberuházásra és 2-4 évre van szüksége ahhoz, hogy a százhalombattai finomítóját képessé tegye az orosz olajkeveréktől való érdemi függetlenedésre. Ezt szakmai alapon azzal szokták kiegészíteni a Moltól független források, hogy az orosztól eltérő olaj alapvetően az üzemből származó késztermékek arányát és hozamát változtatná meg, vagyis üzleti értelemben borítaná a Mol bevételi szerkezetét.
A magyar olajtársaságnak azonban a függetlenedést most sokkal gyorsabban el kellene érnie a pozsonyi finomítóban, amely korábban még annyira sem volt képes nem orosz olajat fogadni, mint a százhalombattai. Jövőre ugyanis az új szabályok szerint orosz olajból készült termékeket nem lehet majd exportálni, csak belföldön eladni, márpedig a pozsonyi üzem ma még kétharmad részben exportra dolgozik. Mivel Szlovákiában nem lehet eladni annyi olajszármazék-terméket, amennyit a finomító ont magából, nincs más választás, mint az üzemet alkalmassá tenni a nem orosz forrás befogadására.
A százhalombattai finomítónál ez kevésbé égető kérdés, mert az kis részben már eddig is alkalmas volt másfajta nyersolaj feldolgozására, másrészt a termékek exporthányada sem olyan magas.
A szlovák helyzet alapvetően a csehszlovák korszak öröksége, a két ország különválása előtt a leosztás szerint Pozsony volt az üzemanyagok fő forrása, míg a cseh egységeket az egyéb petrolkémiai termékekre optimalizálták
– magyarázza Pletser Tamás, az Erste Befektetési Zrt. olaj- és gázpiaci elemzője.
A csehek ugyan kaptak egy év halasztást az exporttilalom bevezetésére, de a munkának már így is gőzerővel folynia kell. A Molnak egyébként mindenképpen mindenhol sietnie kell, mert ahogy a szakemberek mondják, a várakozások szerint 2025-től akár meg is szűnhet a vezetékes orosz olaj feldolgozási lehetősége, ami a tengeri kikötővel nem rendelkező országoktól komoly logisztikai átállást követel meg.
A százhalombattai finomító ugyan össze van kötve az Adriával, ám ennek a vezetéknek a kapacitását növelni kell, ami a horvát fél közreműködését igényli. Ez egyébként megoldaná a pozsonyi finomító ellátását is, hiszen azt pontosan azért kötötték össze Százhalombattával, hogy ki lehessen szolgálni közvetve az Adriáról.
