Az utóbbi időben többször is részletesen írtunk az úgynevezett körforgásos gazdasági modellről, elsősorban azért, mert minden jel arra utal, hogy Magyarország a következő években ezzel a címszóval készül becsatornázni az uniós pénzek jelentős részét a magyar gazdaság fejlesztésébe.

A körforgásos modell meghatározása nem egyszerű, de röviden úgy lehet leírni, hogy egyrészt jelentősen csökkenti a gazdasági folyamatok környezeti terhelését, és ezt többek között azzal éri el, hogy megpróbál olyan újfajta rendszereket létrehozni, amelyekben a köztes termékek vagy akár a hulladékok helyett (sokkal inkább) alapanyagok keletkeznek.

A körforgás fogalma tehát jelenleg elsősorban a termelésben használt anyagokra értendő. Az ipar ma még főleg egyvonalú, azaz lineáris rendszerekre épül (alapanyagból terméket készít, majd a termékből a használat után hulladék keletkezik, ami jórészt a tárolóban vagy az égetőben végzi), a körforgásos modellben viszont eleve úgy kellene megtervezni a termékeket és a folyamatokat, hogy az egyes részfolyamatok lehetőleg mindig egy következő részfolyamat alapanyagát termeljék meg. Ennek nem csak az az előnye, hogy nem keletkezik a végén hulladék, hanem az is, hogy megszűnik az a kényszer, hogy a gyártáshoz mindig a természetből kelljen újra kitermelni, azaz elvenni az alapanyagot.

Magyarországon jelenleg még alig akad olyan ipari megoldás, amelyben a kör legalább többé-kevésbé zárulna, és egy-egy jól átlátható rendszert alkotna – részben ezért is olyan nehéz elképzelni, mit jelent mindez a gyakorlatban, és milyen szemléletváltozásra lenne szükség ahhoz, hogy elterjedjen.

A jobb érthetőség kedvéért mi felkerestünk egy egészen jól működő magyar példát: elmentünk a nagyszentjánosi Kisalföldi Mezőgazdasági Zrt.-hez, és megnéztük, hogy egy komplex agrárvállalkozásnál hol érhetnek össze a körök.

Kezdjük a 2760 tejelő tehénnel és ugyanennyi szaporulattal bíró tehenészeti ágazatnál

– mondja Sáhó András biokertészeti üzemvezető, és amikor odaérünk, laikusként először különösebben nem látunk meghökkentő dolgokat. Aztán kiderül, hogy a fejőrobotokkal felszerelt modern pihenőboxos istálló úgy van kialakítva, hogy a tehenek evés és pihenés közben egyaránt mindig a farukkal legyenek a központi trágyacsatorna út felé, amit egy automatikus rendszer, egy nagy szárnylapátos seprű húz be egy központi, földbe mélyített hígtrágya gyűjtő csatornába és tárolóba.

Fotó: Németh Dániel

Egy hagyományos tehenészetben a trágyát általában előkészítés után a földekre viszik, itt azonban az említett tárolóból egy föld alatti csőrendszeren keresztül egy biogáz üzembe szivattyúzzák át. Az istálló „mellékterméke” tehát energetikai alapanyag lesz. A biogáz üzem Nagyszentjánoson két nagyobb méretű félgömb alakú építmény, ebben egész egyszerűen a trágyából kiáramló metánt felfogják, elvezetik, és elégetik, amivel elektromos áramot termelnek.

Biogáz üzem a Kisalföldi Zrt. telephelyén. Fotó: Németh Dániel

A szarvasmarha trágya csak ezután megy a külső tárolókba, ahonnan egy csőrendszeren keresztül juttatják ki a környező földekre (nem traktorral viszik ki, mert így sokkal jobban megéri, és a földet sem kell a munkagépekkel állandóan „taposni”). A Kisalföldi Zrt.-nél 3000 hektáron termelnek konvencionális és bio haszonnövényeket, jelentős részben takarmánynövényeket, élelmiszeripari alapanyagokat, de üzleti szempontból sokkal fontosabb, hogy van egy 60 hektáros biokertészetük is. Ezen vetésforgóban megy a bio zöldségnövények termesztése, többek közt bio sárgarépa, kápia és fűszerpaprika, sütőtök, burgonya, vagy amire éppen kereslet van.

Fotó: Németh Dániel

Ahogy Sáhó András végigvezetett a bio kertészeten, és elmagyarázta nekem a nagyüzemi biogazdálkodás alapelemeit, a nap végére kiderült:

laikusként el sem lehet képzelni, mennyivel bonyolultabb, nehezebb, nagyobb szaktudást igénylő és főleg kockázatosabb bio módszerekkel gazdálkodni, mint konvencionális módon.

A biokertészet folyamataiba lényegében nem lehet belenyúlni.

Az előre jól tervezett tápanyaggazdálkodást, talajmunkálatokat, kézimunkaerős munkafolyamatokat, bio növényvédelmet szigorúan be kell tartani, preventívnek kell lenni, hiszen nem lehet a piacon egyébként elérhető konvencionális vegyszeres megoldásokkal korrigálni a folyamatokat. Akkor sem, ha az időjárás nem szokásos módon alakul, mint például idén, amikor a hosszan tartó tavasz végi hideg visszavetette a növekedést.

A bio ágazatban évente egy lövése van az üzemmérnököknek, mindent „menetből” kell megoldani, ami szaktudás – és olykor némi szerencse – nélkül elképzelhetetlen. Üzleti szempontból azonban inkább az fontos, hogy a jóval nagyobb kockázat mögött jóval nagyobb profit lehetősége húzódik meg – már amennyiben a termékre van kereslet.

Dolgozók a Kisalföldi Zrt. biozöldség földjén. Fotó: Németh Dániel

Nagyon furcsa helyzetben vannak ugyanis a nagyüzemi biogazdálkodók, mert azzal küzdenek, hogy általában a bio zöldség iránt nincs akkora hazai kereslet, ami fel tudna venni annyi terméket, amennyivel megéri foglalkozni. Tehát itt éles ellentét van a konvencionális és a bio agrárium üzleti helyzete között: a hagyományos termékeknél sokszor azért nem rúg labdába a magyar termelő, mert nem tud elég nagy mennyiséget ajánlani egy beszerzési tenderen, a bio termékeknél viszont általában nincs akkora kereslet, amire megérné ráállítani egy nagyobb üzemet.

Nagyszentjánoson évek óta az egyik legfőbb vevő az osztrák hátterű Hipp bébiétel gyár, ennek és még néhány hasonló stabil partnernek tudható be az, hogy egyáltalán bele lehetett vágni a bio termesztésbe.

Visszatérve a körforgásra, miután a trágya kikerült a földekre, az ott (műtrágya, gyomirtó és egyéb szintetikus vegyszerek nélkül) termesztett takarmánynövények részben fedezni tudják a szarvasmarhák éves takarmányigényét. Azaz visszajutottunk a kezdőponthoz: az istállóban álló szarvasmarhák megeszik a földeken megtermelt kukoricából, lucernából, rozsból készült takarmányt.

Ez a kör azonban bármilyen modern is, sem elméleti közgazdaságtani, sem üzleti szempontból nem tökéletes.

Az első probléma a legalapvetőbb szinten jelentkezik: ami a Kisalföldinél megvan, az máshol egyáltalán nem biztos, hogy így egyszerre, ebben az összetételben létezik (még a Kisalföldinél is profilbővítésen gondolkodnak, a bio paradicsomos üvegház és a biotej egyaránt szóba jöhet). Az egy kézben lévő állattenyésztés, növénytermesztés, esetleg a biokertészet, de főleg a biogáz üzem egyáltalán nem alap adottság Magyarországon, a legtöbb helyen általában csak ezek egyike van meg. Ám minél több piaci szereplőnek kell összedolgoznia egy ilyen rendszerben, annál nehezebb a megvalósítás.

Sőt, a Kisalföldi arra is példa, hogy még egy kézben is nehéz az arányokat úgy tartani, hogy a rendszer teljesen zárt legyen. A Kisalföldinél tartott szarvasmarhák sem kizárólag a saját földeken termett takarmányt kapják, és ennek racionális oka van. Kívülről is venni kell konvencionális takarmányt minden évben, és a cégnél megtermelt bio haszonnövények termését érdemes eladni a külföldi európai piacokra, tehát

üzleti megfontolások miatt messze nem lehet reális cél, hogy csak maguknak termeljenek.

Amint láttuk, a körforgás ugyan megvan, de a kör egyáltalán nem zárt, a modellt egyelőre nem lehet úgy elképzelni a gyakorlatban, hogy csak egy kizárólag önmagába visszaforduló ipari folyamat „löki ki” magából a termékeket (ebben az esetben a tehéntejet, a bio zöldségeket, az elektromos áramot és az állati takarmányt).

A Kisalföldi Zrt. telephelye. Fotó: Németh Dániel

Annál is inkább igaz ez, mivel a modell egyik legfontosabb eleme, a biogáz üzem egyben a legnagyobb üzleti kérdőjel is. Egyrészt a metánból termelt elektromos áramot a cég betáplálja az elektromos hálózatba, vagyis eladja, miközben a saját működéséhez szükséges energiát a hálózatból megvásárolja – azaz egyelőre nem önellátó. Ez üzleti értelemben két olyan pont, ahol a körforgásba egy cégtől teljesen független külső szereplő, az áramszolgáltató ékelődik be, és a körhöz való két csatlakozási pontján, a vételi és eladási árakkal, illetve a teljes energetikához tartozó szabályozással befolyásolhat sok mindent.

Elég arra az egyszerű példára gondolni, hogy az elektromos (ez esetben barnának nevezett) áram átvételi árának és átvételi szabályainak változására a cégnek nincs hatása, pedig alapvetően befolyásolhatja a teljes körforgásos modell stabilitását, például a bio sárgarépa termelésének költségszerkezetét.

Ám még ennél is fontosabb körülmény, hogy ha nagyon szigorúan nézzük, akkor a teljes biogáz üzem is lehet egy olyan elem, amit a körbe tetszés szerint lehet betenni és kivenni. Biogáz üzem nélkül is meglehet a kör, ebben az esetben a cég nem értékesít elektromos áramot, de nem is kell felépítenie és működtetnie az üzemet.

Környezetvédelmi szempontból nagyon fontos, hogy a biogáz üzem a metán égetése során szén-dioxidot termel, de ez természetesen sokkal jobb, mintha a metán kerülne ki a szabadba (a metán nagyságrendekkel erősebb üvegházhatású gáz, mint a szén-dioxid).

Végső soron tehát ebben a példában az lehet a legfontosabb kérdés, hogy egy olyan komplex vállalkozásnak, mint a Kisalföldi, megéri-e a jelenlegi üzleti és szabályozói környezetben belevágni egy biogáz üzem felépítésébe. Bármennyire is fontos a környezetvédelem, értelmezhető megtérülés nélkül egy piaci szereplőtől nem lehet elvárni, hogy a metánnal együtt a tulajdonosok pénzét is elkezdje égetni a zöld célok érdekében.

Márpedig erre az egyszerű kérdésre pillanatnyilag az az egyszerű válasz adható, hogy

a példánkban említett biogáz üzemet tisztán piaci finanszírozással valószínűleg nem éri meg felhúzni.

A Kisalföldi uniós támogatással valósította meg a milliárdos beruházást, és így a példáján az is jól látszik, hogy erre a jövőben is szüksége lesz a piaci szereplőknek, máskülönben nem lehet hasonló elemeket a legjobb körforgásos modellekbe sem beépíteni.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Vállalat bio élelmiszer biogáz Kisalföldi Zrt. mezőgazdaság körforgásos gazdaság növénytermesztés tehenészet üvegház üzlet Olvasson tovább a kategóriában