Több mint másfélszer annyi pénzt vettek ki osztalékként legnagyobb építőipari cégeikből a kormányközeli vállalkozók a 2020-as év után, mint amennyit összesen az alkalmazottjaikra költöttek tavaly. Ebben ráadásul nemcsak a bérek vannak benne, hanem az államnak fizetett járulékok és egyéb juttatások is. A nem egyértelműen NER-es magyar tulajdonú vállalatoknál és a nemzetközi csoportok itteni érdekeltségeinél fordított a helyzet: az ilyen cégeknél több jut az alkalmazottaknak, mint a tulajdonosoknak. A különbség persze nem meglepő, hiszen a kormányközeli vállalkozások – legalábbis nyereségük alapján – felülmúlhatatlan hatékonysággal működnek.
Sok a szellemi foglalkoztatott
Tavaly a kormányközeli építőipari cégeknél egy alkalmazott átlagosan 234 millió forintnyi bevételt termelt, ami hat-hétszerese az iparági átlagnak, de még a nem NER-es vezető vállalatokra jellemzőnél is sokkal több. A nyereség pedig még látványosabban a kormányközeli cégeknél összpontosul. Náluk egy munkavállaló majdnem 31 milliós profitot termelt, míg például a külföldi tulajdonban lévő nagyvállalatoknál csak 6,9-et.
Mindezt abban a hétfőn megjelent cikkünkben mutattuk be, amelyben az építőipar vezető vállalatainak 2020-as teljesítményét vizsgáltuk meg. Az elemzés határát 15 milliárd forintos árbevételnél húztuk meg. Tavaly összesen 45 olyan vállalat volt, amelynek forgalma meghaladta ezt a szintet. A 45 cégből épp egy tucatnyi van külföldi tulajdonban, 17 egyértelműen kormányközeli, 16 pedig magyar tulajdonú, de nem vagy csak kevésbé erős szállal van bekötve a kabinethez.
A főbb bevételi és nyereségmutatók eltérése egyben azt is jelenti, hogy a különböző hátterű cégeknél nagyon eltérően oszlik meg az érintettek között a vállalat által teremtett érték. Mivel a kormányközeli cégek arányaiban sokkal kevesebb alkalmazottal csinálnak nagyobb nyereséget, ez azt jelenti, hogy kevesebb pénzt költenek bérekre, és több marad a tulajdonosoknak.
Ez még úgy is igaz, hogy a NER-es cégek egyébként nem fizetik rosszul az alkalmazottaikat. Náluk az egy főre jutó személyi ráfordítás kissé még magasabb is, mint a nemzetközi hátterű vagy az egyéb magyar tulajdonú cégeknél, igaz, a szellemi foglalkoztatottak aránya is sokkal magasabb, hiszen rengeteg munkát egyszerűen tovább passzolnak.
Tucatnyi oligarcha vs 3700 alkalmazott
Mindenesetre a 45 vizsgált vállalat tavaly 100 milliárd forintnál egy picivel többet költött munkatársaira, és szinte pontosan ennyi osztalékot fizetett ki tulajdonosainak is. Miközben azonban a nem kormányközeli magyar és a külföldi cégekből az alkalmazottaknak jutott több jövedelem, addig a NER-es vállalatoknál a tulajdonosoknak. A nekik kifizetett osztalék 1,6 szorosa volt az összes személyi jellegű ráfordításnak.
Utóbbi ráadásul ugye nem is az, amit az alkalmazottak megkapnak, hanem minden személyi kifizetés benne van, a bérek mellett az államnak fizetett járulékok és az egyéb juttatások is. Ha csak a bérköltségeket nézzük, az hajszálpontosan a felére rúgott az osztaléknak. Magyarul
a kormányközeli építőipari cégek nagyjából tucatnyi tulajdonosa kétszer annyi jövedelemhez jutott ezekből a vállalatokból, mint a náluk dolgozó közel 3700 ember.
Ez a különbség pedig egyáltalán nem 2020 sajátossága, már a korábbi években is jellemző volt. Annak ellenére, hogy a közelmúltban a multik is szépen elkezdték kisöpörni itteni cégeiket, az osztalék és a személyi ráfordítások aránya mindig a kormányközeli vállalkozásoknál volt a legmagasabb, és az elmúlt hat év átlaga is nagyjából a tavalyi számokat tükrözi.
Nem hatékonyság, hanem járadékvadászat
Ez még akkor is szembetűnő lenne, ha a NER-es cégek kiugró bevétel- és profittermelő képességét valóban az magyarázná, hogy sokkal hatékonyabbak a versenytársaiknál, ám erről szó sincs. Bár ezek között a cégek között is van különbség, de a legjobb nyereségmutatókkal rendelkező vállalatok jellemzően állami megrendelésekből élnek, úgy, hogy a munka dandárját nem is ők végzik el, hanem – ahogy ez beszámolóikból is kiderül – kiszervezik alvállalkozóknak. Az elmúlt években nem volt ritka, hogy ilyen vállalatok két-három tucat munkással csináltak több tízmilliárdos forgalmat (miközben szellemi alkalmazottból jóval többet foglalkoztattak). Erről írtuk azt korábban, hogy
ezeknek a cégeknek az az utánozhatatlan versenyelőnyük, hogy hihetetlen hatékonysággal osztják tovább az állami munkát.
Persze ez is egy működési modell, teljesen normális, hogy egy-egy projektet fővállalkozóként felügyel valaki. Csakhogy az ilyen cégeknél jellemzően nem marad ennyi profit. A 45 legnagyobb hazai társaság között is volt olyan, amely piaci alapon működött fővállalkozóként, és bár ezeknek is hatalmas forgalmuk volt, a bevételből csak kevés maradt meg náluk nyereségnek.
Az állami pénzből élő vállalatoknál viszont a legtöbb jövedelem pont annál képződik, aki be tudja húzni az adott – sokszor kiugróan nagy értékű – állami tendert. Ez pedig az építőiparban elég régóta egy jól behatárolható körre igaz, akiknek sok esetben versenytársa sincs az átlagnál így sokkal nagyobb korrupciós kockázatú közbeszerzéseken. Mindezek alapján elég egyértelmű, hogy az elért extraprofit nem a hatékonyabb működésből ered, hanem egyszerű járadékvadászat.
