Amint arról a héten az MTI beszámolt, Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter az Országgyűlés gazdasági bizottságában azt mondta, idén október végéig 62 nagy beruházásról kötöttek megállapodást, ami 9682 új munkahelyet jelent, és a kormány összesen 129 milliárd forint támogatást biztosított ehhez.
Ez azt jelenti, hogy minden egyes új munkahelyhez 13,3 millió forint támogatást adott a kormány. Szijjártó azt is elmondta, hogy a beruházások miatt létrejött munkahelyeken az átlagos bruttó fizetés 458 ezer forint volt. Ez azt jelenti, hogy a kormány az új dolgozók 29 havi bérét adta oda a cégeknek támogatás formájában.*A járulékok miatt a valóságban valamivel kisebb a támogatás. Lényegében tehát két évig az állam fizeti a támogatások nyomán létrejövő munkahelyeken dolgozók bérét.
A beruházásoknak természetesen vannak előnyei, de a pénzt többnyire multinacionális vállalatok kapták, ami önmagában nem javítja a magyar vállalatok versenyképességét. Az egyedi kormánydöntés alapján megítélt támogatásból (pdf) július végéig a kormány tájékoztatása szerint például 31 volt, és ebből csak kilencet kapott magyar cég, ráadásul ezek közül sem mindegyik van ténylegesen magyar tulajdonban.
A kormány ráadásul egy olyan időszakban költ el óriási összeget munkahelyteremtésre, amikor alapvetően munkaerőhiány van, azaz sok értelme nincs a keresleti oldal ösztönzésének. A munkahelyteremtő támogatásoknak manapság már pont az az egyik problémája, hogy a jelenlegi foglalkoztatókat hozza nehéz helyzetbe. Az állami támogatással kitömött piaci szereplők ugyanis könnyen felül tudják ígérni a mostani béreket, és egymás között felfelé licitálnak a dolgozókért. Ez ugyan rövid távon jó az alkalmazottaknak, de ellehetetleníti azokat a cégeket, amelyek nem kapnak támogatást, és ez hosszabb távon senkinek sem jó.
Lehet, hogy érdemesebb lenne a támogatási rendszernek a másik lábát erősíteni, azt, amelyik nem a munkahelyteremtést, hanem a nagyobb termelékenység elérését célozza. Fejenként 13,3 millió forintból például már meg lehet kísérelni automatizálni olyan műveleteket, amelyeket ma egy betanított munkás végez, őt pedig legalább meg lehetne próbálni átképezni, és a vállalatnál egy olyan feladatra átállítani, amelynek nagyobb a hozzáadott értéke, de nem találnak rá szakembert. Ennek következtében mellesleg még a dolgozó jövedelme is emelkedhetne.
Jól rímel a helyzetre Orbán Krisztián közgazdásszal folytatott podcast beszélgetésünk, amelyben éppen azt fejtegette, hogy a magyar gazdaság három fő szereplője, a multi, a magyar kkv és a nem piacról élő “járadékszerző” vállalkozások közül az utóbbi években egyértelműen a többnyire állami megrendelésekkel kitartott járadékszerzők köre bővült a legjobban. Közben a kormány a külföldi hátterű cégek térnyerését messze az indokolható mértéken felül támogatja, ami hozzájárul a bérnyomáshoz, és ennek az az eredménye, hogy a három szereplő közül a jellemzően magyar hátterű kis- és közepes vállalatok két szék között a pad alá esnek, és ez a folyamat károkat okoz.
„A bérnyomást két féleképpen lehet megúszni. Az egyik, hogy az állam kitömi a céget, ami így járadékvadász lesz, mindig jöhetnek az elvtársak kérni valamit. A másik lehetőség, hogy az adott vállalat megteheti ezt, mert rettenetesen hatékony nemzetközi multi, amely olyan hatalmas know how-val és a tőke ellátottsággal jön, amivel egy helyi vállalkozás úgysem versenyezhet.”
– mondta Orbán Krisztián. A folyamat eredményeként magyar gazdaság három részből egyre inkább kettő marad. Régebben a külföldi cégek, az államból élő járadékvadászok mellett volt egy olyan magyar vállalkozói réteg, amely a piacról probált megélni. Utóbbi azonban mostanra eltűnőben van, miközben a külföldi és a jártadékvadász kör is drámaian megnőtt.
