Ifkovics Ábrahám, a HOLD Alapkezelő elemzője
Feszült figyelemmel követik az infláció alakulásával összefüggő híreket a befektetők szerte a világban – az adatok értékelését számos tényező nehezíti azonban. Hogyan lehet összehasonlítani az amerikai, európai és más térségek inflációs adatait, ha eltérő számítási módot használnak a fogyasztóiár-emelkedés ütemének mérésére? Melyik számítási móddal mi a gond? – A HOLDBLOG olvasói által feltett kérdésekre Ifkovics Ábrahám, a HOLD Alapkezelő elemzője válaszol.
Az inflációnak, mint mutatónak a célja a fogyasztói árak emelkedésének mérése. Ennek pontos módját általában a nemzeti statisztikai hivatalok határozzák meg az inflációs kosár elemeinek és azok súlyainak meghatározásával. Az inflációs ráta fontos korlátjai:
- Az inflációs kosár egy meghatározott „átlagos háztartás” által fogyasztott árukat és szolgáltatásokat tartalmaz, amely az egyénre nem feltétlenül reprezentatív.
- Országonként eltérnek a súlyok és a konkrét tételek kategorizálása. Például a „kommunikáció” alatt valahol Samsung, máshol pedig az iPhone-telefonok árát követhetik
- Az inflációs – avagy jószágkosarak – összetétele évről évre változhat. (Az Egyesült Államokban például jelentős változtatás történt az 1980-as években, amikor a lakásárak helyett bérleti díjakat kezdtek alkalmazni az infláció számításához.
A különböző országok inflációs kosarait a módszertani eltérések miatt nehéz összehasonlítani. Az IMF adatbázisában a COICOP (Classification of Individual Consumption by Purpose) összehasonlítja a fogyasztók kiadásait, amely egyfajta általános közelítésként az inflációs kosarak súlyozásához.
A magas jövedelmű országokban jellemzően a lakhatás és ahhoz fűződő költségekhez kapcsolódik a legtöbb kiadás, amíg a kevésbé magas jövedelmű országokban az élelmiszereknek van relatíve nagy súlya.
Forrás: IMF, HOLD Alapkezelő
Az európai és az amerikai inflációs számítási módszerek nagyjából megegyeznek, a különbségek inkább a részletekben rejlenek:
- Lakhatás: Az amerikai CPI (fogyasztóiár-index) a „tulajdonosoknak egyenértékű bérleti díj” (Owner-Occupied Housing) módszerét használja a lakhatás költségének mérésére. Ez gyakorlatilag egy becslés arra, hogy mekkora bérleti díjat kellene fizetnie a tulajdonosnak abban az esetben, ha a saját lakását bérelné. Ezzel szemben az uniós HICP (fogyasztói árak harmonizált indexe) a tényleges bérleti díjakkal számol.
- Egészségügy: Az Európai Unióban az állam által fedezett kiadásokat nem számolják bele az inflációba, azonban az Egyesült Államokban nincs univerzális egészségbiztosítás, így magasabbak az egészségügyi kiadások.
- Oktatás: Az Európai Unióban az államok relatíve nagyobb támogatásokat nyújtanak az oktatás terén, mint az Egyesült Államokban (ahol felsőoktatás kiugróan drága), így az oktatás súlya kisebb az európai inflációs kosarakban.
- Adók: Az Egyesült Államokban az adókat is figyelembe veszik az infláció számításakor, amíg az Európai Unióban nem. Előbbi mellett azzal lehet érvelni, hogy az adó is egyfajta költsége a fogyasztónak, utóbbinál pedig azzal, hogy a vevő nem a termékért fizeti az adót.
Az amerikai és európai számítások közti különbségek leginkább strukturális, gazdaságpolitikai okokra vezethetők vissza. Amíg Európában relatíve nagy szerepe van az állam által finanszírozott jóléti programoknak (univerzális egészségbiztosítás és az „ingyenes” oktatásnak), addig az Egyesült Államokban az indirekt adók alacsonyabbak, illetve a privát szektor szerepe nagyobb.
Egyértelműen meglehetősen nehéz kijelenteni, hogy valamelyik számítási módszer jobb vagy hatékonyabb a másiknál. Különböző országokban eltérőek a fogyasztási igények, így a jószágkosár összetételének és a számítás módszertana nem lehet pontosan megegyező. Ugyanakkor olyan inflációs kosarat, illetve számítási módszert sem lehet létrehozni, amely mindenkire nézve tökéletesen reprezentatív.
