Az állatkertek és a vízi élővilágot bemutató intézmények ma már egyáltalán nem használnak pénzt, amikor állatokat vagy más élőlényeket szereznek a gyűjteményükbe. De ez nem volt mindig így. Miért hagytak fel az egyszerű vásárlással, és hogyan boldogulnak egy világban, amiben nincs egységes fizetőeszköz? Erről beszélgettek a Planet Money podcastjében.
Száz évvel ezelőtt még az állatkerteknek semmi gondja nem volt azzal, hogy fizessenek egy elefántért vagy egy pumáért, ha el akarták helyezni a kifutón. Ez viszont oda vezetett, hogy megjelentek olyan orvvadászok, akik pénzért fogták be az állatokat, és sokszor közben több másik állatot megöltek.
Emellett, ha ára van egy állatnak – még akkor is, ha az állatkertek próbálnak megbízható és humánus embereket megbízni a befogással -, az hozzájárulhat az állatkereskedelem feketepiacának virágzásához. 1973-ban életbe lépett a veszélyeztetett állatokról szóló törvény, amely szerint többet nem lehet ilyen állatokért pénzt fizetni. Az állatkertek és akváriumok pedig elég hamar rájöttek, hogy
a legjobb, ha semelyik állatért sem kérnek pénzt.
Így kialakult egy gazdaság, ahol nincs egységes fizetőeszköz. Pedig pénz bőven van az állatkerti ágazatban, az amerikai Állatkertek és Akváriumok Szövetsége (Association of Zoos and Aquariums) szerint évente 22,5 milliárd dollárral járulnak hozzá az állatkertek és a vízi élővilágot bemutató társaik az amerikai gazdasághoz. Majdnem 200 ezer embernek adnak munkát, és csak bérekre 7 milliárd dollárt fizetnek ki.
Mégis, a világ összes pénzéért sem tudnak beszerezni egy mezei nyulat sem, ha arra kerül a sor. Viszont ettől még szükségük van új állatokra, és néha meg is akarnak szabadulni saját állataiktól különböző okokból. Két módszer alakult ki, hogy hogyan tehetik ezt meg.
Az akváriumok kicsit szabadabban működnek, mint az állatkertek. Ők
cserekereskedelemmel oldják meg az új állatok beszerzését.
Ez persze nagyon macerás dolog lehet: ha van például rengeteg medúzájuk, de éppen egy cápára van szükségük, attól még nem biztos, hogy találnak egy másik akváriumot, amelynek van egy cápája, és épp az ő medúzáik kellenek neki.
Így beindul egy hosszú lánc, amiben a medúzákból kiindulva szerezniük kell olyan állatot, amiért már hajlandó lesz elcserélni egy másik intézmény a cápáját. Ez sokszor hónapokat is igénybe vehet, ha egyáltalán sikerrel jár. Ráadásul azért, mert egy adott tranzakcióban tíz medúza egy teknőst ért, ez nem jelenti, hogy ez lesz az átváltási arány: nincsenek fix átváltási számok a piacon.
Az állatkertek ennél is szigorúbbak, ők már a cserekeseskedelmet sem szeretik. Itt
létezik egy nemzetközi lista, ahova mindenki feltöltheti, hogy milyen állatot szeretne beszerezni, vagy milyen állatot tudna odaadni másik állatkertnek.
Ha szerencséjük van, akkor pont akad egy olyan állatkert, amelynek olyan állatra van szüksége, amit ők már nem szeretnének tovább tartani, sőt az igazán szerencsés az, ha több ilyen is van. Ilyenkor sorra járják a szakemberek a lehetséges helyeket, és az alapján választanak, hogy melyik lenne a legjobb az állatoknak. A keresés pedig ennek a fordítottja, várnak, amíg valaki olyan állatot tud odaadni, amely nekik kell, és reménykednek, hogy őket választják.
Egy kivétel azért mégis akad, a világ talán legnépszerűbb állatai, a pandák. Amelyik állatkert óriás pandát akar tartani, annak évente fizetnie kell Kínának ezért a lehetőségért. A pandák ettől még nem lesznek az övék, csak kölcsönzik őket a kínai államtól. Ha viszont valamelyik elpusztul, amíg az állatkertben él, akkor vigaszdíjat kell fizetni Kínának. Ugyanígy, ha születik egy panda az állatkertben, az is Kína tulajdona, így onnantól azért is kölcsönzési díjat kell fizetnie az állatkertnek, hiába az ő területükön született.
Összességében tehát az állatkertek jó betekintést nyújtanak abba, hogy milyen volt a világ, mielőtt a pénz megjelent volna. Egyértelműen nehezebb így kereskedni, de az állatok védelméért megéri az extra erőfeszítést.
