Az Európai Unió kohéziós forrásainak hatékonyságával kapcsolatban a magyar közéletben és társadalomtudományos kutatói szférában gyakran merülnek fel súlyos, rendszerszintű aggályok:
Mindemellett egy idén megjelent tanulmány alapján az aktuális hétéves ciklusban 392 milliárd eurós kerettel futó, a teljes uniós költségvetés mintegy harmadát felemésztő kohéziós politika hatása nem csak a források elosztásáról döntő tagállami kormányok inkompetenciája vagy korruptsága miatt maradt mérsékelt az EU-ban.
A fenti hatás mindazonáltal azt is jelzi, hogy az uniós kohéziós politika összességében működik: helyalapú adatok alapján a forrásokból részesülő területek jövedelmi szintjét tényleg emeli a források elköltése – ugyanakkor a fenti, regionális torzítások miatt a pénzosztás nem a leginkább rászorulókat éri el.
A fenti eredményeket megalapozó elemzéshez Valentin Lang, Nils Redeker és Daniel Bischof, a Mannheimi Egyetem, a Jacques Delors központ és az Aarhusi és Zürichi Egyetem kutatói 2,4 millió európai háztartás 1987 és 2017 közötti jövedelmi adatait gyűjtötték össze és harmonizálták különböző tagállami felmérésekből, így le tudták vezetni az egyes uniós régiók közötti, illetve régiókon belüli jövedelmi egyenlőtlenségek alakulását. Az így kapott, rendkívül részletes egyenlőtlenségi adatokat aztán összevetették az EU-források regionális felhasználására vonatkozó adatokkal.
A tanulmány egyik fő üzenete a szerzők szerint, hogy a források gyakran rossz helyre mennek, és nem a korrupció, hanem a régiós megközelítés miatt. A kohéziós forrásokat az EU Statisztikai Célú Területi Egységek Nómenklatúrájának második szintjén (NUTS2) osztják el. A 448 milliós EU-ban 240 ilyen régió van, a minimális népességük 800 ezer, a maximális 3 millió fő lehet. Magyarország esetében ez nyolc statisztikai régiót jelent,*Észak-Magyarország, Észak-Alföld, Dél-Alföld, Pest, Budapest, Közép-Dunántúl, Nyugat-Közép-Dunántúl, Dél-Dunántúl 880 ezres és 1,7 milliós népesség között. A 2010-es években az uniós források GDP-arányos értéke egyes régiókban meghaladta az 5 százalékot.
Ezeken a relatíve nagy régiókon belül nagyon jelentős eltérések vannak az egyes települések és körzetek fejlettségi szintje, valamint a felső és alsó társadalmi rétegek jövedelme között. A kutatók számításai szerint az EU-n belüli vagyoni egyenlőtlenségeknek kevesebb mint a negyedét adják a régiók közötti eltérések, míg a maradék a régión belüli egyenlőtlenségből fakad. Magyarul a gazdag régiók szegényebb részei uniós összevetésben kifejezetten szegények, míg a szegény régiók gazdag települései – például megyeszékhelyei – gyakran elérik vagy meghaladják az uniós átlagot. A felzárkózó (azaz épphogy átlag alatti) régiókra is igaz, hogy azokon belül a legmagasabb jövedelmi decilis tagjai az unió leggazdagabb polgárai közé tartoznak.
Ugyanakkor a források régión belüli elosztását illetően relatíve szabad kezet kapnak a tagállamok, nincs uniós szintű szabályozás vagy megkötés a pénz területi elosztására vonatkozóan, csak a szakpolitikai célokat szabja meg az Európai Bizottság. Emiatt a kohéziós források gyakran azokba a régiós központokba folynak, amelyek egyébként uniós összevetésben nincsenek igazán leszakadva, miközben a szegényebb vidéki részek kisebb arányban részesülnek az uniós fejlesztésekből. Ez is hozzájárulhatott, hogy miközben a régiók közti egyenlőtlenség mértéke az 1990-es évek vége és a 2010-es évek vége között számottevően csökkent, a régiókon belüli egyenlőtlenség nőtt.
A másik, kapcsolódó probléma, hogy a háztartások jövedelmi eloszlásának változását vizsgálva az derül ki: az uniós források leginkább a magas jövedelmű háztartások helyzetét javítják. A kedvezményezett régiókon belül a leggazdagabb 30 százalék esetében erős ok-okozati összefüggést mutat a jövedelmük növekedése a források felhasználásával, míg a társadalom alsó jövedelmi felébe csak nagyon kevés csorog le az uniós pénzosztásból, az is csak közvetetten és hosszabb távon.
Ez a kutatás alapján nem abból fakad, hogy az uniós források előnyben részesítenek egyes gazdasági szektorokat mások kárára, vagy hogy elsősorban a tőketulajdonosokat (azaz vállalkozókat és ingatlantulajdonosokat) támogatnák: a jó hír az eredményeket illetően, hogy a kohéziós politika számos iparágban kimutatható módon serkenti a foglalkoztatást és a beruházásokat, és a haszon nem csak a tőkéseknél csapódik le.
A rossz hír, hogy a kohéziós források a gyakorlatban kifejezetten a magas képzettségű – azaz eleve jól fizető – munkaköröket támogatják, nem a leszakadó rétegeket karolják fel. Az egyik potenciális ok, hogy az uniós pályázati rendszer összetettsége miatt (a politikai kifizetőhelyeken túl) jellemzően nagyobb, magasabb termelékenységű, hatékonyabb vállalatok képesek sikeresen uniós pénzhez jutni, ezek pedig jellemzően nagyobb arányban alkalmaznak magasabban képzett embereket.
Ez természetesen a források felhasználásának hatékonysága szempontjából pozitív dolog (nem sok értelme lenne rosszul működő cégeknek pénzt adni), viszont a kohéziós politika szociális céljaival ellentétes folyamatokat szül. Másrészt politikai szempontból sem üdvözítő a helyzet. A kohéziós források a szociális és szakpolitikai célok mellett az EU népszerűsítését is szolgálják, ám a populista politikai erők elsősorban a leszakadó vidéki régiókban tudtak megerősödni, azaz a támogatások által leginkább kedvezményezett területek az euroszkepticizmus melegágyai.
A rendszer emellett azért is sürgős reformra szorul, mert a jövőben jelentősen csökken majd az EU fiskális mozgástere. A kohéziós alapokhoz hasonló célok és működési mechanizmus mentén kialakított, a koronavírus-válság kezelését, a zöldátmenet és általában véve az európai beruházások felpörgetését célzó, közös hitelkibocsátással finanszírozott NextGenerationEU nevű, 807 milliárd eurós gazdaságélénkítő keret törlesztése 2028-tól komoly összegeket fog lekötni az uniós büdzséből, ezért a kohéziós alapok is jóval kevesebb pénz felett tudnak majd diszponálni.
Közélet
Fontos