A szerző oktatáskutató, interkulturális szakértő, a Civil Közoktatási Platform szóvivője. Az Ekonomi a G7 véleményrovata.

A KSH friss, a Népszavában némi nyomásra hozzáférhetővé tett adataiból kiderült, hogy a 2023/24-es tanév elsőosztályosainak 4,2 százaléka volt évismétlő. Nézzük meg, ez miért fontos, miért probléma, és mi az oka vagy mik az okai. Sajnos azt fogjuk találni, hogy van egy általános, régóta fennálló, rendszerszintű, kezeletlen, problémás helyzet, de azt is, hogy 2010 óta az Orbán-kormányok intézkedései közvetlenül is felelősek számos jól azonosítható, a gyermekeket ért kárért.

Az évismétlés annak a jele, hogy az adott gyermek egy teljes éven keresztül nem tudott az iskola által megállapított területeken és szinten teljesíteni. Ekkor akár a pedagógus javaslatára, de mindenképpen csak a szülő írásbeli kérvényezése után dönthet így az iskola. De mi oka lehet a rosszul-teljesítésnek?

Az iskola alkalmassága a gyermeknevelésre

Ha a fenti meghatározást elfogadjuk – az iskola feltételrendszerének való meg nem felelés –, akkor érdemes mindenképpen magával a feltétel- vagy elvárásrendszerrel is foglalkozni, illetve az iskolát, mint befogadó közeget megvizsgálni. Az MTA Közoktatás-fejlesztési Kutatási Programjának keretei között Gyarmathy Éva klinikai szakpszichológus kutatásainak eredményeiből néhányat itt megemlítenénk.

Az elsőosztályosok 1000 fős mintájának vizsgálata után kiderült, hogy a tanulók körülbelül 20 százaléka iskolaalkalmatlan, és ez különösen sújtja a kisfalvas térségeket. Még mielőtt a jó magyaros reflexek beindulnának (nyilván a család hibája…), szögezzük le: a kutatók a jelenség alapvető okaként minden gyermek esetében általában a neurológiai rendszer éretlenségét jelölik meg, az iskolába lépők tehát igen magas arányban csupán hároméves szinten vannak. A hátrányos helyzetű területeken sajnos súlyosabbak a környezeti károsító hatások. A környezeti stresszorok által okozott negatív hatásokon kívül jól tudjuk, mennyire általános már a nagyon korai, különböző eszközökön keresztül történő információs és egyéb ingerek által okozott túlterhelés.

A jelenségre, hogy a 21. századi – különösen a technológiai – környezet elképesztő mértékben gyakorol hatást nem csak a fejlődés ütemére, de magára az idegrendszerre is, a magyar iskola semmilyen módon nem képes válaszolni, sőt azt el sem ismeri. Továbbra is úgy szerveződik és működik, mint száz évvel korábban. Tervteljesítéses logikával, mindenkitől mindent ugyanúgy követel. A diszfunkcionális iskolai működésnek azonban a gyermekeken jelentkeznek a tünetei.

Az oktatási rendszer eredményességét mutató értékek romlására az illetékesek (oktatásirányítók, intézményi szereplők, pedagógusok) folyamatos felelősség-áthárítással reagálnak: semmiképpen nem az iskola, hanem a gyermek, a családja, illetve annak környezete felelős a kudarcokért, de a rendszeren belüli fel- és lefelé mutogatásnak is tanúi lehetünk. Egy biztos: az érdemi megoldások felé nincs elmozdulás.

Érdemi elmozdulásnak tartaná Gyarmathy Éva a gyermekek neurológiai fejlesztésének óvodai támogatását, a fejlesztő szakemberhálózat valódi elérhetővé tételét (kritikus területeken, például logopédus szakemberekből országszerte hatalmas hiány van), és általában az egyes, eltérő gyermeki szükségletekhez való alkalmazkodást, amely nélkül az iskola éppen a tanulási zavarok okozójává válik.

A gyermek egyéni tanulási igényeihez való alkalmazkodásról ír sok helyen Nahalka István is, aki a korszerű pedagógiai szemlélet és kultúra megjelenését sürgeti a magyar oktatási rendszerben. Vagyis noha tudjuk, hogy az iskolának maximálisan az egyes gyermekekre, az ő szükségleteikre kellene fókuszálnia, ehhez igazítva a módszereket, tartalmakat, eszközöket, a rendszer – és az érte felelősök – makacsul ellenállnak, és ezzel fenntartanak egy ártalmas, bántalmazó szisztémát.

Ha évente 4,6-5,2 százaléka az elsősöknek „kudarcot vall”, gondoljunk bele, milyen egyre mélyülő sérüléseket, károkat szenvedhet az a 15 százaléka az iskolára nem kész gyermekeknek, akiknek a szülei nem kérvényezték az évismétlést.

Az iskola nem kész, és nem is képes jól bánni a gyermekekkel, mert nem rájuk koncentrál, hanem a gyermeki szempontokat nélkülöző előírásokra (pl.: a korszerűtlen NAT-2020-ra). Ez szól az elavult pedagógiai szemléletről, és emellett maximálisan az oktatásirányítói felelősségről is. Az elsősöknél ez a kudarcos élmény a mentális, pszichés, érzelmi állapotra, a személyiségfejlődésre gyakorolt negatív hatáson túl a tanuláshoz való viszonyukat alapvetően határozza meg: elveszi az élmény- és örömteliséget, a motivációt. Pedig nincs választásunk: egész életünkben tanulnunk, alkalmazkodnunk kell, mert a 21. században ez a boldogulás egyetlen útja.

Kormányzati felelősség

Adatkikérések alapján tudjuk, hogy az elmúlt három tanévben az elsős évismétlő tanulók aránya hogyan alakult. 2021/22-ben 4,6, egy évvel később 5,2, legutóbb pedig 4,2 százalék volt a mérték, és a képet az teszi teljessé, hogy a felsőbb osztályokban ugyanez az arány mindösszesen 0,7 és 2,3 százalék között mozog.

Az iskola általános gyermek-alkalmatlansága mellett fontos megemlíteni, miért növekedett meg, illetve kiugró az elsős évismétlők aránya. Erre nagy hatást gyakoroltak egyes elhibázott oktatáspolitikai döntések. Talán az egyik legsajnálatosabb, ugyanakkor legjobban érzékelhető példa ez arra, amikor a rendszer nem értése és nem ismerése egy-egy intézkedéssel pusztító lavinát tud megindítani.

2020-től a kormányzat kötelezővé tette a hatéves kori iskolakezdést. Erről részletesen itt írtunk, de röviden: az évhalasztás – plusz egy év az óvodában – lehetőségét kivette a kompetens, gyermeket ismerő és értő szülői és helyi óvodai szint kezéből, és arctalan adminisztrációs folyamattá tette, ahol az Oktatási Hivatal hoz központi döntéseket, a gyermek ismerete, és érdemi fellebbezési lehetőség nélkül.

A négy év alatt összegyűjtött tapasztalatokról, ezek embertelen és kiszámíthatatlan voltáról, és arról, mit tudunk tenni, a Szülői Hang segítségével tájékozódhatunk. A szervezet tevékenysége nem csak azért hasznos, mert a kormányzattal szemben – annak erőforrásai nélkül – komoly erőfeszítéseket tesz a szülők felvilágosítására (például arról, hogy lehet, mikor és hogyan kell kérvényezni a halasztást), hanem azért is, mert láthatóvá teszi a károkat. Könnyen lehet, hogy ennek köszönhető, hogy az Oktatási Hivatal tavaly 22 743 kérelem közül 22 318-at el is fogadott, így idén láthatóan csökkent az évismétlők száma.

Persze ne legyenek illúzióink, ettől még több tízezer gyermek ül majd úgy a második évfolyamon, hogy egyre inkább elveszíti a fonalat, és nagy részük később nagy eséllyel kerül bele a PISA mérésben a funkcionális analfabéták csoportjába. Így tesz tönkre az iskola a gyermekek közül nagyon sokakat – de a legfontosabbat értsük meg: ezekkel a gyermekekkel valójában nincs semmi baj. Mi nem bánunk jól velük.

Miért kellett hirtelen hatévesen iskolába menni?

A hároméves kori óvodakötelezettség 2014. szeptemberétől van érvényben. A kötelező erejű intézkedést mindennemű előkészítés nélkül hozták meg: nem álltak rendelkezésre szükséges számban óvodai férőhelyek – csak papíron. Így miközben családok tömege próbált a sűrűn lakott területeken (például a budapesti agglomerációban) családi pótlék megvonással fenyegetve helyet találni, a kormányzat azt harsogta, hogy országosan igenis van elég. Nem tudjuk, hány budaörsi vagy törökbálinti kisgyermek iratkozott be végül az encsi óvodába.

Mivel az infrastrukturális fejlesztések üteme nem követte a szükségleteket, a férőhelyek felszabadítására született meg a kötelező hatéveskori iskolakezdés ötlete. Nincs mese: ha minden évben bejönnek a háromévesek, akkor az idősebbeket ki kell rakni. És ez a gyermeki érdekeket teljességgel figyelmen kívül hagyó, vegytiszta logisztikai megfontolás például annak is az oka, hogy a mentességi kérelmek elbírálása területi férőhelyek függvényében meglehetősen vegyes képet mutat. Ahol éppen nem kell nagyon az óvodai hely, akár maradhatnak is többen. De ahol menni kell, ott menni kell.

Forrás: Indikátorkötet 2023

Gondoljunk bele, ha az egyébként nem a korszerűségéről híres közoktatás rendszerében a fent látható mértékben nem volt hagyománya a hatéveskori iskolakezdésnek, akkor mindemögött mégiscsak kell állnia valamiféle tapasztalatnak, csak úgy, mint szakmailag megalapozott tudásnak – amit az oktatásirányításnak minimum fel kellett volna tárnia. Ez elmaradt.

Pedagógushiány az óvodákban

Erről jóval kevésbé esett szó, mint az alapfokú és középfokú oktatásban dolgozó tanárok egyre súlyosbodó hiányáról. Pedig a helyzet itt még talán annál is rosszabb. A munkafeltételeket és körülményeket romboló intézkedések következtében nagy lendületet kapott a pályaelhagyás, elmaradnak a pályakezdők, és mindezt tetézi a hivatáscsoport idősödése, a folyamatos és nagyarányú nyugdíjba vonulás. A Közgazdaságtudományi Intézet által gondozott, A közoktatás indikátorrendszere 2023-as kötet szerzői így fogalmaznak:

2014 után minden programtípusban rendkívüli mértékben megnőtt a betöltetlen pedagógusálláshelyek aránya. Az általános iskolákban kétszeresére, az óvodákban háromszorosára nőtt az arány.

Az óvodapedagógushiány mértéke területenként nagyon eltérő:

Forrás: Indikátorkötet 2023

A hároméveskori kötelező óvodáztatást a kormány anélkül vezette be, hogy biztosította volna a várhatóan szükséges infrastruktúrát (ahogy mindig: előzetes felmérések, törvény által előírt hatásvizsgálatok teljes mellőzésével). Hogy a kellő számú férőhelyeket megteremtse, intézkedett a hatéveskori kötelező beiskolázásról (kidobálta a „felesleges” gyermekeket az óvodából), és hogy a folyamatot a folyton változó igények szerint (mármint a rendszerhibák súlyosságának függvényében) kontrollálni tudja, az iskolaérettségről szóló döntést az Oktatási Hivatal illetékességébe utalta, az elbírálás folyamatát adminisztrációba fojtva.

Mivel az oktatásirányítói egyéb tevékenységek sem voltak szakmaibbak és kevésbé ártalmasak, párhuzamosan a pedagógushiány – óvodában és iskolában egyaránt – megállíthatatlanul növekedni kezdett. Így állt elő az a helyzet, hogy azoknak a gyermekeknek a sorsa, akik ugyan betöltik a hatodik életévüket, de egyáltalán nem bizonyos, hogy alkalmasak az iskolába lépésre, nem a szüleik és nevelőik – őket jól ismerő emberek – kezében van. Attól függ, hogy egy gyermek kap-e még esélyt megérni, megerősödni az óvodában, hogy adott évben-időszakban az ő környékén az óvodapedagógusokból, vagy a tanárokból van-e kevesebb vagy több. Ennek megfelelően fog engedélyt kapni óvodában maradni, vagy kell megkezdenie az iskolát.

Szülőként, szakemberként pontosan értjük, érezzük, látjuk, hogy egy-egy gyermeknek mit jelent, ha az iskolára nem felkészülten kerül oda. Hogyan vonszolja egy életen át sok esetben a kudarcok, a sikertelenség következményeit.

A gyermekek eltérő fejlődésmenete, a különbségek nagy mértéke ebben a korban teljesen normális, ám a 19. században szerveződött, Foucault által leírt börtön-elven működő – normatív, hierarchikus, tekintélyelvű és dresszírozó -, ma is velünk élő iskola ezt nem tudja kezelni. Az első osztály megismétlésének leggyakoribb oka, ha az iskolába lépés előtt nem jól, vagy egyáltalán nem mérték fel a gyerek iskolaérettségét, mondják. De mi van akkor, ha ez az illetékeseket egyáltalán nem érdekli? Ahogyan az sem, hogy az iskoláink 19. századiak, a gyerekeink pedig a 21. században élnek.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkCsak a gyerek nem számít, amikor eldől, hogy iskolás lesz-eA kormány évekkel korábban nem gondolt végig egy nagy átalakítást, és ezért most nem iskolaérett gyerekeknek muszáj iskolába menniük.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Élet Közélet bukás első osztály évismétlés iskola óvoda oktatás Olvasson tovább a kategóriában