Hírlevél feliratkozás
Ercse Kriszta
2024. június 14. 19:15 Közélet

Közszolgálati gyártósor lesz az NKE új tanárképző kara?

(A szerző oktatáskutató, interkulturális szakértő, a Civil Közoktatási Platform szóvivője. Az Ekonomi a G7 véleményrovata. A cikk válasz Nánay Mihály Mandineren megjelent írására, amire a szerző örömmel válaszolt volna a Mandiner oldalán. Nem rajta múlt.)

Egy jó írás a jó – informatív, érdeklődést felkeltő – címmel és leaddel kezdődik. Éppen, mint Nánay Mihályé. Informatív, mert világossá teszi, miről fog szólni, és az érdeklődést felkelti. Őszinte kíváncsiság vitt tovább az olvasásban, hogy megtudjam: a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) frissen megalapított, az országban sokadik, hagyományokkal, tapasztalattal nem rendelkező pedagógusképző részlege milyen elismert képzési tradíciókra kíván építeni (erről biztosít mindenkit a szerző) – mert ha ilyenek vannak, ugyan mi szükség lehet még egy intézményre, mennyiben fog az még többet tudni. Érdekelt, hogy a magyar nemzet igényeit vajon honnan ismerjük (hisz erre hivatkozik Nánay), hogyan értelmezik ezen igényeket a szerző, illetve a NKE Nemeskürty István Tanárképző Kar kitalálói és létrehozói, és mire gondolhatunk, amikor a tanári hivatást a közszolgálat jegyében értelmezzük.

A szerző bevezetője – szerintem egyébként erős indításként – azonnal leszögezi azt a véleményét, hogy a történelem (is) olyasmi, amiről ugyan mindenki azt gondolja, hogy ért hozzá, de persze ez nincs így. Ebben a megállapításban érzékletesen benne van az a valóban létező alapvető különbség, ami a kormányoldali megnyilvánulókat és … a másként gondolkodókat jellemzik. Mint történelemtanártól ez súlyos pedagógiai állásfoglalás is, ahogyan persze lehet gondolkodni – és lehet vele nem egyetérteni. A történelem a mi közös életünk. Múltunk, melyből következett a jelenünk, és amely hatást gyakorol majd valami módon a jövőnkre is. A történelem értése és értelmezése nem lehet privilégium. Egyfajta értelmezésének normatív glorifikálása pláne nem az. Tanárként az ember feladata azon képesség fejlesztése, hogy mindenki felelős, autonóm módon bírjon értékelni, mérlegelni és véleményt alkotni. A történelemről is.

Nánay elitista álláspontja a hozzáértésről ez ügyben azért fontos, mert pontosan ugyanez az attitűd jellemzi az NKE új karával kapcsolatos gondolkodást és ügyintézést: létezik a hatalmi helyzetben lévők elképzelése az oktatásról, ami „valós és helyes” (mint írja), az iskola, a tanárok funkciójáról, és diszkussziónak, érveknek, alternatíváknak helye nincs. Az lesz, amit ők akarnak.

És nem csupán alternatív véleményeknek, hanem alternatív képzéseknek sincs helyük. Mert hadd legyen az – egyelőre – a kasszandrai állításom, hogy további kormányzati intézkedések nem csupán helyzetbe hozzák majd az NKE-t (bőséges források biztosítása többek között oktatói és hallgatói mágnes céljából, kivételek a szabályozás egyes pontjai, például a szakmai minőséget biztosító akkreditációs folyamat alól), hanem látványosan ellehetetlenítik a hagyományos képzőket (keretszámcsökkentés, forrásmegvonások).

Mivel a Civil Közoktatási Platformot konkrétan megnevezte Nánay, és e szervezet tagja vagyok, hozzátehetem: mi például sosem fogalmazunk úgy, hogy szemben bárki mással, a mi magyarázatunk, megoldásunk, interpretációnk a helyes és valós. Mi leírjuk és elmagyarázzuk, érvekkel alátámasztjuk a véleményünket – majd örömmel állunk minden érdemi vita elé, készen arra, hogy meghallgassunk másfajta indoklásokat, megközelítéseket.*Ezt csak azért részletezem, mert – szintén tapasztalat – ez a kormány és környezete számára nem egy bevett gyakorlat, nem része a dilemma- és helyzetkezelések kulturális készletének.
A világ akkor is ezerízű, ha az kedvünk ellen van: a benne élőket, a történéseket, a történések magyarázó elméleteit és az ezekből következő lehetséges cselekvéseket is ideértve. Azaz józanul felmérve, hacsak az ember nem egy kő alatt él, érdekében áll megismerni az őt körülvevő világot (benne emberekkel, véleményekkel), mert a sokféle „valóság” – amelynek a megfogalmazása nem csupán alanyunk kiváltsága, mindenki más is szilárdan hiszi a sajátját – előbb vagy utóbb szembejön. Mindenkire mégsem szólhatunk rá, hogy szerintünk éljen. (Ugye?)

De vissza az írás által taglaltakra. Követném a szerző felosztását.

Az oktatás mint közszolgálat

A közoktatás történetiségén nem túl sok vitatni való van, valóban állami feladat lett e közszolgáltatás vagy közszolgálat biztosítása. De melyik is? És mi a különbség? Abban egyetértés van, hogy a magyar társadalom életének jobbítása, céljainak megvalósítása a célrendszer meghatározója kell, hogy legyen. Egy képviseleti demokrácia keretein belül megválasztott kormány ugye valóban közszolga. Arra kapott megbízást, hogy a köz érdekeit képviselje, például a köz számára biztosítandó szolgáltatások nagy rendszereit az elérhető legmagasabb minőségen működtesse. Mondjuk e tekintetben vannak problémáink. De ha a fentieket tekinthetjük közös alapnak, vajon mi az oka a szómágiának? A furaságok is itt következnek Nánay cikkében:

Ennek megfelelően [társadalom életének jobbítása] nem kell és nem is lehet az oktatásra valamilyen semleges, a 21. századi globális világban zajló technokrata életre felkészítő rendszerként tekinteni.

Az OECD*(2005), a Világgazdasági Fórum*World Economic Forum (2016) és hasonló nemzetközi szervezetek és szakértők*(Hanushek–Woessmann, 2015; PIAAC mérések, Vass, 2020) az úgynevezett transzverzális (azaz nem területfüggő) kompetenciák fejlesztésének elsődlegességét hangsúlyozzák. A magyarázat arról szól, hogy a 21. században egy olyan időszakban élünk, mikor ugyanazok a készségek tesznek boldogulásképessé a munkaerőpiacon,*Ahová elméletileg az oktatásnak feladata is a diákokat felkészíteni, még hazai vezető kormányzati oktatási szakértő szerint is: Setényi János ezt gondolta már 2003-ban, sőt 2015-ben még azt is gondolta, hogy a kompetenciafejlesztés szükséges a munkaerőpiaci érvényesüléshez. amelyek a privát életünkben segítenek hozzá a sikeres, boldog élethez. Például együttműködés, kommunikáció, kreativitás, problémamegoldás, kezdeményezőkészség, digitális kompetencia, idegennyelv-ismeret, önálló tanulás képessége.

Ezek jelentőségét nehéz vitatni. E tekintetben teljesen értelmezhetetlen a szerző „semleges … technokrata élet”-fordulata. A 21. században lehet szeretni vagy nem szeretni, de a legkevésbé felnőtt viszonyulás eltagadni azt, hogy a globalizáció igenis döntően meghatározza az életünket – mindenhol a földgolyón. És a sorsunkat meghatározó környezethez, keretekhez való alkalmazkodás az életben maradásunk kulcseleme – egyébként ezt az általános ősreflexes adaptációt nevezzük tanulásnak. Ami természetesen nem egyenlő azzal, hogy a saját (kulturális, elvi) preferenciáinknak nem szerzünk érvényt.

Összegezve: amikor Nánay úgy fogalmaz*„… magyarság értékeinek, teljesítményeinek, hagyományainak képviselőjeként és továbbörökítőjeként érdemes szemlélni.”, hogy az oktatásnak nem feladata a 21. századi életre való felkészítés, ellenben a magyar társadalom közös ügyeinek előmozdítása, akkor óriásiakat téved. De, feladata, sőt, kötelessége az életre való felkészítés, és bár nem ismerem a szerző preferenciáit – talán a 13. században érezné jól magát -, de az itt és mostot a 21. század jelenti, szóval erre a világra vonatkoznak az oktatási rendszer kötelességei: személyes és szociális téren, illetve a munkaerőpiacon*E három szegmens egyáltalán nem független egymástól, sőt a Nánay által említett céloktól sem.. Téved abban, hogy a társadalom közös ügyeiben nincsen benne a GDP növelésében való érdekeltség. Téved abban is, hogy e kettőt – a gazdasági életképességet és a kulturális továbbörökítést – lehet életszerűen versenyhelyzetbe hozni. Nem lehet, mert ha az iskolarendszerből kikerülők csordultig vannak a magyarság értékeivel, hagyományaival, a múltban bizonyított és nem megkérdőjelezett tevékenységek iránti tisztelettel – de nincsenek felkészítve a 21. században szükséges teljesítéshez szükséges készségekkel, akkor érzelmeikben ugyan mélyen megérintett rabszolgákat termel ki a rendszer, de ők a felhalmozott szimbolikus javaiktól pontosan ugyanúgy halnak majd éhen vagy nyomorognak, mintha be sem kerültek volna az oktatás rendszerébe.

És téved abban is, hogy e két megközelítés nem érvényesíthető egyidőben. Jó, korszerű pedagógiával és a köré rendezett korszerű iskolarendszerrel igenis lehetséges megadni egy társadalomnak a saját múltjához való kapcsolódásának gazdag rétegeit és színeit, ugyanakkor professzionális hozzáértéssel, az egyéni tanulási igényeiket figyelembe véve készségeiket, képességeiket a lehető legmagasabb szintre fejleszteni. Aminek nem csupán az egyéni boldogulás lesz a jussa és eredménye, hanem a magyar nemzeti, társadalmi ügyek és érdekek nagymértékű előmozdítása is. James D. Wolfensohn, a Világbank elnöke mondta*(Rychen, Tiana, 2004, 5) 2000-ben a dakari oktatási világfórumon:

Számos bizonyítékunk van arra, hogy a széles körű oktatás a jólét számos mutatójával összefügg, beleértve egy nemzet termelékenységének és versenyképességének növekedését, valamint a társadalmi és politikai fejlődést. A legfontosabb, hogy az oktatásban való részvétel alapvető emberi jog, amely megszabadítja a szellemet a tudatlanság láncaitól.

Az oktatás, a hozzá kapcsolódó tudományágak folyamatosan fejlődnek, a minőségi változást beválásuk, adaptivitásuk bizonyítja. Éppen ezért kevés károsabb álláspont képzelhető el, mint a szerző által tolmácsolt „hagyjuk ezeket a nemzetközi trendeket”, megvan a magunk jól bevett (ásatag és poros, elavult és alkalmatlan) eszköze, az előíró tanterv.

Tanári szerep a köz szolgálatában

Lírai párhuzammal a szerző azt szögezi le, hogy a tanárok leginkább ne „improvizáljanak”*De jó lenne tudni, ez alatt mit ért, ugye nem a tanár szakmai autonómiáját?, mert bár az élet sok területén lehetséges, sőt ne zárjuk ki, kívánatos is lehet az egyénieskedés (mondjuk gyógyszergyári vegyész vagy közgazdász esetében, példálózik), de a tanárok pont nem ilyenek: az ő feladatuk a köz szolgálata, a karmesteri pálcalegyintésre való működés.

Mindezek előtt a bevezető mondatban így nyilatkozik: „az oktatási rendszer középpontjában a tanuló áll”. Amennyiben e kiinduló állítás nem csupán frázis, hanem annak értése, amiről a korszerű pedagógia és neveléstudomány szól, akkor minden ezt követő kijelentés ezzel szöges ellentétben áll. Bármiként is élte meg az olvasó a saját iskolás éveit, kérem, ne azt tekintse etalonnak. A múlt kritikájától udvariasan eltekintve abban érthetünk egyet, hogy ha örülünk asztrokémiai, neurofiziológiai, hidrobiológiai felfedezéseknek, teljes joggal üdvözölhetjük a pedagógia, neveléstudomány fejlődését is. És a legalapvetőbb felismerés így hangzik: gyereket tanítunk, nem tantervet.

Okosabbak lettünk, sokkal többet – és mást – tudunk a tanulás folyamatairól és az ehhez alkalmazható tanulástámogatásról (leánykori nevén: tanítás). Ha valóban a tanuló van a fókuszban, akkor az ő szükségletei alapján tervezett tanulási folyamatot támogatja a pedagógus, azokkal az eszközökkel, módszerekkel, tartalmakkal, amelyek az adott tanulót a legmesszebb emelhetik. Ez pedig improvizáció a javából, a tanári professzió csúcsa. Képesnek lenni mindenkinek a lehető legtöbbet nyújtani, a számára leginkább hasznosítható módon. Ehhez képest valószínűleg kényelmesebb a tanítás/tanterv-központú pedagógusnak osztani az igét, az észt, és azt osztályozni, ki milyen pontosan adja vissza az általa interpretáltakat. Ugyan már. Ennek életszerűségét utoljára a 20. század közepén hittük el. Mert nemcsak a szakértők, hanem a mindennapi ember is egyre több olyan tapasztalatot szerzett, hogy amit az iskolában hallott, annak bizony semmi értelme, haszna nincs.

És még egy mondás, amit érdemes rendbe tenni: „a zeneszerző által leírt szólamokat a karmester által megadott tempóban játsszák el.” Mindenekelőtt a köz szolgálata, aztán esetleg az egyéni célok, preferenciák, elképzelések – foglalja össze a szerző. Nagy kérdés, hogy Nánay párhuzamában ki a zeneszerző és ki a karmester. Nánay tantervfetisizmusa csak az egyik szintet (karmester = NAT?) magyarázza meg*Hogy az miért végtelenül elavult, örömmel vitatom más alkalommal, de egyébként tengernyi irodalma van., itt felsejlik egy felettes diktátor is. Nem látok a szerző fejébe, nem is találgatok. De azért az legyen világos: attól, hogy az állam, a mindenkori kormány feladata és kötelessége az oktatás mint nagy közszolgáltató rendszer megszervezése és működtetése, még nem nyert semmiféle jogot és legitimitást érdekeinek és nünükéinek érvényesítésére ezen az intézményen keresztül. Ha később e kérdés kibontásának nekiállnánk, akkor az úgy kezdődne, hogy mi a kormányzati érdek és mi a köz érdeke. A kormányzati intézkedéseket nézve ezek jelenleg sem és a szerző minimum megkérdőjelezhető érvelésében sem esnek egybe.

A közszolgálatot szolgáló tanárképzés

Ezen utolsó bekezdés sem ellentmondásmentes, de legalább brutálisan őszinte. A lényeg: közszolgálati célok teljesítése. Hogy ez a pedagógusok, pedagógushallgatók számára mely területeken való elmélyülést jelent, majd mindig megmondják a szabályozó állami jogszabályok, kézzelfoghatóvá teszik a dokumentumok. És íme a magyarázat az NKE pedagógusképző karának létrehozására egyáltalán:

Mindezek érvényesítése egy évszázados múltra visszatekintő, hagyományosan eltérő logika szerint szerveződő struktúrával nagyon nehéz feladat.

De milyen szerencse, hogy a NKE komoly tapasztalatokkal rendelkezik a közszolgálatiságra nevelés terén.

A leírtak alapján egy nagyon szomorú kép rajzolódhat ki. A szerző és az általa tolmácsoltakat vallók úgy gondolják helyesnek, hogy az oktatás feladata egy központilag vezérelt tartalom indoktrinálása, amelynek során a homályosan a magyar társadalmi közügy-közjó érdekeire való (soha igazán ki nem fejtett) hivatkozással a tanárok 19. századi gyári munkásokként a központi direktívákat (zeneszerző szavai), ütemben maradva (karmesteri intések) a tanulókba átplántálják? (Mélyütés ez a korszerű pedagógiát értőknek.) És ehhez most egy pedagógiai szalagmunkás-keltetőt is létre kell hozni, miközben több nagynevű, nagy múltú pedagógusképző felsőoktatási intézmény van az országban, többségük törekszik is együtt haladni a szakmai tudás fejlődésével, alkalmazni az új kutatási eredményeket.

Ami probléma valóban detektálható e téren, az két okból fakad: a mindenkori oktatásirányítás semmiféle olyan igényt nem támaszt(ott) e képzőkkel szemben, hogy a szakmai fejlődésük (pedagógusképzés és pedagógusszakma terén), alkalmazkodásuk valóban folyamatos legyen. A másik pedig az, hogy a jelen rezsim végtelenségig kivéreztette őket, és a forráshiány ilyen mértéke egy emberre átvetítve nemhogy a jól működést, de a tudatos, aktív működést is ellehetetleníti. Pedagógusképző egyetemeink az elfekvőben, lélegeztetőgépen vannak. És ahelyett, hogy e valóban tapasztalatokkal, szakmai hozzáértéssel rendelkező – és itt oktatásszakmára, ne hatalmi érdekek kiszolgálására gondoljunk – intézményeket támogatná a kormány a várhatóan hatalmas összegekkel, egy az oktatás alapvető célrendszerétől teljesen idegen funkciójú pszeudoképzőt fog ácsolni.

Mégis milyen eredményt várnak ettől? A magyar nemzetgazdaság fellendülését? Esetleg több fiatalról gondoljuk, hogy tanárként elkötelezi magát évtizedekre, ha az a dolga, hogy a 21. században teljesen haszontalan dolgokkal és módon kínozzon gyerekeket? Ez a kínálat? Vagy nárcisztikusok számára biztosítunk pályát, akik önön nagyságuktól és hatalmi helyzetüktől megrészegülve a katedra magasából nyomorítják majd meg a gyerekeket?

Tényleg: hol vannak itt a gyerek szempontjai, érdekei, szükségletei, igényei? Közügyeinknek részei még a gyermekek?

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkTöbb ezer oktató szólalt fel az egyre méltatlanabb bérek ellen három nagy állami egyetemenAzonnali béremelést, az anyagi megbecsültség hiányának megszüntetését, továbbá a zavartalan és színvonalas oktatás biztosítását kérik a fenntartótól.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkEz most nem az a helyzet, amikor a tanári teljesítménymérésre kéne helyezni a hangsúlytHogyan alakult át a tanárképzés, és miért béremeléssel kellene kezdeni a pálya vonzóvá tételét? A 28. óra vendége Csapodi Csaba, az ELTE Tanárképző Központ főigazgató-helyettese.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkNem igaz, hogy nem jelentkeznek tanárképzésre fiatalok – a probléma súlyosabb ennélTöbb a jelentkező, mint tavaly és tavalyelőtt, de több ok miatt hosszú távon így sem biztosított az utánpótlás, a szaktanárhiány pedig már most is jelentős.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Közélet egyetemek felsőoktatás nemzeti közszolgálati egyetem oktatás tanárképzés Olvasson tovább a kategóriában

Közélet

Bucsky Péter
2024. július 23. 05:19 Közélet, Vállalat

A pénz már a Molnál van, de jobb lesz-e a magyar hulladékos rendszer?

Fél év alatt elvitte a Mol az ágazati profit harmadát, miközben nőtt a hazai hulladékgyűjtés és kezelés korábban átlagosnak számító költségszintje.

Jandó Zoltán
2024. július 22. 04:50 Közélet, Világ

A földgáznál már lazán kiválthatná a kormány az orosz szállításokat

Az orosz gáz nagy részét már akkor is nélkülözni lehetne, ha a külügyminiszter tárgyalásain lebeszélt ügyleteknek csak a fele valósul meg.

Váczi István
2024. július 18. 11:39 Közélet

Nem baj, hogy olyan drága, mint egy metró, 113 milliárdot ad a Déli körvasútra az EU

290 millió euró, azaz mintegy 113 milliárd forint uniós támogatást kap a Déli körvasút fejlesztése az Európai Hálózatfinanszírozási Eszközből.

Fontos

Jandó Zoltán
2024. július 24. 05:46 Adat

Csak egy rekordot hagyott érintetlenül Magyarország eddigi legdurvább hőhulláma

Végül 15 napig volt érvényben hőségriasztás, de hétfőre is meg lehetett volna hosszabbítani. Az abszolút melegrekord nem dőlt meg, de sok más csúcs igen.

Torontáli Zoltán
2024. július 23. 15:58 Adat, Vállalat

A számok nem indokolják, hogy vendégmunkásokkal dolgoztató beruházót támogasson a kormány Nógrádban

Ha viszont a cég korábbi nyilatkozataival összhangban helyieket vesznek fel, akkor megtérülhet az állami ösztönzés, hiszen majdnem 10 ezren keresnek munkát a megyében.

Torontáli Zoltán
2024. július 23. 13:52 Adat, Pénz

Keveset költünk a kormány terveihez képest, és még a megtakarítást sem állampapírba tesszük

A magyar lakosság nem hajlandó jelentősen növelni költéseit, inkább megtakarít, az viszont átrendeződött, hogy hova teszi a pénzét.