Egy tavalyi felmérésben arról kérdeztek gyerekeket, hogy szerintük milyen az ideális iskola. Az őket terhelő házifeladat-tengerről, különórákról vagy épp korrepetálásról szóló válaszaikból kiderült, hogy nagyon pontosan rálátnak az őket érintő kérdésekre, és képesek megfogalmazni, hol van szerintük beavatkozási felület.

Az elfogadó, nyitott légkör, praktikus tudás iránti vágy mellett kitűnt, milyen fontos számukra a közösség, és hogy az iskola valóban gyerekcentrikus, izgalmas közeget teremtsen. A különböző hátterű és korú diákok véleményében visszaköszönt, hogy a közös tanulás során valamennyien leginkább

kalandos iskolai programokra, izgalmas tananyagra és sikerélményekre vágynak, amellett, hogy szeretnének valahová tartozni.

Őszintén: ezek egyáltalán nem a valóságtól elrugaszkodott vágyak!

A diákok szorongásai szinte természetesek

Bármennyire is sokfélék a gyerekek, többségük ugyanazt szeretné: részesedni a közös élményekben, kifejezni önmagát, eleget játszani társaikkal. Arra vágynak, hogy szerethetőnek találják őket mások. Az iskola számukra a személyiségfejlődés terepe, és először kilépve a családi élet kötelékéből, a kortársak nem ritkán kaotikus közegét, sokszor nehezen tudják értelmezni.

Az iskolai szocializáció során nemcsak azt tanulják meg, hogyan éljék meg, címkézzék és fejezzék ki érzéseiket életkoruknak megfelelően, hanem azt is, hogy tiszteljék egymás személyes autonómiáját és alakítsanak ki valamennyiük számára kölcsönösen megfelelő, társas viselkedési normákat.

Ez még egy kellően nyitott és stimuláló közegben is rengeteg teendőt takar. A tananyag merev sulykolásával, nem differenciált oktatással és a gyakori különórákkal mindez könnyen elsikkad, és

nem jut kellő figyelem az érzelemszabályozási nehézségek feloldására, a közösségben való lét megszokására.

Ehhez hozzájöhet a szülők magas teljesítményelvárása, ami könnyen vezet kudarctól való félelemhez, szorongáshoz, ami aztán különböző pszichoszomatikus tünetekben (fejfájás, gyomorgörcs) vagy iskolafóbiában jelentkezhet.

Sok gyerek a szorongásait másokon vezeti le, a tanári és szülői elvárások a kortársagressziót is növelhetik. Ilyenkor hamar megkaphatja bárki a „kezelhetetlen, rossz gyerek” címkét, főleg, ha a viselkedése valamilyen diagnózissal is párosul (pl. ADHD – figyelemhiányos hiperaktivitási zavar). A rendszer perifériájára szorított atipikus kisebbség esetében pedig hamar megjelenik a gyerek feketebárányként kezelése. Ebből a szerepből gyakran csak az jelenthet kiutat, ha a gyerek iskolát vált, és „tiszta lappal indul”. Ez azonban valójában az iskola eszköztelenségére, tanári kiégésre, leterheltségre utal – amit nem szabadna engedni.

A megoldás egyrészt a határok, keretek nyílt és érthető kommunikálása a gyerekek és a tantestület tagjai felé, hogy

bármelyik szereplő bármikor jelezhesse, ha valami számára nem komfortos.

Ugyanilyen fontos a zéró tolerancia a bántalmazás minden formájával kapcsolatban . Sokat segít, ha a gyerekek az őket foglalkoztató témákról, problémákról (pl. klímaszorongás, cyberbullying) kötetlenül beszélhetnek, anélkül, hogy a felnőttek megkérdőjeleznék, vagy elbagatellizálnák ezeket a pronblémákat.

Elég jó szülő és elég jó tanár

Fontos tudatosítani a szülőkben, hogy a gyerek nemcsak az iskolában tanul, hanem a szülő minden visszajelzése, pozitív vagy negatív értékítélete mintául szolgál a számukra. A gyerekek életük jelentős részét valamilyen oktatási intézményben töltik, így fontos szempont, hogy a pedagógusok és a szülők is megismerhessék egymást.

A gyerekcentrikus oktatói-nevelői munkához, az iskolai előmenetel segítéséhez és az esetleges konfliktusok megoldásához

elengedhetetlen az őszinte és egyenes kommunikáció a szülőkkel.

 Növeli a gyerekek hosszútávú sikerességét, ha a gyermeket érintő oktatási folyamatokban a szülők involváltak.

Eközben azt is lehet tudni, hogy a szülői létet sem egyszerű megélni: sokan szoronganak, mert úgy érzik, nem tudnak teljesen megfelelni a társadalmilag elvárt, gyakran túlidealizált szülőképnek. Donald Winnicott pszichoanalitikus vezette be az „elég jó szülőség” fogalmát: ahhoz, hogy a gyermek lelkileg egészséges legyen, fejlődni tudjon, nem szükséges hibátlannak lenni. Elég, ha a felnőttek ráhangolódnak a gyerekekre, és a dolgaikra az életkori sajátosságaiknak, igényeiknek megfelelően reagálnak.

Az ő kívánalmaik is egybecsengenek sok diákéval vagy szülőével: szeretnének szakmailag ők is kiteljesedni, és az egyéni igényekhez is alkalmazkodó, együttműködő közeget teremteni. De esetükben is érdemes elfogadni, hogy nem lehet minden óra „pedagógiai tűzijáték”, és hogy a winnicott-i „elég jó” rájuk is érvényes: a pedagógussal szembeni megértés, a családoktól jövő bizalom katalizálni tudja a közös munkát.

A másik oldalról a tanárok elfogadó attitűdje, a jó iskolai légkör, a pszichés klíma szorongásszintre gyakorolt pozitív hatása nagyban befolyásolja a gyerekek és az iskolai dolgozók motivációját, teljesítményét. Ugyanakkor az elfogadó tanár az iskolai védőhálónak csak az egyik eleme: különösen krízishelyzetben nagy szükség van iskolai szociális segítőre, fejlesztőpedagógusra, pedagógiai asszisztensre, iskolapszichológusra – miközben sok intézményben már a pedagógus is „hiánycikk”.

Minél kevesebb a segítői hálót működtető szakember, annál nagyobb problémaként jelenik meg, hogy csökken az ellátórendszer hatásfoka.

Előfordulhat, hogy az amúgy is nagy látenciával számoló gyermekvédelmi szakemberek látóterébe még kevesebb eset kerül. Mivel a különböző segítő szakemberek nem „csodatévők”, működésükhöz sokszor a folyamat támogatása, a felek együttműködése lenne szükséges. Ezt sokszor nehezítik az iskolai hierarchiában meghúzódó feszültségek, rossz feladatelosztások, a hiányzó figyelem. 

Bizonytalanság-élmények

Sajnos a magyar társadalom mentális jólléte, és pszichológiai tudatossága jellemzően elmarad az európai átlagtól. Már a pandémia előtt sem álltunk jól mentális egészség terén, a depressziós tünetektől szenvedők aránya Magyarországon „békeidőkben” is sokkal magasabb a régiós átlagnál. A koronavírus-járvány azonban még inkább aláhúzta az iskolai jelzőrendszer hiányosságait. A pandémia alatt diákok-tanárok ezrei szembesülhettek a homeschooling előnyeivel-hátrányaival,

a kárfelmérés igazából még jelenleg is zajlik.

Az alsós  gyerekek esetében a karantén egybecsúszott azzal az időszakkal, amikor számos tanulási készség elsajátítása, a közösségben való együttműködés megtanulása zajlik. A felsősök közt is nőtt a szorongó gyerekek száma: a visszatérés után azt lehetett látni, hogy sokan „elszoktak” a társas ingerektől, máshol mintha „elvadultak” volna a tanulók.

A karantén idején még intenzívebb lett az alternatív valóságokba (videojátékok, közösségi-média) menekülés, ami sok esetben a napi bioritmusra is hatással volt, az alvásciklus felborulásán keresztül. Ez az érésben lévő idegrendszerre drasztikusabban hat, az alvászavar pedig számos pszichés betegség (pl. szorongás, depresszió) kísérő tünete is lehet. A bizonytalan jövő mellett veszteségélménnyel is meg kellett küzdeni – a kimaradt családi rítusokkal, elhalasztott, majd lefújt szalagavatókkal, iskolai programokkal.

A pandémia markáns bizonytalanság-élmény volt, melyet a gazdasági válsággal egy újabb követ. Egy olyan közegben, amikor a társadalomban rengeteg indulat dúl, és a kezelésükre egyre kevesebb hajlandóság mutatkozik. A bizonytalanság beférkőzik a családok életébe, és konfliktusok formájában hol a családon belül, hol iskolai közösségekben,

a gyerekek közt cirkulál.

Eközben egyre alacsonyabb a gyerekek frusztrációtűrése, és a gyerekekkel foglalkozó szakembereknek is egyre kevesebb a kapacitása. Jellemző tünet volt a Vadaskert Gyermek- és Ifjúságpszichiátriai Kórház és Szakambulancia segélykiáltása, miután nem győzik az ellátást, és az esetszámok csak nem akarnak apadni.

Mit csinálnak jól mások?

A PISA-teszteken évtizedek óta bámulatosan jól teljesítő finn gyerekek és az őket nevelő szülők, oktatóik példáját figyelve az a kép rajzolódik ki, hogy az oktatás különböző szereplői rendületlen bizalommal fordulnak egymás felé. Gyerekekkel szembeni jóhiszeműség, és remény övezi a pedagógiai munkát: érzelmi támogatással, azzal, hogy a gyerekektől elfogadják és megengedik a hibázást, a büntetés helyett a jóvátétel fontosságát emelik ki, amellyel reményeik szerint a gyerekek sikeres felnőttekké válnak.

A resztoratív, avagy helyreállító technikák mindennapi alkalmazása azt is megtanítja a gyerekeknek, hogy a konfliktusok, nehézségek az élet és a fejlődés természetes része, vagy ahogyan azt Marshall B. Rosenberg, az erőszakmentes kommunikáció megalkotója írja: „a konfliktus az élet tánca, amelyben felfedezhetjük és megismerhetjük saját magunk és mások elképzeléseit”. A Békés Iskolák program által is nyújtott módszer segít a konfliktusmegelőzésben, nagy előnye, hogy még a legszűkösebb tantermekben is megvalósítható.

Összegzésként elmondható, hogy

a jó iskola boldog gyereket nevel, aki megismeri önmagát és a készségeit.

Bízik magában, nem retten meg az életben előforduló kihívásoktól. Olyan felnőttek életútjának egyengetésében segít, akik felelősen el tudják dönteni, mit szeretnének csinálni, és az iskolai környezet ebben iránymutatást ad nekik.

A G7 Holnap Jó iskola sorozatának szerkesztője Bogár Zsolt és Simon Andrea.