Hírlevél feliratkozás
Avatar
2021. december 27. 07:37 Közélet, Világ

Zöld, népszerű és piacbarát egyszerre: a szén-dioxid adó

(A szerző közgazdász. A G7 Ekonomi a G7 véleményrovata.)

Hogyan lehet csökkenteni a szén-dioxid (és egyéb üvegházhatású gázok) kibocsátását? Ez egy elég fontos kérdés ahhoz, hogy próbáljuk kitalálni mi az, ami ténylegesen működhet, és nem az előítéleteink alapján előre eldönteni. A probléma ráadásul annyira összetett, hogy nem valószínű, hogy egyforma dolgok működnének minden területen. Az azonban valószínű, hogy a jól beállított ösztönzőknek – többek között az adóknak és az áraknak – nagy szerepe lesz.

Valamiért sokan nem szeretik azt, ha megpróbáljuk szén-dioxid adókkal is csökkenteni a kibocsátást – lásd például Pogátsa Zoltán korábbi írását itt (amely ezt az írást is részben inspirálta). Történik mindez annak ellenére, hogy számtalan arra utaló jel van, hogy az adók csökkentik az adóztatott dolgok fogyasztását, növelik az azt helyettesítő, de nem adóztatott termékek fogyasztását, és ösztönzik az innovációt és a beruházást, hogy ez utóbbiakat elő tudják a cégek állítani.

Nézzük meg például, hogy mennyi az egy főre jutó közlekedési üzemanyag fogyasztást Európában vagy az USA-ban. Két hasonlóan gazdag régió, nagyon eltérő adók és emiatt üzemanyagárak, és nagyon eltérő fogyasztás. Nincs más valószínűsíthető magyarázat, mint hogy az eltérő adók miatti eltérő árak okozzák az eltérő fogyasztást (persze akár a szétterülő település szerkezeten keresztül hatva is, amely maga is egy következmény).

Ha valami drágább lesz, kevesebb fogy belőle, mint egyébként

Az árak működnek.

Ez az állítás azonban nem azt jelenti, hogy az árak minden problémát pont úgy oldanak meg, ahogy szeretnénk, vagy hogy minden problémát önmagukban azonnal megoldanak. A klasszikus vicc, miszerint:

Tudsz úszni? Nem. És ha jól megfizetem?

– egyrészt kifejezi, hogy rövidtávon tényleg van olyan szituáció, amikor az árakkal (pénzügyi ösztönzőkkel) nem feltétlenül tudunk megoldani valamit. A vicc egyébként ugyanúgy működne, ha az válaszolnánk, hogy

És ha állami rendeletbe adom?.

A fenti viccnek azonban az az implicit feltételezése, hogy most azonnal kellene az úszni tudás. Ha azt kérdezem, hogy „Megtanulnál-e úszni, ha jól megfizetem, egy év alatt?”, akkor jó eséllyel többen lesznek, akik megtanulnak, mint egyébként. És a szén-dioxid kibocsátás csökkentés egy hosszú távú probléma.

A szén-dioxid adónak megvan az a jó tulajdonsága is, hogy nem akadályozza meg, hogy emellett bármi mást is csináljunk. Ha valaki azt gondolja, hogy a nagy állami programokkal vagy szelektív tiltásokkal netán az egyéni fogyasztás önkéntes csökkentésével lehet hatékonyan csökkenteni a szén-dioxid kibocsátást, akkor ezeket ugyanúgy meg lehet tenni akkor is, ha van szén-dioxid adó, mint ha nincs (legfeljebb néhány dolog még pluszban anyagilag jobban meg is éri).

A környezetvédelem mint vallás

A szén-dioxid adóval (piacokkal, fogyasztással) szembeni ellenállást azonban lehet, hogy úgy érdemes modellezni, hogy a környezetvédők egy részét egy vallási mozgalomnak képzeljük el. Ha a szén-dioxid kibocsátásra egyfajta bűnként tekintünk, és nem az eddig elterjedt technológiák egy nemkívánatos mellékhatásaként, akkor érthetőbb, hogy miért nem mindegy, hogy hogyan szabadulunk meg ettől. A pénzért megvett „bűnbocsánat” (szén-dioxid adó) ebben a felfogásban nem ugyanaz, mintha valaki meggyónja és megbánja bűneit és megváltozik. Ezért népszerűek sokszor azok a megközelítések is, amelyek a bűnös egyéni „túlfogyasztás” visszafogásával próbálják a problémát megoldani.

Ha eldöntjük előre, hogy a cégek ebben a történetben a gonoszok, akik profitérdekből tönkreteszik a Földet, akkor nem tudunk abba az irányba elindulni, hogy lehet, hogy a megfelelő ösztönzők esetén a megoldásban is szerepet tudnak játszani. Ekkor jön az a következtetés, hogy vagy az állam (esetleg a felvilágosult önfogyasztás-korlátozó egyénekkel közösen) oldja meg a problémát, vagy szén-dioxid adó lesz, és akkor nem történik semmi, mert a gonoszokat egy kis többletköltség nem teszi jóvá, gonoszak maradnak. Vagy – vagy. És általában jön az elkeseredés is, hogy nem történik elég változás, az államok lassúak és a fogyasztók önzőek.

A valóságban a fogyasztók és a cégek az ösztönzőikre reagálnak, az utóbbiakat irányító egyének tipikusan őszintén szeretnének környezetvédő módon működni, csak nem tehetik meg, ha a versenytársaikat semmi nem kötelezi erre, mert akkor csődbe mennek. Az ösztönzők azonban nem kőbe vésettek: többek között egy jól kitalált szén-dioxid adóval, vagy szabályozással ezeket az állam befolyásolni tudja.

Meglepetés: az államok még továbbra sem mindenhatóak

Véleményem szerint az is egy téves elképzelés, hogy az államnak nincsenek korlátai (vagy csak politikai korlátai vannak) abban, hogy mit tud megtenni. Pénzügyileg is nagyon is valós korlátok léteznek, még ha ezek nem is mindig pontosan ott vannak, mint korábban gondoltuk. Az állam nem tud végtelen pénzt költeni egy adott problémára, mert ha ezt megpróbálja, a piac nem fogja finanszírozni, ha pénznyomással finanszíroz, akkor abból infláció lesz.

A jelenlegi helyzet éppen egy jó példa arra, hogy még a gazdag országok kormányai is néha korlátokba ütköznek: megpróbáltak arra költeni, hogy a lakossági fogyasztást a Covid-járvány alatt fenntartsák, sőt a legtöbb fejlett országban ezt sikerült még növelni is (és a fogyasztók ráadásul a szolgáltatások helyett inkább az árukra költik a pénzüket). Eközben azonban a kínálat még nem állt helyre, és az eredmény a magasabb infláció. Ebből a szempontból mindegy, hogy a többletköltés mire megy el, a környezetvédelmi beruházások is tudnak inflációt okozni.

Ha az állam a kiadásait csoportosítja át, akkor könnyen a választók ellenállásába ütközhet, mert egyéb helyekről kell elvonnia a pénzt. Talán Magyarországon ezt kevésbé kell magyarázni, mert időnként belefutunk a korlátokba, hogy nincs varázslatos pénztermő fa, bár nagyon szeretnénk. Ha kibocsátás csökkentésre szeretnénk fordítani a termését, sajnos akkor sincs varázslatos pénztermő fa.

A dekarbonizáció olyan, mint egy katedrális építés

A szén-dioxid kibocsátás csökkentésének legfontosabb kérdései politikaiak.

A szén-dioxid mentes világ elérésének legnagyobb akadálya nem a cégek gonoszsága, vagy a megfelelő technológiák hiánya. Hanem az, hogy a választóknak egy olyan gazdasági pályát mutassunk, amely nekik hosszú távon is elfogadható és ezáltal fenntartható, időben konzisztens (nem fogok letérni róla a jövőben az akkori ösztönzőim miatt), miközben csökken a szén-dioxid kibocsátás.

Ez szükségszerűen egy több évtizedes folyamat – nincs azonnali üdvözülés, mert a választók nem támogatnák az ezzel járó rövid távú nagymértékű életszínvonal csökkenést. És a nagy beruházásokkal felépített energia- és egyéb rendszereket már csak praktikus okokból sem lehet lecserélni pár év alatt. Sőt még azt sem tudjuk, hogy milyen technológiák lesznek elérhetőek pár évtized múlva – és ez persze attól is függ, hogy hogyan ösztönözzük időközben a technológiai fejlődést.

Tehát nem tudjuk azt, hogy pontosan hogyan fogjuk elérni a nettó szén-dioxid kibocsátás mentes világgazdaságot 2060 körül. Ez a helyzet hasonlít arra, mint amikor a katedrális építők elkezdték az építkezést, anélkül, hogy tudták volna, hogy a kupolát a végén pontosan hogy fogja megoldani a következő (vagy azutáni) generáció.

Ebben a helyzetben különösen fontos, hogy sokféle módszert, többek között a magánszektor innovációját használjuk, és ne csak az állam (bürokraták és politikusok) döntéseire bízzuk ezt a folyamatot. Nagyon leegyszerűsítve, egy szén-dioxid adó esetén a fogyasztók milliói és a cégek ezrei gondolkodnak azon, hogy hogyan tudják csökkenteni a szén-dioxid kibocsátást, mert ezt a pénztárcájuk érzi meg. Az állami koordináció esetében pár száz politikus és bürokrata dönt, akiknek sok egyéb szempontjuk is van, és tipikusan nem jók a technológiai vagy szervezési innovációban valamint a költséghatékonyságban.

Szén-dioxid adó: lehet, hogy közelebb van, mint gondolnánk

Képzeljük el a következő gondolatkísérletet: egy nagy állam vagy az államok egy kellően nagy csoportja (például az EU) meghirdet egy szén-dioxid adót, amely alacsony szintről indul, mondjuk 30 euró per tonna, de előre meghirdetve gyorsan emelkedik (mondjuk 5 EUR/tonna/év ütemben). Az adót mindazon országokból érkező importra is kivetik, amelyek nem vetnek ki ők maguk is hasonló nagyságú adót (a szén-dioxid tartalom becslése eleinte nem lenne pontos, de egy pontatlan becslés is jobb, mint a semmi). A bevételt egyenlő arányban kiosztanák a lakosság között. Az EU most ebbe az irányba halad a tervezett „határkiigazítási mechanizmussal”, és az USA-ban is volt 2019-ben egy hasonló javaslat, amit több, mint 3000 közgazdász írt alá, tehát a konszenzus ebbe az irányba tűnik mozdulni.

A fenti gondolatkísérlet azért érdekes, mert politikailag valószínűleg népszerű lenne: a választók széles rétegei, például a szegényebbek és a gyerekesek jó része valószínűleg többet kapna vissza, mint amennyivel a költségei emelkednének (nekik tipikusan kisebb az egy főre jutó energiafogyasztásuk és ezért a szén-dioxid kibocsátásuk is). A „fizessenek a nagy kibocsátók!” szlogenek népszerűek lennének. Emiatt az emelésnek sem lenne komoly politikai akadálya, és ezért az adópálya mindenki szereplő számára hiteles is lenne.

Az előre meghirdetett emelkedő adópálya viszont már most érintene minden olyan beruházást, amit majd a jövőben is működtetni akarnak. A fokozatos emelés miatt a cégek tervezni tudnának az emelkedő költségekkel, és nem lenne hiteles a lobbizásuk, ha arra hivatkoznának, hogy nem tudtak felkészülni a változásokra. És szén-dioxid adó ösztönözné azt is, hogy vállalkozók (és az őket támogató befektetők) kifejlesszenek technológiákat, amelyek csökkentik a kibocsátást vagy akár szén-dioxidot vonnak ki a légkörből – ez esetben az adót bevételként meg kellene kapniuk.

Az adó nemzetközi elterjedését segítené az, hogy a bevezető régióba exportáló országok választhatnának, hogy maguk beszedik az adót, és akkor az a saját bevételük, vagy a bevétel külföldi államokhoz kerül.
A jelenlegi magas energiaárak viszont tényleg rámutatnak arra, hogy minden olyan intézkedés, amely nagy áremelkedést okoz rövid idő alatt, az népszerűtlen. És ebből a szempontból mindegy, hogy az áremelkedés oka a világpiac vagy a magas szén-dioxid adó.

Ebben egyetértek Pogátsa Zoltánnal, és abban is, hogy jelenleg az áremelkedés oka sokkal inkább az energiapiac ciklikus állapota, mint a zöld intézkedések. A fenti szén-dioxid adó javaslat azonban nem okozna önmagában hirtelen áremelkedést, és valószínűleg nagyon magas energiaárakat sem. Az adó szintje 12 év alatt jutna el kb. oda, ahol jelenleg az EU szén-dioxid kvóta ára van, miközben erőteljesen nőne az az energiaszektor, amely szén-dioxid kibocsátás nélkül, és emiatt adómentesen termel. Az adó egyenlő mértékű visszaosztása miatt az az esetleges áremelkedés megítélése is feltehetően más lenne, mint ha csak úgy magukban emelkednének az árak.

Az államnak még szén-dioxid adó mellett is marad rengeteg tennivalója

A fenti rendszer valószínűleg nagyon hatékony ösztönző lenne, az adminisztrációja nem kötne le túl sok adminisztratív kapacitást és gondolkodást, mert nem az államnak kellene kitalálnia, hogy hol és milyen módon csökkenjen a kibocsátás. Az állam ezek után a fennmaradó kapacitásait fordíthatná arra, hogy az adórendszeren felül bármilyen egyéb kibocsátás-csökkentési intézkedést hozzon. Ezen a téren az államok nem voltak eddig túl hatékonyak, de a fokozatosan emelkedő politikai nyomás lehet, hogy hatékonyabbá és tettre készé teszi majd őket – nyilván mindegyiket a képességei és választóinak preferenciájának mértékében.

Az államokra a szén-dioxid adó bevezetésén felül is nagy szükség lenne. A kibocsátás csökkentés egy koordinációs probléma is. Csak árösztönzőkkel nehéz például országos áramhálózatot építeni a nagyobb és más helyen történő termelésre, megoldani, hogy milliónyi lakásban átalakítsák a fűtési rendszert szén-dioxid mentesre, alapkutatást végezni, jövőbeni piacok létrejöttét támogatni (tiszta hidrogén termelésére és tárolására például), olyan tyúk-tojás problémákat megoldani, mint a megfelelő töltőhálózat és az elektromos autók egyidejű elterjedése és még hosszasan lehetne sorolni.

A kibocsátás-csökkentés esetén nem állam vagy piac között kell választanunk, hanem hogy az állam és a piac milyen kombinációjával a legjobb megoldani a problémát.

És ha vannak egymást nem kizáró megközelítések, mint a szén-dioxid adó és az állami szabályozás/beruházások, akkor azokat érdemes egyszerre is kipróbálni, mert tényleg nem sok időnk van.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkNem a zöldek a magas energiaár okozóiMegkezdődött a zöldek bűnbakká tétele. Eddig csak naiv, idealista hülyéknek voltak ábrázolva, innentől már veszélyes ellenségek lesznek. Bárcsak lenne ebben valami - írja szakértő szerzőnk.

Közélet Világ szén-dioxid üvegház üvegházhatású gáz Olvasson tovább a kategóriában

Közélet

Avatar
2022. január 21. 10:24 Közélet

Amióta a zöld irány kevésbé válik be, a sport mögé állva keresik a jó hírnevet a cégek

Most, hogy egyre több jogszabály születik a greenwashing ellen, erősödik a kevésbé feltűnő kistestvére, a sportswashing.

Miklós László
2022. január 20. 16:04 Közélet

A rezsicsökkentés megtartása csapda, bemutatunk egy ésszerű kiutat

A jelenlegi árak tartása óriásira duzzasztja a közterheket, de ha rezsicsökkentés alatt a hatósági ármeghatározás eszközét értjük, akkor méltányos módszerek kínálkoznak.

Torontáli Zoltán Stubnya Bence
2022. január 20. 06:33 Közélet

A boltokkal akarják megfizettetni az árstopot, valójában az összes vásárló fogja összedobni

Olyan a jogi csomag, hogy az üzletek ne terhelhessék át a beszállítókra a kieső bevételt. A vásárlókra azonban át fogják.

Fontos

Pálos Máté
2022. január 19. 17:10 Élet

Pedagógus-krízis: harmadannyi pályakezdő, nagy lemorzsolódás, idősödő tanárkar

Akárhogy nézzük a nyilvánosan elérhető számokat, nem áll meg a minisztérium érvelése, amely szerint nincs baj.

Mészáros R. Tamás
2022. január 19. 06:35 Adat, Világ

Mindenhol népszerű, de kevés helyen sikeres az újraiparosítás

Alig néhány ország van a világon, amelyet nem ért el a dezindusztrializáció, de Magyarország köztük van.

Török Zoltán
2022. január 18. 15:59 Közélet

Egyre közelebb van, amikor már nem egészségügyi válsághelyzetként tekintünk a járványra

Bizonytalanság és kiszámíthatatlanság – talán ez a két jelző írja le legtalálóbban az elmúlt két évet, és nem lehetünk biztosak benne hogy 2022 mást hoz.