(Az Ekonomi a G7 véleményrovata.)
Sokáig semmi konkrétumot nem lehetett tudni a kormány által bejelentett, csökkentett munkaidős foglalkoztatás – németül Kurzarbeit – támogatásáról, legfeljebb esetenként ellentmondásos politikusi nyilatkozatokat figyelve lehetett készülni. Végül nagypéntek éjjelén jelent meg a sok vállalkozó által várt kormányrendelet, „A veszélyhelyzet idején történő csökkentett munkaidős foglalkoztatásnak a Gazdaságvédelmi Akcióterv keretében történő támogatásáról” címmel.
Érdemes először megnézni, hogy mi is van ebben a jogszabályban.
A rendelet szerint a vállalatok akkor pályázhatnak, ha az árbevételük jelentősen csökken, és ha a dolgozókkal, vagy azok egy részével külön-külön megállapodást kötöttek a maximum napi 4 órával csökkentett munkaidőben történő foglalkoztatásra, továbbá megfelelnek a törvény egyéb feltételeinek is. Többek között a vállalkozó „hitelt érdemlő módon alátámasztja, hogy a munkavállalók megtartása a folyamatos gazdasági tevékenységével összefüggő nemzetgazdasági érdek.”*a törvény 105/2020. (IV. 10.) Korm. rendelet 5§, c.pont
A vállalat akkor kaphat támogatást, ha az illetékes Kormányhivatal elfogadja kérelmet. A kieső időre jutó nettó bér 70 százalékát az állam közvetlenül a dolgozónak fizeti ki. Ennek a maximuma 75 ezer forint, ami akkor kapható meg, ha 4 óra a munkaidő csökkenés, és a dolgozó jövedelme elérte a bruttó 322 ezer forintot, ami nettó 214 ezer forintnak felel meg. A 322 ezer forint fölötti bruttó fizetéseknél, vagyis a magyarországi 367,8 ezer forintos 2019. évi átlagfizetésnél is csak ez a támogatás jár, vagyis a támogatás aránya csökken.*KSH, Gazdaságilag aktívak, bruttó átlagkereset, reálkereset https://www.ksh.hu/docs/hun/xstadat/xstadat_hosszu/h_qli001.html A 322 ezernél kisebb bérnél és a 4 óránál kevesebb munkaidő csökkenésnél arányosan kisebb a támogatás.
Sok vagy kevés ez a támogatás? Elsőre nagyvonalúnak, szociálisan méltányosnak tűnhet a kormány. Mégis, egy vállalkozó – akinek piaca több mint 50 százalékot csökkent – így kommentálta a rendeletet, miután elolvasta:
“ez olyan, mintha a süllyedő Titanicon A4-es papírlapokat osztogattak volna, hogy tessék, mindenki hajtogasson belőle mentőcsónakot.”
A kérdés az, hogy ezzel a konstrukcióval tudnak-e élni a magyar vállalkozások, remélhetnek-e ettől könnyítést, segítséget. A rendszer akkor segít érdemben, ha javítani tudja az érintett vállalatok helyzetét. Elvileg azok a cégek, ahol kisebb a visszaesés 50 százaléknál, élhetnek a megoldással, már ha racionális számukra.
Ezt próbáljuk modellezni az összes érintett, tehát a vállalkozások, a munkavállalók és a költségvetés szempontjából. Modellünkben feltételeztük a maximálisan igénybe vehető támogatás elérését, ezért a dolgozók 322 ezer forint bruttó keresettel rendelkeznek, és a vállalat csak négy órában tudja a dolgozókat foglalkoztatni. (Minden más esetben csökken a támogatás, és ennél jobban csökken a dolgozói jövedelem, és nagyobb lesz a vállalati költség.) Emellett azt is feltételeztük, hogy a vállalat a kieső munkaidő 30 százalékára képzést szervez a dolgozónak, amire arányos bért fizet, de a képzésnek nincs költsége.
A rendeletben van egy hallgatólagos feltételezés az időhorizontra vonatkozóan: a támogatást három hónapig folyósítják, s négy hónapig kell foglalkoztatni a munkavállalót. 4 hónap után visszatérünk a normál működéshez, ha nem akkor újra a kiinduló ponton vagyunk. Vagy kap a vállalkozás további támogatást, vagy a mai döntési szituáció tér vissza. A modellünk ezért négy hónapos időszakot vizsgál a vállalat, a dolgozók és az állami költségvetés szempontjából.
A vállalat a kereslet, a rendelések visszaesését látva ezekben a napokban azt vizsgálja, hogy leépítsen, vagy pályázzon az állami támogatásért. Az alternatíva, tehát ha megtartok egy főt, és elbocsátom a másodikat, vagy megtartva a dolgozókat csak négy óra munkát kérek tőlük. E két alternatívának a gazdasági hatásait foglaltuk össze a következő táblázatban.
Vállalat: nagyon kis javulás
A vállalat pozíciója egy nagyon kicsit javul: négy hónap alatt 38,3 ezer forintos a megtakarítása akkor, ha nem bocsájtja el az egyik munkavállalóját. Ez akkor igaz, ha
- csak egy hónap bért fizet ki a felmondási időre, vagyis olyan dolgozót bocsájtana el, aki három évnél nem régebben van a cégnél;
- ha bízunk benne, hogy négy hónap után már mindkét dolgozónak nyolc órának megfelelő munkája lesz; viszont ha négy hónap után sem tér vissza az eredeti termelési szint, akkor a leépítés előnyei már a plusz egy hónap alatt is sokszorosan felülmúlják a létszámtartásnál realizált előnyöket. Ezt a program újraindítása sem tudja ellensúlyozni.
- elbocsájtás után, ha a negyedik hónapban vissza kell venni a dolgozót, mert úgy megnőtt a rendelés, akkor a betanítás pótlólagos költséggel jár, ami a vállalatnál többlet költség lesz.
A vállalat négy hónap alatt kettő százalék költségmegtakarítást ér el. Ez számára a támogatás értéke. És ez az előny maximum pontja.
Ha ennél magasabb a bér, akkor a szaldó romlik, sőt, egy pont után negatívvá válik. Az alacsonyabb bérek mellett az előny arányosan csökken, viszont változatlanul két százalék marad.
A vállalati döntés így alapjaiban a kockázatértékeléstől függ. Mi az esélye annak, hogy négy hónap után fellendülés jön? Mi van, ha csak a negyedik negyedévben következik ez be? Ha sokan úgy ítélik meg, hogy a válság nem V alakú, tehát nem lesz gyors felpattanás, hanem inkább U alakú, vagyis elhúzódik a visszaesés, vagyis az U alsó része elnyúlik, akkor dinamikusan nőhet az elbocsájtottak száma a következő napokban. A paradox az, hogy minél inkább sikerül lelaposítani a járvány görbéjét, annál hosszabb lesz a gazdaságnak a visszaesése, vagyis az U alsó szára.
Nem szabad elfeledkezni arról, hogy itt csak a tartani, vagy elbocsájtani alternatívát vizsgáltuk, s eltekintettünk attól, hogy a két dolgozó feleannyi terméket állított elő, aminek következtében a vállalati jövedelem ennél is nagyobb mértékben csökkent.*Ha a vállalat kibocsátása csökken, akkor homogén termékek esetében arányosan csökken a fedezete, az árbevétel és a változó költség közötti különbség. A vállalat eredménye azonban ennél jobban csökken, mert a fix költségei megmaradnak, amely fele annyi termék között oszlik el. Így a döntést a vállalat költségszerkezete, jövedelmezősége is befolyásolja.
Dolgozók: ellentmondásos helyzet
A dolgozók oldalán hosszabb távon a pozitív tényezők dominálnak, még akkor is, ha az első négy hónapban négy százalékkal romlik a jövedelmük. Itt sok ellentétes tényező hat egyidejűleg:
- elbocsátáskor az elbocsátott dolgozó egy havi bért kap, továbbá három havi álláskeresési támogatást. A maradó dolgozónak viszont marad a nettó 214,1 ezer forintos jövedelme. Viszont ha mindketten maradnak, akkor a négy hónap átlagában havi 187,4 ezer forintot kapnak a támogatással együtt. Vagyis a dolgozók együttes jövedelme csökken négy százalékkal, miközben egy jövedelem átcsoportosítás megy végbe az el nem bocsájtott dolgozó javára, az egyébként maradó dolgozótól.
- Miután az álláskeresési támogatás csak három hónapra jár, a dolgozók jövedelme is a válság időtartamától függ. Ha az elbocsájtott dolgozó nem kap állást három hónap alatt sem, akkor gyakorlatilag nem lesz jövedelme, csak 26 ezer forint szociális támogatása. Tehát tovább romlik a helyzet. A munka nélkül maradt dolgozónak ez családi katasztrófa. Ha van 4 hónap után fellendülés, akkor az elbocsájtott dolgozó akár vissza is térhet. Ez esetben őt személyesen jobban sújtotta a válság.
Társadalmi szempontból a dolgozók megtartása igazságosabb. Ugyanakkor a rendelet megoldása csak kisebb kockázatot ad, csökkenő jövedelem mellett a dolgozóknak.
A kérdésnek van egy másik oldala: a vállalat rendszerint a gyengébb dolgozóját bocsájtja el. Különösen igaz ez, ha nagyszámú az elbocsájtás, hisz a legjobbakat, a tudást, a kultúrát tovább vinni képes dolgozókat nem szabad elbocsájtani. Most a 2. munkahely megőrzése miatt, az első és jobb munkavállaló 13 százalékkal kevesebb jövedelmet kap (214 ezer helyett 187 ezret), igaz kevesebb munkaidőre. Ez is igazságossági kérdés.
Költségvetés: nyer az ügyön
Az állami költségvetés helyzetét részben a vállalati döntési alternatívák oldaláról, részben pedig a válsághoz viszonyítva vizsgálhatjuk. Feltételeink között a költségvetés helyzete öt százalékkal jobb akkor, ha a vállalat megtartja a munkavállalóját. Erre is több tényező hat:
- a költségvetés megtakarítja a munkanélküli járadékot, aminél kisebb a kifizetett támogatás;
- a kötelezően előírt képzési idő után a cég bért fizet, ami után mind a dolgozók, mint a cégek adót fizetnek, ami a költségvetés szempontjából többletbevétel;
A költségvetés relatív előnye ezért sokkal nagyobb (ha eltekintünk az elbocsájtás végkielégítése miatt is egyszeri adóbevételtől). Összességében az állami költségvetés e szélsőséges, a bérekhez viszonyítva maximális támogatással járó esetben sem vállal többletkiadást. Csak akkor romlik érdemben a költségvetés helyzete, ha a válság elhúzódik és a támogatást meg kell újítani.
Az állami költségvetés azonban a mi pénztárcánk, előbb-utóbb nekünk kell állni a cechet. Ezért nem lehet elfeledkezni a költségvetés romlásáról sem. Ha a két ember fele annyi értéket tud előállítani a válság előtti időszakhoz viszonyítva, akkor ennek a hatása megjelenik a hozzájuk kapcsolódó költségvetési befizetések csökkenésében is. Ez jóval nagyobb, mint 40 százalékos költségvetési bevételcsökkenéssel jár (46, illetve 44 százalék). Ehhez járul még az, hogy csökken a vállalati jövedelem – ha egyáltalán marad –, amiből kisebb lesz a TAO, és kisebb lesz az önkormányzatok iparűzési adóbevétele.
Ezzel együtt szükség lenne arra, hogy a kritikus helyzetű vállalatok is lélegeztető gépre kerüljenek. A most kihozott rendelkezés ezt a feladatot lényegében nem teljesíti.
Azt is lehetne mondani, hogy egy zéró összegű modellről van szó. Nagyon kicsit javul a cégek és a költségvetés pozíciója, miközben romlik a munkavállalóké. A kialakított támogatási modell a legtöbb előnyt az átlagbér alatt fizetett munkavállalók esetében adja. Ezt azért alakíthatták így, hogy védőhálót alakítsanak ki a legkisebb keresetűek számára. A válságban valóban a szegénység, a megtakarítások hiánya a legnagyobb veszély. És tenni kell valamit.
A kérdés csak az, hogy ezt ebben a rendelkezésben kell-e biztosítani. A cél a vállalatok fennmaradása, jövedelemtermelő képességüknek a megtartása. Az alacsonyabb bérszint rendszerint alacsonyabb hozzáadott értékkel, vagyis alacsonyabb jövedelemmel párosul. A magas bérszintű vállalatok biztosan nem összeszerelő üzemek, ők képviselik a tudást, az innovációt és a jövőnket. Ezen a csoporton nem, vagy alig segít ez a rendelkezés. Érdemes lenne újragondolni, a válság elhúzódásának kockázatával is számolva.
