(Az Ekonomi a G7 véleményrovata, a szerző a KRTK KTI főmunkatársa és a CRCB igazgatója.)

Szeptemberben még úgy látszott, hogy teljesen rendben mennek a dolgok. Az országban a gazdasági reformok hatására immár tíz éve komoly gazdasági fejlődés bontakozott ki. Közel megháromszorozódott a dollárban számolt egy főre jutó GDP, hála a kormányzat politikájának, megindult az ipari növekedés, ezzel párhuzamosan – főleg a növekvő turizmusnak köszönhetően – komoly növekedésnek indult a szolgáltató szektor is. Tízéves átlagban 5 százalék fölé nőtt a GDP növekedés üteme, a nemzetközi szervezetek elkezdték az országot „kis tigrisként”, „gazdasági csoda”-ként emlegetni, miközben a szegénységi küszöb alatt élők aránya 15 év alatt a felére, 4 százalék alá csökkent. Szóval minden rendben lévőnek tűnt.

A miniszterelnök, akinek a neve ezt az egész korszakot fémjelezte, bátran nézhetett előre: az utóbbi évek választásain minden esetben kimagasló arányú győzelmet aratott. Ennek megfelelően további tíz, tizenöt, vagy akár húsz év kormányzásban kezdett gondolkozni, egy új gazdasági korszak nyitányáról, az ország új aranykoráról. Nem sokan beszéltek ekkor még az általa létrehozott elnyomó rendszerről, a joguralom hiányáról, az állami intézményeket átitató, átszövő rendszer-szintű korrupcióról, ahol a korrupciós lánc végén szinte minden esetben a miniszterelnök egy-egy közeli barátja, családtagja állt. A kiépített rendszer haszonélvezői nyilvánvalóan ők voltak.

Január 4-e ebben az évben egy keddi napra esett. Minden ekkor lett nyilvánvaló, minden, ami pár napon belül szertefoszlatta a miniszterelnök szépreményű terveit, és senki által sem várt, korábban nem látott eseményeket indítottak el az országban.

Tíz napra rá a miniszterelnök szűk családjával együtt repülőn kényszerült menekülni, menteni a lopott vagyont panamai, dubaj-i, kajmán szigeteki bankok, cégek közbeiktatásán keresztül.

Kényszerűségből a nemzeti légitársaság gépére szálltak, mert a miniszterelnök már nem bízhatott a haderő gépeiben. Nem lehetett már biztos a haderő lojalitásában.

Az országban annyi történt, hogy január 4-én, kedden a kórházban meghalt egy utcai zöldségárus, akit korábban, mivel nem volt pénze megvesztegetni az őt ellenőrző rendőröket és állami alkalmazottakat, még decemberben a rendőrök és tisztviselők megvertek, nyilvánosan megaláztak és az áruval együtt elkobozták kis kocsiját, amelyen az árut szállította. Ezt követően a kormányhivatal előtt tiltakozásul felgyújtotta magát.

A rendőrök és az állami hivatalnokok az országban az utcai kereskedelemre vonatkozó szabályok ellentmondásosságát használták ki, és rendszeresen vesztegetési pénzt zsaroltak ki az utcai árusoktól. Egy intézményi közgazdaságtannal foglalkozó közgazdász azt mondaná erre, hogy az országban, hiába volt gyors gazdasági növekedés, nem érvényesült a joguralom. Az utcai árust úgy hívták, hogy Tarek el-Tayeb Mohamed Bouazizi (Mohammed el-Búazízi), az ország miniszterelnökét pedig Zine El Abidine Ben Alinak (Ben Ali). Így kezdődött Tunéziában kilenc évvel ezelőtt, 2011 januárjában, az az eseménysor, amit később „arab tavaszként” kezdtek nevezni, utalva az 1848-as „népek tavaszára”(Printemps des peuples).

Számunkra most sem a történeti események, sem Ben Ali személye, sem családjának luxushoz való erős vonzódása, vagy menekülésük története a fontos, hanem az, hogy Ben Ali rendszerére vonatkozott az első ökonometriai elemzése annak a jelenségnek, amit újabban egyes európai államok polgárai már-már legalább olyan jól kezdenek testközelből megismerni, amint annak idején Tunéziában a tunéziaiak. A járadékvadászat (rent seeking) és a politikai favoritizmus rendszerszintű gyakorlatáról, a haveri rendszerről (crony system) van szó.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkIgazából nagyon nehéz dolog egy erőskezű politikus vejének lenniMit jelent, ha egy országban hirtelen gazdagodni kezd egy vő? Bemutatunk hét politikusi vősorsot napjainkból. Trump, Putyin vagy Erdogan vejének van nehezebb dolga?

A haveri rendszer, és ezen belül a kleptokrata rendszer (ahol a gazdasági rendszer kimondott célja a politikai vezető és a politikai vezető családjának gazdagodása^*Lásd: Rose-Ackerman, Susan. 1999. Corruption and Government. Causes, Consequences, and Reform) gazdasági hatásainak empirikus elemzése fontos feladata a közgazdaságtudománynak, és ezen belül a politikai gazdaságtannak. Minden olyan országban fontos ez, amelyben nem kizárt ennek a rendszernek a léte, ahol pedig egyre nyilvánvalóbb jeleit lehet látni e rendszer térnyerésének, sürgető is.

A járadékvadászat fogalma régi keletű, már David Ricardo is utalt rá. Az itt használt értelmezése Gordon Tullock 1967-es cikkében^*Lásd: Gordon Tullock. 1967. „The Welfare Costs of Tariffs Monopolies and Theft.” Western Economic Journal, no. 5. 224-232. fordul elő először, majd a fogalmat a világbank későbbi vezető közgazdásza, A. O. Krueger vezette be a modern közgazdasági gondolkodásba^*Lásd: Anne Osborne Krueger. 1974. „The Political Economy of the Rent-Seeking Society” American Economic Review, Vol. 64, No. 3. 291-303. Tullock definíciója szerint a járadékvadászat valamilyen erőforrás olyanféle használata, hogy az járadékot képezzen a használó számára, és ahol e járadék olyan cselekvésből származik, amelynek negatív a jóléti hatása. Tullock értelmezése szerint tehát a járadékvadászat csökkenti a társadalom jólétét. Például – írja Tullock – , ha az USA autóipari lobbi amellett lépne fel, hogy a kormányzat importvámot vessen ki a dél-koreai autókra, az ugyan kedvező lehet e lobbinak, de kedvezőtlen az amerikai polgárok összessége számára.^*Lásd: Tullock, Gordon, A. Seldon, G. L. Brady (eds.). 2002. Government Failure. A Primer in Public Choice. Washington D. C.: Cato Institute. 43. oldal

A járadékvadász társadalmak költségességéről és ennek a hosszú távú gazdasági növekedésre gyakorolt hatásáról Kevin M. Murphy, Andrei Shleifer and Robert W. Vishny írtak alapvető elméleti cikket még 1993-ban (Why is Rent-Seeking So Costly to Growth?)^*Lásd: Murphy, Kevin M., Andrei Shleifer and Robert W. Vishny. 1993. Why Is Rent-Seeking So Costly to Growth?, The American Economic Review, Vol. 83, No. 2, Papers and Proceedings of the Hundred and Fifth Annual Meeting of the American Economic Association (May, 1993), pp. 409-414, kimutatva, hogy a járadékvadászat, ha elkezdődik egy piacon, akkor igyekszik ellepni az egész piacot, és megfertőzni minden piaci szereplőt. Így aztán ez hosszú távon kérlelhetetlenül a vállalkozási aktivitás csökkenésével jár. A vállalkozók a termelési tényezők (tőke és munka) új kombinációin való gondolkodás helyett egyre inkább a jobban kifizetődő járadékvadászatot (a politikai vezetővel, annak családtagjaival való kapcsolatépítést) választják, így természetesen csökkenni fog a vállalkozások teljes tényező termelékenysége, és ennek megfelelően egy olyan országban, ahol a piacok egymás után vállnak a járadékvadászat terepeivé, hosszú távon csökken a gazdasági növekedés is.

Ezt követően Anne O. Krueger elemezte a haveri rendszer és a gazdasági növekedés kapcsolatát, kimutatva, hogy egy haveri rendszerben a haverok által irányított vállalkozásoknak (HIV)^*A haverok által irányított vállalkozásokat Krueger nyomán hívom HIV-nek, ő a crony-operated establishments (COEs) megnevezést használja. A HIV talán kifejezőbb, mert arra is utal, hogy a HIV egy haveri rendszer jeleit mutató gazdaságban ugyanolyan pusztító hatással jár az egész gazdaságra, az egész társadalom jólétére nézve, mint az emberi szervezetet megtámadó HIV (humán immundeficiencia-vírus). kedvezményes hitelkondíciók mellett nyújtott hitelek a belföldi hitel expanzió részeként, hogyan erősítik tovább ezt a haveri rendszert és teszik sérülékennyé a pénzügyi szektort, és aztán az egész gazdaságot. Mindez hogyan járult hozzá a 1997-es pénzügyi krízis elmélyüléséhez az ázsiai országokban.^*Lásd. Krueger, Anne O. 2002. Why Crony Capitalism Is Bad for Economic Growth. In: Haber, Stephen (ed.). Crony Capitalism and Economic Growth in Latin America. Theory and Evidence. Stanford: Hoover Institution Press, Stanford University. pp. 1-24. Krueger elemzése arra is figyelmeztet, hogy ha különböző pénzügyi konstrukciókon keresztül egy nemzeti bank, vagy akár a magánbankok kivételezni kezdenek a HIV-ekkel (például a magánbankok, ha a HIV-ek hitelkérelemmel fordulnak hozzájuk, akkor megszegve saját belső szabályzatukat, mellőzik a hitelbírálati procedúrát, hogy kedvező kondíciók mellett adhassanak a HIV-eknek kölcsönt), akkor ez sérülékennyé fogja tenni a pénzügyi szektort. Akkor is igaz ez, ha ez a sérülékenység sokáig nem, csak egy válság esetén válik nyilvánvalóvá.

Tullock több formáját írja le a járadékvadászatnak^*Lásd: Tullock, Gordon, A. Seldon, G. L. Brady (eds.). 2002. Government Failure. A Primer in Public Choice. Washington D. C.: Cato Institute. 43. oldal.
, de leírása eleve nem lehetett teljes: ő Amerikából szemlélte a gazdaságot, és nem volt, nem lehetett tisztában azzal, hogy milyen végtelen változatos formában jöhet ez létre a világ más tájain.

Vannak országok, ahol a járadékvadászat szorosan összekapcsolódik a politikai favoritizmussal és mindez egy haveri rendszerben kulminál. Nem lehetett előre látni azt sem például, hogy ügyes európai, ezen belül kelet-európai vezetők milyen innovatív technikákat találnak ki a HIV-ek támogatására. Tullock szólt a piacra lépés diszkriminatív szabályázásáról. Ekkor a HIV-veken kívül mindenki mást igyekeznek kizárni a piacról. Szólt az import korlátozásáról. Természetesen a HIV-ek termékeivel esetleg versenyezhető termékek importjáról van szó. Szólt az export szubvenciók alkalmazásáról. Ekkor a HIV-ek export aktivitását kell támogatni, a többi hazai vállalkozóét elfelejteni. Vagy egy-egy részpiac „megfelelő” szabályozásáról: a HIV-ek piacát úgy kell szabályozni, hogy a szabályozás lehetőleg ellehetetlenítse a versenytársakat. Vagy a diszkriminatív adózásról: mindenki fizet adót, kivéve az x piacon tevékenykedő vállalkozókat, és láss csodát, az x piacon csak HIV-ek vannak, és a többi.

A fentieken túl a HIV-ek „helyzetbe hozása” megvalósulhat a szabályozáson keresztül egy piac megszüntetésével (a nem HIV-ek kiebrudalásával), majd egy HIV bejegyzése után a piac újbóli megnyitásával úgy, hogy azon csak ez a HIV tevékenykedhessen. Az államosítás, majd privatizáció eszközeivel: például egy magánvállalkozást, bankot drágán megvesz az állam, majd viszonylag olcsón továbbadja ezt a HIV-eknek. Vagy fordítva: az állam privatizál, a HIV-eknek elad egy nyereséges, oliopol piacon működő állami vállalatot, amelynél a HIV-ek persze nem fektetik be újra a képződő nyereséget, hanem osztalék formájában búsás jövedelmet szereznek. Így aztán pár év alatt a cég veszteségessé válik, ami után az állam úgy dönt, hogy államosít, újra állami tulajdonba veszi a céget, hogy aztán minden kezdődjön elölről.

A HIV-ek támogatásánál az USA-ban szóba sem jöhetnek a közbeszerzések. Ezek ott eléggé átláthatóak, erről könnyen meggyőződhet bárki, aki a www.usaspending.gov oldalra téved. Ellenben egy innovatív kleptokrata rendszerben a közbeszerzések a HIV-ek felé irányuló pénzpumpa elsődleges eszközeinek számítanak.

Aztán itt van a kézenfekvő megoldás, ami az USA-ban nem nagyon megvalósítható: ha nagyritkán egy HIV-et csaláson, korrupción, kartell szervezésén érnek, akkor nem nulla a valószínűsége, hogy végül a politikai vezető nyomására futni hagyják.^*Már egy enyhe gyanú, illetve bátortalan kísérlet is egy ilyen lépésre hatalmas botrányt kavarhat és érzékeny személyi következményekkel járhat Észak-Amerikában. Jó példa erre a Kanadában nemrégiben napvilágra került SNC-Lavalin ügy, amelynek nyomán 2019. január 14-én lemondani kényszerült az ország igazságügy minisztere és főügyésze, Jody Wilson-Raybould. Lásd https://en.wikipedia.org/wiki/SNC-Lavalin_affair#Reactions_and_aftermath Egy kleptokrata rendszerben a jó vezető keze mindenhova elér. A HIV-ek várakozása, hogy ha elkapják őket, akkor ők majd fellélegezhetnek, miközben a nem HIV-ek elnyerik méltó büntetésüket, nem teljesen légből kapott. Aztán itt van a külföldi támogatások (például az EU-s források) és segélyek becsatornázása a HIV-ek rendszerébe, bár ez a megoldás Lord Peter Thomas Bauer nyomán már ismert lehet a nyugati közgazdászok számára is.^*Lásd: Bauer, Peter Thomas. 1954. Economic Analysis and Policy in Under-Developed Countries. Cambridge: Cambridge University Press.

Aztán itt van a közvetlen állami juttatások lehetősége is: a kormányzat egyszerűen eldönti, hogy közpénzekből támogatja a HIV-eket. Az USA-ban nem lehet számolni a cégtemetők rendszerével és virágzó piacával sem. (Létezik egyáltalán ez a szó angolul?) Az eddig említett technikák a HIV-ek piacra lepésével, illetve a piacon való üzleti tevékenységével kapcsolatosak, ez már a piacról való kilépésnél segítheti őket, illetve az ilyen tevékenységgel foglalkozó HIV-eket. A cégtemető az adóhátralékot felhalmozó cégek eltüntetésében, piacról való kivezetésében lehet fontos (lásd itt és itt). Ez a módszer az USA-ban már nem nagyon elképzelhető. De például Észtországban teljességgel kizárt.

Ben Ali rendszerét vizsgálva Bob Rijkers, Caroline Freund, Antonio Nucifora a fenti módszerek közül csak egyet vizsgált közel 50 ezer vállalat mérlegadatai alapján. Azt, hogy hogyan hatott a Ben Ali családhoz tartozó, általuk közvetlenül vagy közvetve (strómanok segítségével) irányított cégek nyereségességére, piaci részarányukra, stb. az, hogy a „család cégei voltak” és az, ha erősen szabályozott piacon tevékenykedtek. Az elemzés eredményei szembetűnőek.

A család cégei inkább olyan piacokon értek el sikereket, amelyeket Ben Ali állama erősen szabályozott, és – csodák csodája – ezeken a piacokon a Ben Ali család cégei messze a legjobbak között teljesítettek.

Minél nagyobb volt a Ben Ali család részesedése az adott cégben, amely egy erősen szabályozott piacon tevékenykedett, annál nyereségesebb volt az adott cég.

Ezek az eredmények alátámasztják azt, amiről korábban Tullock aztán Murphy, Shleifer és Vishny, valamint Krueger is írt: a járadékvadászat, majd a haveri rendszer, a HIV-ek rendszere, messzemenően torzítja a piaci viszonyokat. Az elemzést – paradox módon – Ben Ali bukása tette lehetővé, a Világbank szerzői ez után tudtak hozzájutni a vállalatsoros adatokhoz. Így az elemzés azt is bizonyítja közvetve, hogy a HIV-ek rendszere önmagából fakadóan instabil, mivel részvevőinek mindig, még az imponálóan jó makro-mutatók mellett is, számolniuk kell a bukás lehetőségével. Hozzá kell tennünk, hogy ez a várakozás is a rendszer belső tulajdonsága.^*Lásd: Haber, Stephen (ed.). Crony Capitalism and Economic Growth in Latin America. Theory and Evidence. Stanford: Hoover Institution Press, Stanford University. pp. xi-xxi. Ez pedig egy újabb következménnyel bír: e várakozás önmagában akadályozza, hogy a szabályozó, illetve egy-egy HIV optimálisan használja fel a rendelkezésére álló erőforrásokat. A szabályozó, hogy jó államot működtessen, illetve egy HIV tulajdonosa, hogy piaci viszonyok között is életképes vállalkozást hozzon létre. Hiszen a szabályozónak mindig ügyelni kell arra, hogy a HIV-ek hogyan, milyen csatornákon keresztül jussanak jövedelemhez, hogyan lehet beépíteni a „fékeket és ellensúlyokat” az ellenőrzés rendszerébe, amelyek akadályozzák, hogy a HIV-eket bántódás érje, aztán HIV-eknek ügyelni kell az osztalék szintjére és arányára, a panamai és a kajmán szigeti bankokra és cégekre: arra, hogy a pénzükhöz hozzájussanak. Ennél fogva a HIV-ek minden valószínűség szerint inkább lesznek „fejőstehenek”, mint a többi velük egyébként megegyező jellemzővel bíró cég.

Ben Ali történetét már sokan elfelejtették. Bár a tunéziai bíróság távollétében még 2011-ben 35 év börtönbüntetésre ítélte, soha nem vonult börtönbe. Szaúd-Arábiában, Dzsiddában halt meg tavaly szeptemberben. Ben Ali rendszere talán nem is a legjellemzőbb, ha a HIV-eket favorizáló kleptokrata rendszerekre gondolunk. De Ben Ali rendszere adott lehetőséget először a haveri rendszerekre vonatkozó empirikus közgazdasági elemzés elkészítésére. Az újabb példák, mivel sokféle szálat mozgatnak egyszerre, egyszóval polifonikusak, miközben az általános elvet követik, talán sokkal jobban megragadhatók, és elemezhetők.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Közélet ben ali kleptokrácia Tunézia Olvasson tovább a kategóriában