Néha egy egyszerű hasonlat is elég, hogy lássuk, miért nincs sok értelme egy gazdaságpolitikai húzásnak. Egy ilyet vett elő 1994-ben Robert Solow, egy tekintélyes közgazdász, amikor arról kérdezték, kell-e aggódni az USA Japánnal szembeni, méretes külkereskedelmi hiánya miatt. (Akkoriban éppen Bill Clinton amerikai elnök kritizálta a japánokat azok túl nagy kereskedelmi többlete miatt.)
"A fodrászommal szemben is krónikus kereskedelmi deficitem van. Egy fillért sem kapok tőle!"
– mondta erre Solow.
Ha valaki gazdag, nyilván vásárolni fog egy csomó mindent más országokból, legyen szó mondjuk kőolajról, egzotikus gyümölcsökről, elektronikai eszközökről vagy autókról. Többek között ezért is jó gazdag országnak lenni. Amíg a piac bízik egy ország gazdasági erejében, addig akár egy hatalmas külkereskedelmi hiányt is finanszírozni tud, polgárai pedig addig is örülhetnek, hogy külföldről bizonyos szolgáltatásokat és árukat jóval olcsóbban beszerezhetnek.
Ez az egyszerű elgondolás Adam Smith és David Ricardo munkássága, a brit kukoricatörvények vége (1815-1846) és a komparatív előnyök elméletének uralkodóvá válása óta lassan beleégett a gazdaságpolitikával foglalkozók fejébe. Kiderült, hogy a kereskedelem nem egy zéró összegű játék, mint ahogy azt korábban a merkantilisták hitték, hanem az egész torta nőhet, ha egy-egy ország arra szakosodik, amiben jobb, mint a többiek (tehát amiben komparatív előnye van), a többi terméket pedig beengedi a piacára. Többek között ez hajtotta a második világháború utáni világrend korábbival össze nem hasonlítható gazdasági növekedését.
Donald Trump fejébe viszont nem égett bele ez a gondolat. Miután a múlt héten saját stábját is meglepve bejelentette, hogy védővámokat vezet be a nyers acél és alumínium esetében, a hétvégén Twitteren ki is fejtette közgazdasági elméletét, a következőképpen: “a kereskedelmi háború jó, és könnyű megnyerni“.
When a country (USA) is losing many billions of dollars on trade with virtually every country it does business with, trade wars are good, and easy to win. Example, when we are down $100 billion with a certain country and they get cute, don’t trade anymore-we win big. It’s easy!
— Donald J. Trump (@realDonaldTrump) March 2, 2018
Az ingatlanfejlesztőből lett valóságsóhősből lett elnök rengeteg témában váltogatta a véleményét az évtizedek alatt, egy dologban nagyon is következetes volt: meggyőződése szerint a világ összes országa lehúzza az Egyesült Államokat, legyen szó a katonai szövetségeseiről vagy a külkereskedelmi partnereiről. Egy 1990-es, a magyar kiadásban is megjelent Playboy-interjúban például így fogalmaz:
A japánok hízelegnek, meghajolnak előttünk, elmondják, hogy milyen klasszak vagyunk, aztán kizsebelnek minket. Évente több száz milliárd dollárt vesztünk el emiatt, és ők csak röhögnek a markukba, hogy milyen hülyék vagyunk.
2015-ben, még az elnökválasztási kampánya elején az Economistnak adott interjúban úgy folytatja ugyanezt a gondolatot, mintha közben nem történt volna semmi, csak Japán helyett Kína lett a főellenség:
Kína és csomó másik ország, még csak nem is szeretnek minket, mégis megeszik a vacsoránkat. (…) Újjáépítettük Kínát. A pénz, amit kivettek az Egyesült Államokból, a legnagyobb lopás országunk történetében.
A németek vagy a dél-koreaiak – hagyományosan az angolszász országok mellett az USA legszorosabb szövetségei – sem úszták meg, Trump már elnökként mindkét ország vezetőjének beolvasta, hogy szerinte cégeik megkopasztják az amerikaiakat olcsóbb és jobb autóikkal, mobiltelefonjaikkal.
Nagyon kicsi az esély arra, hogy a vámpolitika sikeres választ adjon erre. Ahogyan arra számítani lehetett az acélvám bejelentése után, az amerikaiak kereskedelmi partnerei azonnal válaszlépésekkel fenyegettek. Míg Kína fenyegetése aránylag visszafogott volt, addig az európai válasz meglepően célzott és kemény lett. Az acél- és alumíniumvámok sem a piac mérete vagy jelentősége miatt ilyen fontosak, inkább szimbolikus lépésről van szó, de az Európai Bizottság elnöke, Jean-Claude Juncker még magasabb szintre emelte a jelképháborút.
Juncker első ötlete az volt, hogy Európának olyan jelképes amerikai termékekkel szemben kellene vámot kivetnie, mint a farmer, a Harley-Davidson vagy a bourbon whiskey. A Harley-kat pont Wisconsin államban, a whiskeyt pedig elsősorban Kentucky államban gyártják – előbbi a képviselőház, utóbbi a szenátus republikánus vezetőjének hazai választókörzete. Nyilvánvalóan nem szeretnék az ottani szavazópolgárok, hogy az exportértékesítések visszaesése miatt elkezdjenek kirúgni embereket. (Paul Ryan, a képviselőház vezetője máris jelezte, aggódik Trump húzása miatt.)
Ebből is látszik, hogy amennyiben Trump elkezdi visszaépíteni az egyoldalú kereskedelmi korlátozásokat, akkor legfeljebb válaszlépéseket provokál, arra ösztönzi a többi országot, hogy erőteljesebben kereskedjenek az USA helyett egymással, egyébként pedig – az olcsóbb külföldi termékek megadóztatása miatt – jelentősen nőhet az amerikai árszint. Mivel az amerikai munkanélküliség már most elég alacsony, azért nincs sok esély arra, hogy a védendő iparágak fel tudjanak szívni sok új dolgozót, a munkáshiány viszont elvileg a bérek emelkedéséhez vezet. Ha emelkednek az árak, akkor beindulhat az infláció, ami pedig a vártnál gyorsabb Fed-kamatemeléseket okozhat. Utóbbi miatt pedig erősödhet a dollár, ami megint csak nem jó az amerikai exportőröknek. Arról nem is beszélve, hogy a vámok visszaállítása után kirobbanó kereskedelmi háború mekkora kárt okozhat a nagyvállalatok globális értékláncaiban.
Trump ráadásul pont olyan fontos kérdéseket vet fel, mint amilyen hibásan válaszol rájuk. A kereskedelmi globalizáció nem mindenkit érint hasonlóképpen, és a veszteseket – mondjuk az amerikai acélgyárak kirúgott munkásait – jellemzően nem kompenzálják. Sőt, ahogy Dani Rodrik levezette tavalyi tanulmányában, minél alacsonyabbra csökkentik a tarifákat, a további csökkentés annál kevesebb előnyt hoz a gazdasági növekedésben, egy idő után már nettó veszteség lehet a hatása a fejlett országokban. Az utóbbi években lendületet kapott populista politikai irányzatoknak – így nyilván Trump sikerének is – köze lehet ahhoz, hogy a külkereskedelmi verseny hátrányosan érintett teljes társadalmi csoportokat.
A baj csak az, hogy a tarifák visszaállítása nem fogja visszahozni azokat az iparágakat, amik a globális versenyben versenyképtelenné váltak. Ha az amerikai kereskedelempolitika fő célja az, hogy visszaszorítsák a méltánytalan gyakorlatokat (árfolyammanipuláció, alacsonyabb munkavédelmi szabványok, dömping, állami támogatások stb.), akkor annak a legjobb színtere éppen hogy a többoldalú kereskedelmi egyezmények lennének – azok, amiket Trump éppen mind fel akar mondani.
