A sorozatban egészségügyi szakembereket kérdezünk arról, hogy mitől tudna jól együttműködni a magán- és közfinanszírozott ellátás.

Az állam feladata és felelőssége, hogy garantálja a társadalom számára a biztonságos és minőségi egészségügyi ellátást – az ország minden részére azonos standardok alapján. Ennek része a köz- és a magánellátás kellő egyensúlyának biztosítása, megfelelően szabályozott rendszer kialakításával.  

Ez az egyensúly már nem jellemzi a magyar egészségügyet, a magánszektor térnyerését a sorozat korábbi cikkei pontosan leírták, az államigazgatás pedig mintha szándékosan elengedte volna a szabályozás és ellenőrzés lehetőségét. A Magyar Orvosi Kamara (MOK) tényként és lakossági igényként fogadja el a magánegészségügy létét, de annak közellátási, hiányt pótló jellegét, térfoglalásának nagyarányú növekedését nem.

Hogy ez a folyamat megálljon, egy tisztább, átláthatóbb, kiegészítő biztosításokat is támogató és integráló rendszert kellene bevezetni az európai jó gyakorlatokat is szem előtt tartva. A MOK számára fontos alapelv, hogy egy egészségügy van, amelynek szakmai, minőségbiztosítási elvei és ellenőrzési szabályai egységesek, hiszen a betegnek mindkét szférában (állami és magán) joga van a biztonságos, költséghatékony ellátáshoz és informáltsághoz.

Az állami egészségügyi intézeten belüli magánellátás – a hálapénzhez hasonlóan – torz motivációkat gerjeszt, így ameddig nincs megfelelő, független szakmai felügyelet, amely szigorúan és hatásosan ellenőrzi, hogy a betegérdekek ne szenvedjenek kárt, valamint hogy az állami ellátórendszer effektivitása megfelelő maradjon, addig

a két finanszírozási forma térben és időben való elválasztása a legetikusabb és célravezetőbb. 

Magyarországon jelenleg a két finanszírozási forma közötti határok – ha például a  brit egészségügyi rendszerrel vetjük össze – nem letisztultak és nem kellően szabályozottak, illetve, ha vannak is szabályok, azok ellenőrzése véletlenszerű, ehhez sem megfelelő hivatal, sem képzett személyzet nincs. 

Jelenleg csak papíron működik megfelelően a rendszer, amelynek nem a betegek állnak a középpontjában, sokkal inkább a politikai kockázatértékelés. A betegközpontú ellátásban ugyanis az egyén egyedi egészségügyi szükségletei és a kívánt egészségügyi eredmények a hajtóerő az összes egészségügyi döntés és minőségmérés között. A betegek az egészségügyi szolgáltató partnerei, és a szolgáltatók nemcsak klinikai, hanem érzelmi, mentális, spirituális, pénzügyi és szociális szempontból is kezelik a betegeket. (Rossz a finanszírozási rendszer is, és elavult gyakorlatok mentén határozzák meg a prioritásokat az egészségügyi szakmapolitikában.)

Adatalapú döntéshozatal

A jelenlegi egészségügyi kormányzat rendet szeretne tenni az egészségügyben és összevonásokkal, adminisztratív korlátokkal, kivezényelhetőséggel és alapbérelvonásokkal igyekszik ezt megteremteni. Ezek az elképzelések és a minap elfogadott új törvényi passzusok azonban zsákutcába terelik a magyar egészségügyet,

és egy centralizált és feudális rendszer masszív alapjait teremtik meg.

Európában sehol sincs jól működő egészségügyi ellátórendszer, ahol a dolgozók alapbérét elkezdik csökkenteni, mert valamilyen homályos, sokszor szubjektív minőségi kritériumoknak nem felelnek meg. Ez frusztrációt, félelmet kelt, és még inkább elfordítja az orvosokat az állami ellátástól. De nem kedvez az úgynevezett Tanuló Egészségügyi Rendszer kialakításának sem, amely megteremthetné a lehetőségét a hazai egészségügy léptékváltásának.

Ne csapjuk be magunkat! Az egészségügy tele van hibákkal. Nemcsak nálunk, hanem a miénknél fejlettebb rendszerekben is. A különbség, hogy merünk-e szembenézni azokkal, és tanulni belőlük. A hibáztató egészségügyi kultúrából a hibákat feltáró és azokból tanuló egészségügyi kultúrába kell eljutnunk. 

A hazai egészségügy fejlesztésének egyik kulcsa a valid, minden érintett számára megismerhető, az átalakítási folyamatokba visszacsatolható, konzekvenciákkal is rendelkező

adatok előállítása, feldolgozása és publikálása.

Az egyes egészségügyi szolgáltatók, sőt bizonyos esetekben az egyes orvosok tevékenységét jellemző adatok körének meghatározása, azok gyűjtése és elemzése, valamint közérthető publikálása számos módszertani kérdést foglal magában, amit csak egy szakmailag független intézmény tud eredményesen megvalósítani.

Tanuló egészségügyi rendszer

A Tanuló Egészségügyi Rendszerben az új ismeretek szervesen rögzülnek az ellátási folyamatok tapasztalatainak pozitív visszacsatolásaként.

A Tanuló Egészségügyi Rendszer ciklusát a fenti ábra mutatja. A kék területhez szükséges gyűjtés (assemble), elemzés (analyze) és interpretálás (interpret) már valamilyen szinten Magyarországon is megvalósul, de a pirossal jelölt ciklust nem visszük végig, így hiányos a visszajelzés (feedback), ezért nem változnak meg (change) berögzült, esetlegesen rossz gyakorlatok.

Ahhoz, hogy az egészségügyi indikátorok gyűjtése, értékelése és hasznosulása működjön, egy szakmai és pénzügyi autonómiával bíró önálló, független intézet felállítása szükséges. Ezt a feladatot nem végezheti már meglévő intézmény (Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő (NEAK), Országos Kórházi Főigazgatóság (OKFŐ), Egészségügyi Államtitkárság, Belügyminisztérium, stb.), mert akkor annak az intézményi alapcélnak megfelelően torzul a rendszer.

Javasolt tehát a Nemzeti Egészségügyi Minőségügyi és Ellátásértékelési Intézet felállítása,

 amelynek elsődleges feladata az egészségügyi rendszer folyamatainak adatalapú monitorozása, a tudományos metodikák alapján kidolgozott indikátorok bevezetése, illetve az ellátási ciklusok alatt létrejött adatok rendszerezett összegyűjtése, elemzése, interpretálása, majd azok visszacsatolása a résztvevők felé – ideértve a betegeket és a széles nyilvánosságot is. 

Így működik Angliában az NHS Digital és az egészségügyi ellátás minőségével foglalkozó független hatóság is. Miért ne lehetne hasonló intézmény Magyarországon is, amely transzparensen ellenőrzi a köz- és magánellátókat egyaránt? 

Transzparencia mindenkinek

Az eredményeknek – finanszírozási formától függetlenül – a szakmailag felügyelt, validált tartalmakkal együtt publikusnak kell lenniük. De itt nem csupán adatok vagy elemző riportok közléséről van szó (rossz példa a kórházi fertőzések jelenlegi éves jelentése Magyarországon), hanem arról is, hogy megértsük a költségeket, a minőséget, a kockázatokat és következményeket, s ezáltal

az egészségügyi szervezetek jobban tudják értékelni az eredményeiket és gyorsabban, hatékonyabban tudnak cselekedni.

A betegeknek az átláthatóság azt jelenti, hogy rendelkeznek a számukra szükséges információval a megfelelő formában és időben ahhoz, hogy értékalapon tudjanak egészségügyi döntést hozni. Például, hogy érdemben tudjanak kórházat, osztályt, orvost választani, legyen az állami, vagy magánegészségügyben elérhető.

Angliában egy súlyos kórházi fertőzés, az MRSA bacteraemia nagy arányú, gyors csökkentéséhez hozzájárult, hogy 2005-től kórházakra lebontva közölték ezt a fontos minőségi mutatót. Ennek nyomán pedig elkezdték szűrni az MRSA-hordozókat (a nagy törés a grafikon idővonalán ekkor következett be).

A legfejlettebb rendszerek már nemcsak intézményre vagy osztályra, hanem orvosra lebontva is közlik az egészségnyereség eredményét, a betegek által visszajelzett adatokat. Így például a brit Nemzeti Protézis Regiszter (National Joint Registry) közzéteszi a sebészek revíziós rátáit (ha valamilyen okból nem sikerül a műtéti beavatkozás és újból meg kell operálni, vagy kijavítani az első műtét hibáit, szövődményeit – szerk.), ahogyan a betegek elégedettségi mutatóit is, összehasonlítva az országos átlaggal. Mindez az orvosok éves szakmai értékeléséhez és ötévenkénti revalidációjához ^*revalidációt 5 éves időszakokra adják az orvosoknak, amihez bizonyos feltételeket kell teljesíteniük, hogy a továbbiakban is önállóan dolgozhassanak. Ebben benne van a naprakész tudás igazolása is. Itthon ezt „működési nyilvántartás megújításának” nevezik. Míg itthon nem kérdeznek arra rá, hogy ebben az időszakban hány beteget, milyen minőségben, komplikációs rátával látott el az orvos, addig ez Angliában az egyik legsarkalatosabb része a revalidációnak. is elengedhetetlen.  

A legjobb gyakorlat tarifája

Az értékalapú egészségügy kialakításának stratégiáját három pontban lehet összefoglalni

● az ellátás átszervezése a beteg, és annak állapota köré; 

● az eredmények és költségek mérése páciensenként; 

● elmozdulás az értékalapú térítési modellek, illetve a kötegelt típusú finanszírozási struktúrák felé.

És hogy ez utóbbi pontosan mit jelent? Gyakorlatilag minden termék- és szolgáltatástípus esetében az ügyfelek egyetlen árat fizetnek az igényeiknek megfelelő teljes csomagért. Egy autó vásárlásakor például a fogyasztók nem az egyik beszállítótól veszik meg a motort, a másiktól a fékeket, és így tovább; a teljes terméket egyetlen szereplőtől vásárolják meg. Ugyanilyen kevés értelme van annak, hogy a betegek a diagnosztikai vizsgálatokat az egyik szolgáltatótól, a sebészeti szolgáltatásokat egy másiktól, az utókezelést pedig egy harmadiktól vásárolják meg. A kötegelt, csoportosított kifizetések bonyolultnak tűnhetnek, de a beteg adott egészségügyi állapotának kezeléséhez szükséges összes ellátás egységes árának megállapításával valójában a gyakorlatilag minden más iparágban régóta alkalmazott megközelítésre támaszkodnak.

Az egészségügyi ellátásban már egy ideje léteznek is csoportosított kifizetések. Gyakoriak olyan szolgáltatások esetében, amelyekért a betegek közvetlenül fizetnek, mint például a lézeres szemműtét, a plasztikai sebészet és az in vitro megtermékenyítés.

A nevét végül a Brexittel a történelembe beíró, David Cameron brit miniszterelnök 2010-es kormányprogramjában ez állt: „A szolgáltatók a teljesítményük alapján lesznek megfizetve. A kifizetéseknek tükröznie kellene az eredményeket, nemcsak a beavatkozást és ösztönzőket kell biztosítani a jobb minőségért.” Ennek a tételmondatnak a fontosságát a  magyar kománynak is fel kellene ismernie. Nagy-Britanniában ennek nyomán ma már feltérképezik és terjesztik a legjobb gyakorlatokat, mert ez a gyors és hatékony módja az ágazat eredményei és finanszírozása javításának.

A kormányzati programban meghirdetett pozitív ösztönző a Best Practice Tariff (legjobb gyakorlat tarifája). A szolgáltatóknak adatszolgáltatási és minőségi kritériumoknak egyaránt meg kell felelniük ahhoz, hogy részesülhessenek ebből.  Amennyiben teljesülnek a feltételek, akkor esetenként akár 10 százalékkal több finanszírozáshoz is juthatnak a jól teljesítő kórházak. A mutatókat számos szakterületre és betegcsoportra kidolgozták, amelyek publikusak is. Amennyiben a legjobb gyakorlatok magánszolgáltatóknál jelennek meg, az állam ott is élhet szolgáltatásvásárlással, elősegítve a legjobb betegélményt és legnagyobb egészségnyereséget.

Ezen rendszer hazai adaptációját, mielőbbi bevezetését szorgalmazza a MOK. Szerencsés egybeesés, hogy a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelőnél már évekkel ezelőtt is nyitottságot tapasztaltunk ebben a kérdésben.   

Összefoglalásul elmondhatjuk, hogy az ellátási színvonal javításához és annak megtartásához csakis az vezethet, ha a betegeket helyezzük az ellátás középpontjába, letéve ezzel az értékalapú egészségügy sarokköveit. Ehhez szükséges, hogy a szakpolitika bízzon az egészségügyi szakemberek hozzáértésében, támogatásuk és megbecsülésük mellett azonban – objektív szempontrendszerek mentén – ellenőrizze is őket. Így érhetjük el, hogy az ellátás színvonala emelkedjen mind a köz-, mind a magánszférában, hogy az ellátásba fektetett pénzért cserébe minél jobb eredményeket érjünk el a jövőben, ezáltal egészségesebb, boldogabb nemzetet teremtve. 

A G7 Holnap „Állami+magán” sorozatának szerkesztője Bogár Zsolt és Simon Andrea.