Hírlevél feliratkozás
Stubnya Bence
2019. október 16. 16:02 Élet

A féreghajtó gyógyszer hatása? 20 százalékkal magasabb fizetés

A 2019-es közgazdasági Nobel-díjat három kutató Abhijit Banerjee, Esther Duflo, és Michael Kremer kapta. Arra már korábban is volt példa, hogy hárman kapták megosztva a díjat, de a bizottság választása több szempontból is szakítás a korábbi évek gyakorlatával.

Egyrészt ha végignézünk az eddigi díjazottak listáján, leginkább idős amerikai férfiakat látunk. Ehhez képest Duflo személyében most van a díjazottak között egy francia-amerikai nő, aki 46 évesen a legfiatalabb díjazott lett azok között, akik valaha megkapták a közgazdasági Nobel-díjat. Az is érdekes, hogy Duflo férje, a szintén a Massachusetts Institute of Technology-n kutató és oktató Abhijit Banerjee indiai-amerikai kettős állampolgár, amivel a nem az Egyesült Államokban született díjazottak nem annyira népes társaságát bővíti. A Nobel-díjasok között egyébként voltak már házaspárok, bár a közgazdaságtani kategóriában Duflo és Banerjee szintén az első ilyen szempontból is.

Másrészt pedig mind a kutatási területük – fejlődésgazdaságtan és nemzetközi fejlesztés -, mind pedig a kutatásaik megközelítése újszerűnek számít, ha végignézünk az eddig Nobel-díjasok módszertanán és témáin.

A közgazdaságtani Nobelre*(ami egyébként nem is igazi Nobel-díj, hiszen nem a svéd tudományos akadémia, hanem a svéd jegybank osztja ki, és valójában csak Nobel-“emlékdíj”) nagyon sokáig az volt jellemző, hogy inkább elvontabb, elméleti problémák megoldásáért ítélték oda. De még a gyakorlatiasabb problémák kutatásáért járó díjak között sem nagyon találni olyat, ami szegénységgel foglalkozott (Angus Deaton kapott egyedül kifejezetten a szegények gazdasági viselkedésének elemzéséért Nobelt 2015-ben). Pedig a szegénység a világ egyik legnagyobb problémája, még akkor is, ha a leginkább extrém formája – az ábrán a kék színnel jelölt rész, ami a világ népességének azt a részét jelöli, akik napi 1,9 dollárnál kevesebb jövedelemből élnek*Bár az 1,9 dolláros szegénységi küszöbről, illetve arról, hogy a világban mennyire jelentős a szegénység csökkenésének trendje, komoly viták vannak, erről ezt a blogposztot érdemes elolvasni: http://glineq.blogspot.com/2019/02/global-poverty-over-long-term.html. – az elmúlt 3-4 évtizedben csökkent.

A három kutató azonban legalább annyira a forradalmian új módszertanukért kapták ezt a díjat, mint azért, hogy

kutatásukkal hozzájárultak ahhoz, hogy minél hatékonyabb programokkal lehessen felszámolni a szegénységet a világon.

Ahhoz, hogy megértsük, hogy ez miért annyira újszerű, nagyjából a kétezres évek elejéig kell visszamennünk. Addig ugyanis a fejlődésgazdaságtannal foglalkozó közgazdászok főleg olyan átfogó kérdéseken vitatkoztak, hogy van-e egyáltalán haszna a nemzetközi segélyezésnek: egy részük úgy gondolta, hogy van, a másik részük úgy, hogy több kárt okoz, mint amennyi problémát megold. 

“Azóta létezik az a reflex, hogy a szegényekről való gondolkodásunkat egyszerű klísékre egyszerűsítsük, mióta a szegénység létezik. A szegények a társadalomtudományban ugyanúgy, ahogy például az irodalomban is, felváltva lusták vagy vállalkozó szelleműek, nemesek vagy hajlamosak a lopásra, mérgesek vagy passzívak, tehetetlenek vagy élelmesek”

– írta Banerjee és Duflo a Szegények gazdálkodása című közös könyvében – a könyvről magyarul részletesebben itt és itt olvashat – , aminek bevezetőjében pont azt emlegették fel, hogy pont ilyen leegyszerűsítő volt néha a segélyezésről és a szegénység elleni harc megfelelő eszközeiről szóló vita.

Esther Duflo és Abhijit Banerjee bostoni otthonuk előtt. Fotó: AFP / Europress

A kutatók egy másik átfogóbb vita relevanciáját is megkérdőjelezték a közgazdaságtanon belül: azt, hogy a piac vagy az állam-e a hatékonyabb a gazdasági problémák megoldásában. Duflo, Banerjee és Kramer kutatásai alapján ugyanis a kérdés nem az volt, hogy az állami beavatkozás segíthet-e, hanem az, hogy milyen program segíthet, milyen körülmények között és kiknek – attól függetlenül, hogy piaci megoldásról, például mikrohitelről, vagy államiról, például oktatási rendszerről vagy segélyezésről van szó.

Miért hiányoznak sokat a tanárok az indiai iskolákból? Mitől hiányoznak kevesebbet a kenyai iskolákból a gyerekek – ha a szüleik pénzt kapnak, vagy ha a gyerekek féregtelenítő gyógyszert? (Gyógyszert, és akkor 20 százalékkal nagyobb lesz a diákok fizetése az első állásukban.) Melyik segít: ha számítógépes korrepetálóprogrammal segítünk a rossz tanulóknak, vagy ha különórákkal? (Mindkettő.) Mire elég a szegényeknek adott mikrohitel?  (Attól függ, hogy hol.) Ilyen kérdésekre keresték a válaszokat.

A randomizált kontrollált kísérletezésnek hívott módszertant Kremer kezdte el, amihez Duflo és Banerjee csatlakozott, amikor megalapították a Jameel Poverty Action Labet. Ez azóta akadémikusok globális hálózatává nőtte ki magát. Kremer ezt először egy 2003-as tanulmányában használta, a lényege pedig az, hogy

ahogy a természettudományokban, itt is kísérletek segítségével próbálták a jelenségeket vizsgálni.

Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy egy adott szegénységcsökkentő programot bevezetnek egy falu egy részében, a másik részében viszont nem vezetik be, aztán összehasonlítják a két csoportot.

Például amikor arra voltak kíváncsiak, hogy miért nem vesznek nyugat-kenyai farmerek olcsó műtrágyát, ha tudják, hogy a jelentősen növelné a terméshozamukat – ezen keresztül pedig kimászhatnának a szegénységből -, és pénzük is lenne rá, ha félretennének.

A kísérletben a farmerek egy részének a termény betakarítása után nem sokkal piaci áron, de ingyenes kiszállítással kínáltak műtrágyát. Egy másik részüknek pedig akkor, amikor már annyi telt el, hogy a műtrágyát fel is kellett volna használni. Az első esetben a farmerek harmadával nagyobb arányban használtak műtrágyát. Hogy mi a magyarázat? Az emberre általánosan jellemző, hogy hajlamos alulbecsülni a jövőbeli események fontosságát a jelenbeli élvezetek javára. Pont ugyanezt csináljuk, mikor a vizsgára az utolsó pillanatban kezdünk tanulni, vagy ha a számlát a fizetési határidő előtt egy nappal fizetjük be. A kenyai farmerek sincsenek ezzel máshogy, a kísérlet nélkül azonban ez nem feltétlenül derült volna ki.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkA mai döntéseden múlik, hogy gazdag leszel-e a jövőbenTúlértékeljük a jelenlegi élvezeteket. Érdemes tisztában lenni a gondolkodásunk korlátaival, ha nem akarunk megszorulni a jövőben.

Duflo sok kutatása foglalkozott nők politikai részvételével is. 1993-ban Indiában hoztak egy törvényt, ami alapján a falvak egy részének közgyűlésében a tagok egyharmadának nőnek kell lennie. Két olyan tanulmány is vizsgálta ennek a hatásait, ami később híressé vált.

Az egyik alapján Duflo azt bizonyította be, hogy a kvóta hozzájárult ahhoz, hogy gyengüljenek azok a sztereotípiák, miszerint a nők képtelenek politikai döntéshozóként jól végezni a munkájukat. A másik tanulmányból pedig az derült ki, hogy a nőket jobban zavarta a férfiaknál az utak rossz minősége és az ivóvíz rossz hozzáférhetősége, és hatalomra kerülve a konkrét helyi beruházásokban is meglátszott ez a preferencia: több pénzt költöttek ilyen infrastrukturális beruházásokra.

Sok szegényeket érintő sztereotípiának is megértették a gazdasági alapjait. Amikor 2014-ben Duflóval készítettem interjút, annak a sztereotípiának a közgazdaságtani magyarázatáról mesélt, hogy a szegények olyasmire költik a pénzüket, ami a gazdagabbak szemében irracionális. Miért találkoztak például Marokkóban olyan háztartásokkal, ahol éppen hogy nem éheztek, de mégis összespóroltak egy tévére és egy DVD-lejátszóra? Duflo erről azt mondta, egy olyan faluban, ahol alig van munka, és nem sok dolog történik, lehet, hogy a tévé nagyobb luxust jelent, mint a finom étel.

De számos más kutatásukban is arra jutottak, hogy a szegények számára ugyanolyan fontos prioritás, hogy ne legyen unalmas az élet, mint a gazdagabbak számára, még akkor is, ha ez a megfelelő táplálkozás rovására is megy.

Az észak-indiai Rajastanban, ahol senkinek nem volt tévéje, a szegények a pénzük 14 százalékát költötték ünnepségekre. Nicaraguában viszont – ahol a szegény háztartások több mint felében volt rádió és ötödükben tévé – ugyanilyen jövedelmi szinten szinte alig költöttek bulikra. Az sem mindegy, hogy milyen ételről van szó, ugyanis az is jellemző, hogy a pénzt finomabb ételre költik, még ha ennek az is az ára, hogy összességében nem marad elég élelmük. Hogy ez miért fontos? Mert ennek az egyik következménye az, hogy ha egy program a jobb élelmezést célozza, akkor nem elég, ha növeli a szegények költségvetését – ahogy a kutatók fogalmaztak “túl sok vágy verseng az étellel” -, és azok az egyébként eléggé elterjedt programok sem voltak hatékonyak, amik ingyenes gabonával kezelték volna az éhínséget (nem csak a kalória számít, hanem a tápanyagok összetétele is).

Hindu ünnep Nangdaon faluban 2019 tavaszán. Fotó: AFP / Europress

Ezek a kísérletek annyira felkavarták a fejlődésgazdaságtan állóvizét, hogy a 2000-es évek közepe óta kutatók egész sora kezdett el ezzel a módszertannal dolgozni: csak a Poverty Action Lab csaknem 1000 ilyen kísérletet végzett el, összesen pedig csaknem 2500 kísérlet zajlott le ilyen módszertannal. A kísérletek összességét értékelve egyébként az látszik, hogy gyakran egy adott beavatkozás, ami működik az egyik országban, nem működik a másikban. Jó példa volt erre a mikrofinanszírozás, amivel Magyarországon is próbálkoztak egyébként (és voltak sikerek is). Az Innovations for Poverty Action nevű szervezet oldalán van egy lista azokról a projektekről, amiket tényleg megéri támogatni, mert bizonyíthatóan működnek.

A közgazdaságtanban persze korábban is végeztek kísérleteket, és a megközelítést alkalmazók módszertanát a tudományon belül is érték kritikák – erről nemrég Mihályi Dávid, a CEU School of Public Policy kutatója írt magyarul részletesebben. A hasonló témában Nobel-díjat kiérdemlő Angus Deaton szerint például hasznos a kísérletezés, azonban nem felsőbbrendű módszer a sima megfigyeléshez képest, és a kísérletezők válaszai nem állnak össze általánosan alkalmazható megoldásokká.

Abhijit Banerjee, Esther Duflo, és Michael Kremer jelentősége viszont abban mutatkozott meg igazán, hogy a fejlődésgazdaságtan területén mára ezek a kísérletek számítanak az elsődleges módszertannak. Ez a hatás pedig akkor is Nobel-díjat ért most, ha ezzel nem feltételenül tudták megválaszolni a tudományterület nagy kérdéseit.

Élet Abhijit Banerjee esther duflo fejlődásgazdaságtan kísérleti közgazdaságtan Michael Kremer Nobel-díj szegénység Olvasson tovább a kategóriában

Élet

Torontáli Zoltán
2020. november 22. 06:53 Élet

Be fog érkezni -70 fokon a magyar oltóhelyre a koronavírus-vakcina, ha veszünk belőle

A mínusz 20 fokos szállítás majdhogynem mindennapos gyakorlat, és a mínusz 70 sem példa nélküli, de csak kis mennyiségben.

Torontáli Zoltán
2020. november 20. 10:30 Élet, Vállalat

Viszi a járvány a falusi patikákat is

Hiába próbálja a kormány már hosszú évek óta minden lehetséges adminisztratív eszközzel védeni a kis falusi patikákat, most furcsa módon épp a szabályok merevsége miatt kellett többnek is bezárnia.

Fabók Bálint
2020. november 18. 06:26 Élet

Az ápolók úgy érzik, a teljes bizonytalanságba taszították őket

Pont a világjárvány kellős közepén alakítják át gyökerestől a szakmát, és ez tanácstalanságot, frusztrációt szül.

Fontos

Jandó Zoltán Torontáli Zoltán
2020. november 25. 16:56 Adat, Közélet

Semmi értelme nincs az operatív törzs járvány-előrejelzésének

Legalábbis abban a formában, ahogy hetente közlik. Ha jól csinálják, a szennyvízadat hasznos eleme lehet a járvány követésének, de amit az NNK közzétesz, nem az.

Kasnyik Márton
2020. november 25. 06:56 Közélet

Saját óriáscégét hitelezheti milliárdokkal a Magyar Nemzeti Bank

Ha ez átmegy, akkor a többi cégétől is vehetné a kötvényeket a jegybank milliárdokért. Nincs határa a vad ötleteknek a monetáris politikában?

Avatar
2020. november 24. 17:09 Pénz

A covid után jön az adóemelés?

A kormánynak hamarosan napirendre kell tűznie az adósság elleni harc 2.0-t, amit valószínűleg nem lehet megúszni adóemelés nélkül.