A fejlett országokban nagyon válogatósak az élelmiszer vásárlók. Mindig van egy szint, amit már nem szeretnek átlépni, például már a leghétköznapibb zöldségeknél sem. A formás alma minden felmérés szerint jobban fogy, mint az, amelyik ugyanolyan ép és finom, de kevésbé szép. A hasonló választási szempontok miatt azonban a megtermelt élelmiszereknek mintegy felét kidobjuk, és az állatok közel felét hiába öljük le.
Ebben a helyzetben például a rovarételek vagy a újratisztított szennyezett víz elfogadtatása nagyon nehéz lesz, pedig jó lenne, ha egyre többen fanyalodnának rá, vagy térnének át szándékosan a fogyasztásukra. Ezeknek ugyanis döntő szerepük lehetne a pazarlás megállításában, vagy a klímavédelmi szempontból kedvezőbb alternatív fehérjeforrások elterjedésében.
Nathan S. Consedine, az Aucklandi Egyetem ételpszichológiai szakértője azt írja, kutatásaik szerint az undor leküzdése sok esetben nem is olyan nehéz, sőt a váltás néhány modern kori példával jól be is mutatható.
Az undor egy ősi mechanizmus a romlott vagy egészségtelen élelmiszerek kiszűrésére, de ha abból az egyszerű hétköznapi tényből indulunk ki, hogy ugyanattól az ételtől nem mindenki egyformán undorodik, akkor könnyen belátható, hogy ennek az egyedi jellemzőnek sok fokozata van. Az undorodás mértékének eleve van kulturális és életkorhoz köthető különbözősége is. Ebből viszont az is következik, hogy a skálát tudatos munkával el lehet mozdítani, például a kevésbé undorodó irányba.
A vizsgálatok azt mutatják, hogy az undor, mint reakció egyrészt már kisgyerek korban kialakul, és ez később csak nagyon nehezen változtatható meg. A kulturális összetevő azonban könnyebben befolyásolható, mert ehhez elsősorban azt a felfogást kell megváltoztatni, hogy az egyén milyen ételeket tart magától értetődőnek, természetesnek.
Egy 510 fős, felnőttekkel végzett kísérlet adatai szerint az ételek elutasításában 50 százalékban számít az, hogy a terméket mennyire tekintik természetesnek, ízletesnek, egészségesnek, és esztétikailag megfelelőnek. Amikor választási lehetőség elé állították a teszt alanyait, különösen kitűnt, hogy sokszor azért utasítottak el egy-egy ételt, mert azt kevésbé tartották természetesnek.
A rovarétel-marketingnek ezért elsősorban arra kellene koncentrálnia, hogy átformálja a jelenlegi beidegződéseinket, és természetes alternatívaként mutassa be az újdonságokat. Bár ez most nem tűnik egyszerűnek, pár nem is olyan régi példa jól mutatja, hogy a vállalkozás nem lehetetlen. A cukornak például jót tett, hogy egy időben a természetességét erősen marketingelték, de például az erjesztett tejtermékeknek is idő kellett, amíg elfogadták őket, a “barátságos bélbaktérium” pedig ma már teljes mértékben elfogadott, népszerű fogalom, pedig kezdetben ez sem volt ennyire egyértelmű.
