(Az Ekonomi a G7 véleményrovata.)

Lassan a végére érünk az Európai Unió második hétéves felzárkóztatási programjának, így joggal vethető fel, látszanak-e felzárkózásnak a jelei. Felzárkózásról akkor beszélünk, ha a különbségek csökkennek, és jó esetben ez a gyorsabb növekedéssel, nem a fejlettebb országok visszaesésével következik be. Most ennek a problémának csak egy szeletét, a bérfelzárkózást tárgyaljuk, elsősorban a visegrádi négyek (V4) és néhány jelentős partnerük adatainak összevetésével.

Termelékenységi felzárkózás nélkül hosszú távon nincs bérfelzárkózás sem. Ha csak a bér nő, a megtermelt érték nem, akkor előbb-utóbb megszűnik a munkahely. A vállalatnál a foglalkoztatási és a bérdöntések is a tényezőköltségeken alapulnak, így a munkáltatók részéről a teljes személyi költségek (bérek, adók, járulékok) a meghatározók. Az egyén oldalán viszont az a fontos, hogy mi van a borítékban, és mi az az áru- és szolgáltatástömeg, amit meg tud vásárolni a kapott bérért. Ezért nem is olyan egyszerű a felzárkózás kérdésére válaszolni.

Termelékenységben nincs felzárkózás a V4 országok és legfontosabb európai partnereik között.

A V4 országok egy főre jutó hozzáadott értéke fele-harmada a vizsgált többi országénak. A tíz év termelékenységnövekedési ütemei igen különbözőek a nyolc országban, 5,6 és 21,1 százalék között szóródnak. A V4 országai egyáltalán nem emelkednek ki, a nyolc ország között az első, negyedik, hatodik és nyolcadik helyet foglalják el, tehát nincs szó érdemi közeledésről, inkább egy közel párhuzamos pályát látunk.

A vállalatok szintjén a személyi költségek növekedése az, ami a bérnövekedéssel szemben korlátot állíthat. Ha a személyi költség jobban nő, mint a termelékenység, akkor csökken a vállalati jövedelem, ami hosszabb távon nem fenntartható.

A vizsgált tízéves periódusra inkább a személyi költségeknek a termelékenységnél gyorsabb növekedése volt a jellemző. Ez alól az Egyesült Királyság és Magyarország a kivétel, bár Magyarország esetében a 2018-2019-es dinamikus bérnövekedés ezt valószínűleg csökkentette, esetleg ellensúlyozta. Nem látszik tehát, hogy lényegesen nagyobb béremelésre lett volna lehetőség a fenntarthatóság veszélyeztetése nélkül.

Egy vállalatnál felmerülő személyi költség a kettős adóztatás, a vállalati és a személyi adózás eredményeként válik nettó bérré. Az adózás mértéke és annak időbeli alakulása is befolyásolja azt, hogy 100 forint vállalati személyi költségből – megtermelt értékből – mennyi kerül a borítékba. Ha egy országban magasabb az adóék^*Az adóék: mindazon adóknak az aránya a teljes bérköltséghez viszonyítva, amit a dolgozók vagy a vállalatok fizetnek a keresetek után. Ez egy olyan indikátor, amelyet minden országban az adózás szempontjából releváns tulajdonságokat nézve hasonló munkavállalókra számolnak ki (például egyedülálló, gyermektelen, az átlagbér bizonyos hányadát kereső dolgozó). Tehát az egyes egyéneknél – például a gyermekkedvezmény miatt – lehet más az adókulcs, ez azonban többnyire nem érinti a vállalat személyi költségét, csak a dolgozó nettó keresetét. Részletesebben: AW.https://ec.europa.eu/eurostat/cache/metadata/en/earn_net_esms.htm, akkor nagyobb az állami bevétel, és adott érték előállítása mellett vagy a vállalati jövedelem, vagy a nettó bér lesz kisebb.

Nemcsak a termelékenységben, hanem az adózásban is jelentős különbségek vannak. Ha mindenhol egyforma lenne az adózás, például az átlag körüli 40 százalék lenne az adóék, akkor egyes országokban, például Németországban és Magyarországon 6-8 százalékkal nagyobb lenne a nettó bér. Igaz, hogy ez a költségvetés megborulásával járna. Magyarország az utóbbi években az adóterhelést valamelyest csökkentette, de a magyar béreket terhelő adók még mindig kiemelkednek, a visegrádiak között is: Csehországban 4,4, Szlovákiában 6,8, Lengyelországban 11,2 százalékkal volt kisebb az adóterhelés 2017-ben.

Az adó utáni nettó bérek alakulásában sem látszik a konvergencia 2008 és 2017 között.

Az egyes országok bérnövekedése ugyan igen eltérő volt (9,9 és 21,6 százalék között), de a visegrádiak körében mért adatok egyáltalán nem emelkednek ki.

A nettó bérek alakulása átlagban sok tényezőnek a függvénye, az adózási változásokon túl akár a foglalkoztatási szerkezet, akár pedig a nem eurót használó országok esetében a nemzeti valuta le- vagy felértékelődése is befolyásolja.^*Szlovákiában a foglalkoztatottak számbavételi rendszere megváltozott 2010-re, aminek következtében a számba vett foglalkoztatottak száma 40 százalékkal nőtt, ezért kihagytuk az összehasonlításból az első két évet. Ha nő a foglalkoztatottság, de úgy, hogy az alacsony bérű egyszerű munkát végzők (esetleg a közfoglalkoztatottak) aránya nő, akkor az átlagkeresetek kevésbé fognak nőni. Ugyanígy, ha az inflációtól elszakadva a nemzeti valuta leértékelődik, akkor az euróban mért bérek kevésbé nőnek, akár csökkenhetnek is. Éppen azért fontos a hosszú idősoroknak a használata, hogy a rövid távú hatások erejét csökkentsük.

Az országok közötti dolgozói jövedelmek összehasonlításánál azonban még a nettó bérek is csak a változás tendenciáját mutatják meg, nem alkalmasak az ebből vásárolható fogyasztói kosárnak az összehasonlítására. A javak és szolgáltatások árai még az eurózónán belül is eltérőek, de ez sokkal inkább igaz a saját nemzeti valutát használókra. Gondoljunk a határmenti bevásárlásokra, és azok irányának a változásaira.

Ennek a problémának a kiküszöbölésére használják a vásárlóerő-paritást (PPP)^*A PPP (purchasing power parity), vagyis a vásárlóerő-paritás módszerével összehasonlíthatjuk, hogy mennyi hasonló minőségű terméket és szolgáltatást vásárolhatunk különböző országokban egy valutában a másikhoz mérve, így figyelembe véve a helyi valuta értékét és a helyi árszínvonalat. Például, ha ugyanaz a hamburger Franciaországban 3,11 euróba, az Egyesült Királyságban pedig 1,94 fontba kerül, akkor PPP-indexet kiszámítva megállapíthatjuk, hogy ha egy hamburgerre egy fontot költünk az Egyesült Királyságban, akkor ahhoz, hogy Franciaországban hasonló minőségű és mennyiségű ételt kapjunk, 1,6 eurót kell elkölteni. A számításokhoz felhasznált adatok forrása az Eurostat prc_ppp_ind adatsora, aminek részletes leírása itt található: https://ec.europa.eu/eurostat/cache/metadata/en/prc_ppp_esms.htm#comment_dset1592384803044
A PPP magyar nyelvű magyarázata pedig a következő Wikipedia-szócikkben olvasható: https://hu.wikipedia.org/wiki/Vásárlóerő-paritás. A PPP egy-egy termék árát méri a különböző országokban, és ezek összehasonlítása alapján az összes termékre, termékcsoportra, szolgáltatásra készül egy PPP index, ami lehetővé teszi azt, hogy összehasonlíthatóvá váljon egy euró vásárlóereje az EU különböző országaiban.

Most fordított a sorrend, a V4 országok mindegyikében ugyanazért az euróért több terméket, szolgáltatást lehet vásárolni, mint a fejlettebb országokban. Az sem véletlen, hogy a vásárlóerő paritása alapján Szlovákia közelített leginkább az eurót használó országokhoz, amelyek egyébként az euró vásárlóerejében természetszerűen igen közel vannak egymáshoz. A többi, eurózónán kívüli visegrádihoz hasonlóan a fejlettek között a legnagyobb kilengést a fontot használó Egyesült Királyság mutatja.

Az optimális eset tehát az, hogy keress pénzt a fejlettebb országokban – például Angliában, Németországban, Ausztriában -, de a legjobb lenne azt itthon elkölteni, mert itt egy euróért 50-60 százalékkal több kerülhet a fogyasztói kosárba. Ezért nem szerencsés a kinti kereseteket aktuális árfolyamon átszámítani, hisz, ha kint költik el, akkor annak a vásárlóereje sokkal kisebb. Igaz, kétlaki élettel jól lehet járni – jobb kint keresni és itthon elkölteni.

A konvergencia vizsgálatához éppen ezért a béreket és azok alakulását vásárlóerő-paritáson kell összehasonlítani. A nettó béreket a vásárlóerő-paritás figyelembevételével kell átszámítani, így a nettó bérért vásárolható javak összehasonlíthatók, ami valójában képet ad arról, hogy milyen jövedelmi különbségek, illetve a jövedelemváltozásban milyen tendenciák érvényesülnek az egyes országokban a dolgozók között (azt feltételezve, hogy mindenki ott költi el a jövedelmet, ahol azt megkereste).

A vásárlóerő-paritáson látszik közeledés, a rangsor első három helyén a visegrádiak vannak, akik közül a szlovákok maradnak ki, elfoglalva az utolsó helyet.^*A szlovák helyzetre nem tudunk magyarázatot adni. Úgy tűnik, a periódusban a számbavétel rendszere is megváltozott, és ezen túl a foglalkoztatás növekedése (2010-hez képest közel 10 százalék, a feldolgozóiparban több mint 11 százalék) járhat olyan strukturális hatással, hogy az átlagbér kevéssé nő. Ez mélyebb vizsgálatokat igényelne. A többi visegrádi ország közül leginkább Lengyelország közeledett a fejlettekhez, de Németországhoz és Ausztriához viszonyítva két számjegyű a közeledés Csehországban és Magyarországon is. Az is igaz, hogy a nominális nettó keresetekben a különbség sokkal nagyobb, de a PPP reálisabban mutatja a fogyasztói kosárban megjelenő különbségeket. A nettó bérek két-háromszoros különbsége a vásárlóerő-paritás alapján lecsökken 50-80 százalékra (sőt, Lengyelországban a PPP-ben kifejezett bérek még közelebb kerülnek a német értékekhez).

A magyar, lengyel, cseh bérekben vásárlóerő-paritáson tehát látszik a közeledés a fő partnerekhez viszonyítva. Ez a közeledés igen lassú, évi egy százalék körüli,

de itt kiemelkedik Lengyelország, ahol ez közel évi két százalék például Németországhoz viszonyítva. Ez jó a dolgozók életszínvonala szempontjából, de kérdés az, hogy jó-e az a közeledés, ami az árak eltéréséből ered, miközben a gazdaságok egyre mélyebben integrálódnak. Az árak struktúrájában a szlovákok közeledtek leginkább az unió centrumországaihoz, azonban náluk a nettó bérek 17,2 százalékos növekedése a vásárlóerő-paritás alapján csak 3 százalékot ért.

Joggal vetődnek fel olyan kérdések, amelyre a vállatoknak és a gazdaságpolitikának is válaszolnia kellene. Miért nincs gyors felzárkózás a jelentős támogatások, a kiemelkedő mértékű külföldi tőkebefektetések ellenére? A V4 országokban már a GDP harmadát-felét a külföldi cégek állítják elő, de a termelékenységük sokkal kisebb egy főre vetítve, mint a nyugat-európai országokban működő cégeké. Úgy tűnik, az alacsony termelékenység e cégeknek az ellátási láncban elfoglalt helyéből, az alacsony hozzáadott értékből származik. Azért helyezik ide ezt a tevékenységet, mert alacsony a bér. Létrejön a 22-es csapdája.

Alacsony a bér, mert alacsony az előállított hozzáadott érték, de azért alacsony a hozzáadott érték, mert az alacsony bér vonzza ezeket a tevékenységeket.

Honnan jöhet kitörés, amikor a magyar tulajdonú vállalatok többségénél is alacsony a termelékenység, kevés az, amelyik innovatív és nemzetközileg is versenyképes? Mindkét szegmensben van a gazdaságpolitikának feladata: segíteni a hazai cégek innovatív, nemzetközileg versenyképes technika- és menedzsmentfejlesztését, és ösztönözni a nagyobb hozzáadott értéket előállító külföldi cégek befektetéseit.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkJó dolog külföldre dolgozni, de csapdahelyzet is lehet belőleBeragadhat Magyarország a tömegtermelésbe, ha nincs B-tervünk az olcsó exporthoz képest. 1725 vállalat adatainak elemzése is alátámasztja ezt.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Adat bérek felzárkózás termelékenység visegrádi országok Olvasson tovább a kategóriában