Miközben mindenki Ukrajnára figyel, az oroszok más térségekben is igyekeznek erőt mutatni. Az orosz haditengerészet valamennyi flottája gyakorlatot tart januárban és februárban nemcsak olyan, az országhoz közel eső tengereken, mint a Jeges-tenger és a távol-keleti Ohotszki-tenger, hanem olyan távolabbiakon is, mint a Földközi-tenger és az Atlanti-óceán. Utóbbi esetében Írországtól délnyugatra lesz a gyakorlat, aminek a semleges (nem NATO-tag) írek nem igazán örülnek.
Az orosz védelmi minisztérium múlt heti bejelentése szerint a gyakorlatokon 140 hajó, 60 repülőgép, ezer harcjármű és nagyjából 10 ezer haditengerész vesz részt. Emellett az előző hétvégén az iráni, a kínai és az orosz haditengerészet közös hadgyakorlatot tartott az Indiai-óceánon.
Ennél is szokatlanabb annak meglebegtetése orosz részről, hogy esetleg csapatokat és felszerelést telepítenek Kubába és Venezuelába. Emögött az a logika, hogy orosz értelmezés szerint az Egyesült Államok a NATO keleti bővítésével behatolt az orosz érdekszférába, és most az orosz követelések egyike, hogy a szövetség katonai infrastruktúráját (csapatait, bázisait, rakétavédelmi rendszereit) vonják vissza a keleti bővítés előtti, azaz lényegében a hidegháborús vonalra. Ezt az amerikaiak tárgyalást alapnak sem tekintik.
Erre elvileg lehet válasz orosz katonák megjelenése Latin-Amerikában, amelyet az Egyesült Államok hagyományosan saját érdekszférájának tekintett. Ráadásul ez felidézné az 1962-es kubai rakétaválságot is, amikor a közepes hatótávolságú, nukleáris robbanófejjel felszerelt szovjet rakéták Kubába telepítése kis híján kirobbantotta a harmadik világháborút. A válság végül kompromisszummal zárult, a szovjetek kivonták rakétáikat Kubából, ahogy az amerikaiak is így tettek hasonló eszközeikkel Törökország esetében.
Valami hasonló kompromisszummal valószínűleg most is megelégedne az orosz elnök, de egyelőre nem látszik, ez miben testesülhetne meg a Nyugat részéről. Ukrajnába senki nem akart rakétákat telepíteni, és bár a romániai és lengyelországi bázisokra támaszkodó rakétavédelmi rendszer kiépítése már korábban elkezdődött, amerikai katonák érdemben csak a Krím 2014-es orosz elfoglalása után jelentek meg a közép-kelet-európai NATO-tagállamokban.
James Stavridis korábbi európai NATO-főparancsnok a Bloombergre írt véleménycikkében óvott attól, hogy bárki túl komolyan vegye az oroszok latin-amerikai ambícióit, márpedig ő elég jól ismeri a térséget, hiszen 2006-2009 között vezette az errefelé tevékenykedő amerikai déli parancsnokságot. Szerinte bár atomtöltet hordozására képes orosz robotrepülőgépek kubai telepítése valóban aggasztó lenne, de még ezt sem lenne érdemes túlreagálni. A tartós latin-amerikai orosz jelenlét elég sokba kerülne – nem feltétlenül a katonai kiadások, hanem az ottani rezsimek támogatása –, márpedig arra eddig mindig ügyelt az orosz elnök, hogy ne essen a szovjet vezetők hibájába, akik a túlméretezett globális jelenléttel csődbe vitték a Szovjetuniót.
A helyzet azért is más, mint 1962-ben, mert akkor még a stratégiai bombázók mellett a közép-hatótávolságú rakéták voltak az atomfegyverek célba juttatásának elsődleges potenciális eszközei. Azóta már sokkal fontosabbak az interkontinentális ballisztikus rakéták és a tengeralattjárókról indítható atomfegyverek, és mivel az atom-tengeralattjárókat nem is lehet első csapással kiiktatni, biztosított a hidegháború során kidolgozott kölcsönös megsemmisítés – garantálva, hogy senki ne tartsa jó ötletnek egy atomháború elkezdését.
Épp ezért érdemes fenntartással kezelni az orosz elnöknek azt a panaszát, hogy nyugati erők ukrajnai telepítése azért elfogadhatatlan számára, mert ha onnan indítanának atomcsapást Moszkvára, csak pár perc maradna a válaszra. Ezt közvetve egyébként ő is elismerte, amikor arról beszélt, hogy az új, tengeralattjáróról indítható hiperszonikus atomfegyverükkel ők is tudnak „öt percen belüli” csapást mérni az amerikai fővárosra.
Mindezek alapján az oroszok legerősebb adujának továbbra is az Ukrajnára kifejtett nyomás tűnik, bár biztonságpolitikai szakértők szerint kibertámadásokkal a nyugati országok infrastruktúrájában is jelentős károkat tudnak okozni orosz hackerek – ráadásul ezt sokkal könnyebb letagadni, mint egy hagyományos katonai csapást. Ám hogy milyen eredménnyel lennének elégedettek, azt az orosz elnökön kívül valószínűleg senki sem tudja megmondani. Addig is, amíg tart a feszültség, magas marad a gázár, ami jót tesz az orosz költségvetésnek.
Világ
Fontos