Lehet, hogy Biden tényleg lezár egy negyvenéves gazdaságpolitikai korszakot

Az angol nyelv legijesztőbb szavai a következők: a kormánytól jöttem, és segíteni szeretnék

– mondta 1986-ban Ronald Reagan amerikai elnök, amivel jól összefoglalta az utóbbi több mint negyven év uralkodó gazdaságpolitikai ideológiáját (még akkor is, ha amikor ezt mondta, éppen új kormányzati támogatásokat jelentett be a mezőgazdasági gazdálkodóknak).

A reaganizmus nem is annyira az állam méretének csökkentéséről szólt,^*A GDP-arányos újraelosztás például nem is csökkent az utóbbi évtizedekben az USA-ban vagy a nyugat-európai országokban. mint inkább az állam gazdasági szerepének teljes újraértékeléséről. Egyre nagyobb teret adtak a vállalatoknak, az őket korábban kordában tartó szabályozást leépítették, a tulajdonosok adócsökkentéseket kaptak. A szakszervezeteket megtörték, és az univerzális szociális programok helyett egyre több lett rászorultsági alapú.

Valójában már Reagan és Margaret Thatcher brit miniszterelnök hatalomba lépése előtt elindult az angolszász világban ez a folyamat, hiszen a stagflációval küszködő Jimmy Carter is a költségvetési fegyelmet jelölte meg célként, és ő küldte Paul Volckert is a Federal Reserve élére.^*Carter elődje, a Watergate-ügybe belebukó, sok szempontból autoriter jeleket mutató Richard Nixon egyáltalán nem volt ellensége a nagy államnak és a magas adóknak, ahogyan Fraklin Delano Roosevelt után egyik elnök sem. A nagy állammal ellenséges retorikát szinte változatlan formában képviselte Bill Clinton és Tony Blair a kilencvenes években, és ennek különösen nagy súlyt adott, hogy akkor már felállt az egypólusú világrend, ezért fontossá vált, hogy milyen a széljárás az angol nyelvű országokban. A globális szabadkereskedelem és az elpénzügyiesedés igazán csak Clinton idején szabadult el. Az azóta eltelt években többnyire tovább folytatódott a jóléti és szabályozó állam visszaszorulása.

Most viszont valami megváltozott, a Biden elnök megválasztása óta eltelt fejlemények sokakat elgondolkodtatnak arról, hogy nem valami nagy korszakhatárnak vagyunk-e a tanúi.

Váratlanul komolyan vett program

Ennek a fő jele, hogy Joe Biden hivatalba lépése óta folyamatosan jönnek az ezermilliárd dollárnál lényegesen nagyobb programok, többek között:

Egy azonnali 1,9 ezer milliárd dolláros ösztönzőcsomag.
Egy főleg infrastrukturális fejlesztéseket tartalmazó, tíz év alatt 2 ezer milliárd dolláros csomag.
Egy főleg szociális, családsegítő és oktatási kiadásokból álló 1,8 ezer milliárd dolláros csomag, szintén tíz évre kihúzva.

Ez az özönvízszerű pénzköltés több szempontból is meglepő lehet. Az USA-ban egyszerűen elszoktak az ilyen nagyszabású költségvetési beavatkozásoktól – főleg ha (nem katonai) pénzköltésről, és nem adócsökkentésről van szó -, és hivatalba lépése előtt voltak arra utaló jelezések is, hogy Biden vissza szeretne térni a mérsékelt, hagyományosan józannak gondolt költségvetési politikához.

A valóság azonban ennek a teljes ellentéte lett, és érdekes módon semmi olyan kezdeményezéssel nem állt elő az elnök, amit a kampányban nem képviselt volna – a meglepő inkább az, hogy pozícióba kerülve nem vetette el ezeket. Biden retorikában is beállt a nagy állam mögé, az űrversennyel állítja párhuzamba az amerikai kormányzat előtt álló feladatokat a koronavírus-járvány legyűrésétől a karbonsemleges gazdaság kialakításáig. Az egyenlőtlenségekről ugyan nem beszél ilyen sokat, mégis látványos, hogy ezek a programok a jövedelmi ranglétra alján lévőknek kedveznek.

A Biden-reformok egyik legerősebb és leginkább meglepő része éppen az, hogy mivel próbálják előteremteni a fedezetüket: a tőkejövedelmek megadóztatásával. A korábbi években teljesen kivéreztetett amerikai adóhatóságot is kitömik pénzzel, és feladatul adják nekik, hogy szálljanak rá a vagyonos adócsalókra.^*Ennek a törekvésnek nem is lehetett volna jobb reklámja Donald Trumpnál. A terv szerint a hatóságra költött 80 milliárd dollár 700 milliárd dollárnyi pluszbevételt hozna. Az utóbbi hetekben számos szórakoztató cikket lehetett olvasni arról, hogy a legvagyonosabb amerikaiakat mennyi vesződség éri, hiszen most újra kell gondolniuk a vagyon átadásával kapcsolatos terveiket. (Igaz, a törvénytervezeteket még felvizezhetik a kongresszusban, és egyes demokraták a gazdag államokban élő vagyonosok ingatlanadóját is regresszív módon csökkentenék.)

De még ennél is nagyobb horderejű változás lehet a globális vállalati minimum nyereségadó bevezetése és az adóparadicsomok elleni szisztematikus fellépés. Ha ezt sikerül véghezvinni – márpedig a nagyobb európai országokból is van érdeklődés ez iránt -, az valódi változás lehet a nagyvállalatok kivételezett szerepének visszaszorításában.

Tanultak a hibákból

A 2008. őszi pénzügyi összeomlás után közvetlenül megválasztott Barack Obama úgy kezdett kormányozni, hogy óriási többségeket tudott maga mögött a kongresszus mindkét házában. A gazdaság romokban volt, a monetáris politika hamarosan akcióba lépett, de ahhoz, hogy a gazdaság visszatérjen a korábbi növekedési pálya közelébe, szükség lett volna egy nagy költségvetési élénkítő csomagra is.

A demokraták azonban úgy döntöttek 2009-ben, hogy először egymás között kezdik lealkudni a csomag méretét, hátha csatlakozik egy-két republikánus. Ez azonban nem történt meg, így amellett, hogy egypárti lett a csomag, a szükségesnél jóval kevésbé volt aktív az állam a gazdaság újraindításában. Részben ez az oka annak, hogy az előző évtizedben nagyon lassú volt a gazdaság fellendülése. Tudatos választás volt az is Obama részéről, hogy az élénkítőcsomagot nem igazán kommunikálta a választók felé. Nem is csoda, hogy a 2010-es időközi választást már nagy arányban elvesztették a demokraták, ezért Obama a maradék hat évét a republikánus obstrukcióval való értelmetlen viaskodással töltötte, komolyabb aktív kezdeményezés nélkül.

Az azóta eltelt időszakot egyre frusztráltabban szemlélő demokrata háttéremberek és véleményformálók bizonyos szempontból radikalizálódtak. Mint Adam Tooze gazdaságtörténész végigvezeti Paul Krugman karrierjén, a középutasságra törekvő közgazdász fokozatosan tolódott balra, és vált a mérsékeltségre, a másik oldallal való kiegyezésre törekvő politika kritikusává. Krugman most már egyértelmű távolságot vett fel korábbi elvbarátaival, így Larry Summers-szel szemben is, akik továbbra is egy politikamentes menedzseri feladatnak tekintik a gazdaság irányítását.

Az új elgondolás szerint az adósság értéke vagy annak GDP-hez viszonyított aránya egyszerűen nem számít (legalábbis a mostani helyzetben), és ugyanez igaz az éves költségvetési deficitre. Amíg a kamatok alacsonyak, addig egyáltalán nem kell aggódni. Márpedig amíg nincs infláció, addig a kamatoknak is a padlón kell maradniuk. Az infláció mértékét részben a termelői kapacitások szűkössége határozza meg, ezért az állami nagyberuházások akár még segíthetnek is ezen a problémán. A fő probléma azonban a gyenge kereslet. Ezért az sem lesz baj, ha megjelenik infláció, ez ugyanis az egészséges gazdaság, tehát a feszes munkaerőpiac és az emelkedő bérek, a gyarapodó középosztály jele.

Ezekben az alapvetésekben egyetértenek a demokraták mögött álló közgazdászok különböző irányzatai a klasszikus keynesiánusoktól kezdve a modern monetáris elmélet képviselőiig. Mivel Joe Biden mindig is azt próbálta hajszálpontosan belőni, hogy hol áll a pártjában a közép, ezért nem is annyira meglepő, hogy a pártjával együtt ő is balra csúszott.

Új korszak?

Ami azt illeti, a reaganizmussal nyilvánvalóan nagy problémák vannak, és ezt az utóbbi években egyre nehezebb volt kikerülni. Állam nélkül, csak vállalatokkal és egyénekkel nem lehet megoldani az emberiség előtt álló kihívásokat a járványtól a klímaválságig. A vagyoni különbségek csökkentését nem könnyű elképzelni úgy, hogy csak atomizált egyének (munkavállalók és fogyasztók) állnak szemben a náluk sokkal hatalmasabb vállalatokkal. Több évtizednyi állami megszorítás és nagyvállalati diadal után természetes, hogy forduljon az irány.

Az azonban még egyáltalán nem világos, hogy a Biden-féle irányváltás mennyire lesz tartós. Az egyszeri készpénztranszferek – egyáltalán nem meglepő módon – kirobbanóan népszerűek az amerikaiak körében, de a kiutalásuk improvizált döntések eredménye, nem jönnek automatikusan. Egyelőre nem látni azt sem, hogy létrejönnek-e egyáltalán új jóléti intézmények. Így a jövőben – például megosztott kormányzás esetén – egyáltalán nem biztos, hogy számítani lehet ezekre a kiadásokra.

Ezen a ponton muszáj számba venni a program kockázatait is. A koronavírus-válság utáni visszaállás nagyon gyors lesz, mert a cégek és a háztartások pénzügyi helyzete többnyire nem sérült (ellentétben 2008-cal). Ezért ha most nyakon öntik a gazdaságot nagyon-nagyon sok pénzzel, az okozhat problémákat, például a gazdaság túlhevülhet, a dollár leértékelődésén keresztül beszivároghat az infláció, esetleg idővel kamatemelések fojtanák meg az eladósodott gazdaságot. Ezt gondolja – különböző okokból és megközelítéssel ugyan, de – számos tekintélyes közgazdasági megmondóember, köztük Larry Summers, Olivier Blanchard, Martin Wolf és Steven Perlstein is. Lehet, hogy ezt mind meg lehetne oldani valahogy. Például ha a kötvénypiac esni kezd, akkor mindig tud a Fed még több kötvényt vásárolni. A projekt sikere azonban egyáltalán nem garantált.

Végül érdemes megemlíteni azt a két szempontot is, ami ennek a fordulatnak a valódi hajtóereje. A demokraták élet-halál kérdésnek látják, hogy ne veszítsék el a 2022-es időközi választásokat, ebben az esetben ugyanis Biden maradék hivatali idejében – Obamához hasonlóan – béna kacsa lenne, azon kellene majd alkudoznia, hogy ne menjen csődbe az állam a következő adósságplafonnál. Amíg viszont megvan a demokraták szűk többsége, addig olyan kompromisszumokat kell találniuk, ami a baloldaluknak is megfelel. Mivel a nagy állami beruházásokat a nagyvállalatok sem ellenzik, ezért logikus kompromisszum volt ebbe az irányba menni.

A másik, ennél is fontosabb hajtóerő pedig Kína világhatalmi nyomulása, amit jelentősen megkönnyített, hogy az USA nemzetközi tekintélye a Trump-években súlyosan sérült. Most már semmiképpen sem tehetnek úgy az amerikaiak, mintha egypólusú világrendben élnének, ahol úgysincs alternatívája a liberális demokráciának. Az amerikai hatalom legnagyobb ereje éppen az, hogy a dollár globális tartalékdeviza státusza miatt a költségvetési mozgástér szinte korlátlan, és úgy tűnik, hosszú évtizedek után rájöttek, hogy ezt otthon is fel lehet használni.