(Hidi János a Cambridge Econometrics fenntartható befektetések vezetője. Az Ekonomi a G7 véleményrovata.)

Sokakban kelt csalódást a kelet- és közép-európai régió felzárkózási folyamata Nyugat Európa gazdasági teljesítményéhez. Ha csak például a régiós béreket nézzük, nagyon lassan közelítik az EU-s átlagot. Ebben a témában az elmúlt hónapokban több cikk is rámutatott a kelet- és közép-európai régió helyzetére, viszonylagos lemaradásunkra a bérek, a termelékenység vagy a hazai hozzáadott érték terén.
Ezek közül kiemelendő az a cikksorozat, amely Palócz Éva portfolio.hu-n az „összeszerelő üzemek” témájában megjelent írásával kezdődött, amelyre Reszegi László reagált itt a G7-en két részben. Második írását Reszegi azzal zárja, hogy „Ideje lenne a kitörésen gondolkodnunk.”

Bár az alábbi elemzés még a fent idézett cikkek megjelenése előtt született, pont onnan indul, ahol Reszegi befejezi és a kitörési lehetőséget keresi a régió és Magyarország többször leírt gazdasági csapdahelyzetéből.

A lemaradást ugyanis nehéz lesz az eddigi gazdaságpolitikai irányvonal mentén tovább csökkenteni. Ez a cikk amellett érvel, hogy az egyik – ha nem lényegében az egyetlen – kitörési lehetőség az elmozdulás a magasabb hozzáadott értékű munkafolyamatok felé, amihez jó alapot adhat a high-tech iparág erős szerepe a régió exportjában.

A sikerhez azonban hosszú távon javítani kell az oktatás színvonalát, az általános intézményrendszer működését, a korrupciót vissza kell szorítani, és sokat kell költeni kutatás-fejlesztésre és innovációra. Ha az egyébként is fejlett Egyesült Királyság esetében is ezt mutatták ki az elemzések a leghatékonyabb gazdaságfejlesztési pályának, akkor a kelet- és közép európai régió számára sem látszik másik alternatíva.

Alacsony a belföldi hozzáadott érték

Bár a nemzetközi ellátási láncokba való bekapcsolódás nagy lehetőség a periféria országainak, hiszen a közvetlen tőkeberuházások munkahelyeket hoznak létre és exportlehetőséget teremtenek, az ide telepített munkafolyamatok azonban jellemzően alacsonyabb hozzáadott értékűek, az üzemek gyakran pusztán összeszerelő egységek.

A meglévő munkaerőkínálat, az elfogadható infrastruktúra, az EU tagságból eredő piaci előnyök és a high-tech termékcsoportokban meglévő erős export jelenlétnek köszönhetően a lehetőség adott lenne, hogy a régió országai a beszállítói hálózatba olyan magasabb hozzáadott értékű munkafolyamatokkal is be tudjanak kapcsolódni, mint amilyen a tervezés, a kutatás-fejlesztés, a marketing, az értékesítés és az egyéb támogató szolgáltatások.

A tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy mindez nem olyan könnyű. Ha a beszállítói hálózatban és támogató szolgáltatások körében az innováció és hatékonyságjavulás nem elég erős, akkor csak az alacsony munkaerőköltség marad a helyi szereplők versenyelőnye, ami továbbra is az alacsony hozzáadott értékű munkafolyamatok idetelepülését ösztönzi (ezt a jelenséget nevezik a közepes jövedelmű országok csapdahelyzetének).

Bár az 1990 óta eltelt időszakban a régió sokat köszönhetett annak, hogy bekapcsolódott a nemzetközi ellátási láncokba, hiszen sok magas hatékonyságú termelési kapacitás jelent meg nálunk, a Nyugat-Európához történő lassú felzárkózás folytatása azonban nem garantált, ha a helyi beszállítói hálózat termelékenysége nem tud javulni, és ha nem tudunk elmozdulni a magasabb hozzáadott értékű tevékenységek felé. Ráadásul az egyre inkább előretörő robotizáció eredményeképpen a jövőbeli közvetlen tőkeberuházások helyszínének kiválasztásában a régió olcsó munkaereje egyre kevésbé lesz meghatározó.

Még 2019 októberében írtunk arról, hogy a nemzetközi kereskedelmi forgalomba kerülő áruk és szolgáltatások belföldi hozzáadott értékét mutató OECD adatok alapján Kelet- és Közép-Európa viszonylag alul teljesít. Erről a Cambridge Econometrics készített egy átfogó tanulmányt, amely szerint (a 2016-os, legfrissebb elérhető adatokat tekintve) például Magyarország esetében a hazai hozzáadott érték aránya az exporton belül 55,9% volt, Szlovákiáé 54,4%, Csehországé 61,5%, Lengyelországé 73,2%, Romániáé 78,1%.

Egy ország hazai hozzáadott értékének magas aránya egyaránt származhat a hazai természeti erőforrások exportjából, belföldön megtermelt mezőgazdasági termékekből, hazai gyártású alkatrészek hozzáadásából, hazai tervezési vagy kutatás-fejlesztési tevékenységekből vagy helyben nyújtott szolgáltatásokból is. Tehát természeti erőforrásokban gazdag vagy a mezőgazdasági exportra erősen támaszkodó gazdaság viszonylag könnyen tud arányaiban magas hazai hozzáadott értéket felmutatni az exporton belül.

Más országok – természeti erőforrások híján – akkor tudnak jelentős hazai értékteremtést felmutatni például az autóipari exportban, ha az alkatrész-beszállítói hálózat hatékony, vagy ha a hazai munkaerő részt vesz a tudásintenzív munkafolyamatokban.

A magyar és a szlovák példa azt mutatja, hogy bár kifejezetten erős a külföldi autógyártók hazai jelenléte, és az autóipar ennek köszönhetően nagyban hozzájárul a munkahelyteremtéshez, az ipari termeléshez és az exporthoz, az exportált termékekben a hazai hozzáadott érték mellett jelentős szerepe van a külföldről importált összetevőknek. A 2015-ös adatok alapján a járműiparban az exporton belüli belföldi hozzáadott érték aránya hazánkban 39,7%, Szlovákiában pedig 37,9% volt.

Más szektorokban az importált hozzávalóknak kisebb a szerepe. Magyarországon az IT szektor exportjában a hazai hozzáadott érték aránya például kifejezetten magas, 83,4% – a jól képzett informatikusok tehát sikeresen tudják exportálni tudásukat. A mezőgazdasági, erdészeti, halászati szektorban – a kedvező mezőgazdasági erőforrások és a hazai feldolgozás együttes eredményeképpen – az exportban 72,9% a hazai hozzáadott érték aránya.

Ha a gépgyártást nézzük, Magyarországon a hazai hozzáadott érték aránya 50%, Ausztria esetében viszont 75,6%. Ez a különbség aligha a természeti erőforrásokkal magyarázható, mint inkább a jobb gépesítettségre és a jobb tervezési, innovációs vagy munkaszervezési tényezőkre vezethető vissza.

Ugyanezen jelenség nem csak az export-import adatokban érhető tetten. Pellényi Gábor Márk decemberi cikke (pdf) a foglalkozás szerinti részletes adatokból kimutatta, hogy a régióban a 2011-2018-as időszakban az exportra termelő iparágakban továbbra is azok a munkakörök domináltak, amelyek az alacsonyabb hazai hozzáadott értékű összeszerelő tevékenységekhez kötődnek, miközben a szolgáltatási jellegű foglalkozások felé való eltolódás csak kismértékű volt.

Biztató jelenség viszont, hogy azok a termékcsoportok, amelyekben az alacsony hozzáadott értékű munkafolyamatokkal bekapcsolódtunk, magas komplexitásúak (pl. autóipar), tehát a nemzetközi ellátási láncokban biztos helyük van, és magukban hordozzák annak lehetőségét, hogy ezen összetett termékek magasabb jövedelemtermelő képességéből a régió is nagyobb szeletet tartson meg magának – amennyiben sikerül nagyobb szerepet adni a magasan képzett helyi munkaerő és a kutatás-fejlesztési tevékenységek hozzájárulásának.

Az export-import és foglalkozási szintű adatokból tehát egyaránt kirajzolódik a probléma: a nemzetközi értékláncokban elfoglalt helyünk lehetne előkelőbb is. Ezen pedig érdemes javítani, mert a probléma több kellemetlen tünettel jár. Az egyik az alacsony termelékenység, vagyis az egy dolgozó által megtermelt átlagos érték, amely makrogazdasági szinten és az üzleti vállalkozások szintjén is kimutatható. A másik pedig a – még a viszonylag magas EU-transzferek ellenére is – lassú felzárkózás a nyugat-európai egy főre jutó GDP-hez.

Van keresnivalónk a high-tech iparágakban

Ami a kiutat illeti, meg kell találni a módját annak, hogyan tud a régió magasabb hozzáadott értékű tevékenységekkel bekapcsolódni a nemzetközi ellátási láncolatokba. Ahogy Pellényi Gábor Márk tanulmánya is rámutat, a magas komplexitású termékcsoportokban meglévő erős jelenlétünk jó alapot teremt ahhoz, hogy javítsunk a helyzeten. E téren biztató jel, hogy a Cambridge Econometrics egy folyamatban lévő, kapcsolódó kutatása alapján a régió exportján belül a high-tech iparágakhoz tartozó termékcsoportoknak viszonylag nagy részesedés jut. E tekintetben tehát egyáltalán nem vagyunk lemaradva.

Ebben a kutatásban a nemzetközi kereskedelmi adatokat részletes termékcsoportokra bontva vizsgálták, és azt találták, hogy a teljes export értékéből a high-tech termékek aránya 2018-ban Magyarország esetében 15%, Csehországban 18%, Szlovákiában 10%, Lengyelországban és Romániában 8%, Szlovéniában pedig 6% volt. Az EU átlaga 11%, az éllovasok ebben Írország és Franciaország, 33, illetve 21 százalékkal.

A jó hír és a rossz tehát adott. A jó hír, hogy az ábra alapján a jelenlétünk a high-tech termékcsoportokban erős (különösen a cseh és a magyar esetben, de a lengyel vagy a román 8% sem vészesen marad el az EU átlagától), a rossz hír viszont, hogy ebből egyelőre kevés hazai hozzáadott értékkel vesszük ki a részünket. Tehát elvileg adott a lehetőség a feljebb lépésre az értékláncon belül, a pálya ki van jelölve.

Ahhoz, hogy az értékláncon belüli feljebb lepés sikerüljön, javítanunk kell az általános versenyképességi mutatóinkon. Ezt persze könnyű belátni, de nehéz elérni. Közismert és sokrétű probléma, hogy versenyképességünk nem nagyon javult az utóbbi időben. Mindez visszavezethető intézményi, jogi hiányosságokra, az oktatás alacsony színvonalára (lásd pl. a TÁRKI versenyképességi jelentéseit 2019-ről és 2020-ról, vagy az MNB 330 pontját), de biztos, hogy a magas korrupció sem segít.

Viszont a kutatás-fejlesztési és innovációs erőfeszítések szerencsére a versenyképességi kihívásnak épp abba a szegmensébe tartoznak, amelyben vannak erősségeink. Magyarországon például viszonylag magas a GDP-arányos k+f költés (igaz, nehezen váltjuk piaci sikerre), és az innovációs kategóriában is jól állunk: a V4-en belül Csehországot közelíti az erre kapott versenyképességi pontszámunk (Csehország 40 pont, Magyarország 37, Lengyelország 32, Szlovákia 31).

A k+f szerepe

Januárban a The Economist brit hetilap a k+f kiadások makrogazdasági szerepéről szóló áttekintésében arra a következtetésre jutott, hogy érdemes k+f-re költeni, különösen a mai, COVID- és klíma-kihívásokkal terhelt időszakban – még akkor is, ha számos ötlet és kezdeményezés esetleg kudarcot vall.

Az igaz, hogy a k+f kiadások és a magas jövedelem és termelékenység kapcsolata nem egyértelmű – a több kutatás egyrészt növelheti később a termelékenységet, másrészt az is lehet, hogy akkor jut több pénz k+f-re, ha épp jól megy a gazdaság. A k+f kiadások késleltetett hatása miatt nehéz egyértelműen kimutatni az ok-okozati kapcsolatot, mert lehet, hogy mire megjelenik a k+f tevékenység hatása a termelékenységben, addigra épp hanyatló szakasz jön a gazdasági növekedésben, ami elfedi a korábbi k+f kiadások kedvező hatását.

Ennek ellenére abban egyetértés van az elemzők között, hogy a k+f kiadások összességében hasznosak, de el kell érni, hogy sikeres termék legyen belőlük. Az OECD országokban a magánszféra fokozatosan veszi át a szerepet a kormányoktól és növeli részesedését a k+f kiadásokon belül, Kínában viszont itt is az állami szektor dominál. Kína példája azt mutatja, hogy hosszú távon a k+f kiadások megtérülnek – a tudományos publikációk terén legalábbis megelőzték az Egyesült Államokat.

A Biden-kormányzat erre a k+f programok növelésével válaszol, mert ebben látják versenyképességük megőrzésének zálogát. Azt persze nem tudhatjuk, hogy a fejlett világ – és különösen az Egyesült Államok – a jövőben is olyan sikeres lesz-e abban, hogy a kutatásokból termelő innovációk szülessenek, mint az elmúlt évszázadban, de az látszik, hogy a termelékenység növekedésének fenntartásához egyre több kutatóra, egyre több időre és egyre több k+f kiadásra van szükség. Az is biztos, hogy a klímaváltozás miatt most van nagy szükség innovációra, és erre költeni időszerű.

A Cambridge Econometrics tavaly az Egyesült Királyság kormányának megbízásából makrogazdasági elemzést készített (pdf) arról, hogy a megnövelt k+f kiadásoknak milyen hosszú távú hatása lenne a gazdasági növekedésre és a foglalkoztatásra. Azt találták, hogy ezek a beruházások megtérülnek: a 15 milliárd font értékű k+f kiadás már néhány éven belül 30,5 milliárd fonttal növeli a GDP-t. Vagyis a közvetlen és a közvetett jótékony hatások miatt a k+f-re költött összegnél nagyobb mértékben fog nőni a gazdaság, a termelékenység javulni fog, a beruházások nőnek, a nemzetközi versenyképesség javul, az export bővül, a foglalkoztatás pedig nem csak a k+f projekteken belül nő, hanem azon túl is.

Az innovációknak tovagyűrűző hatásai is vannak egy gazdaságban, hiszen nem csak maga az innovátor tud belőlük hasznot húzni, hanem más termékek és szektorok is részesülnek a jótékony hatásokból. Ennek köszönhetően a k+f tevékenységnek szélesebb körű társadalmi előnyei is vannak. A piaci szereplők önmagukban nem valósítanak meg annyi k+f beruházást, amennyi társadalmi szinten optimális volna, éppen ezért az állami kezdeményezésnek, támogatásnak is nagy szerepe van.

A tanulmányban kétféle innovációt vizsgáltak kollégáink. Az egyik a termékinnováció, a másik az általános munkafolyamatok termelési hatékonyságot növelő innovációja. A termékinnovációnak elsősorban a feldolgozóiparban, különösen az exportintenzív szektorokban van nagy szerepe. A folyamatinnováció hatása lassabban jelentkezik, mert ott előbb a termelési költségek csökkennek, amelyek idővel az alacsonyabb termékárakban jelentkeznek, amire majd a kereslet is pozitívan reagál. A két csatorna együttes hatása a modellszámítások alapján, az Egyesült Királyság esetén néhány éven belül kétszeres megtérülést ígér.

Igaz ugyan, hogy az Egyesült Királyság eleve előnyösebb helyzetből indul, amikor az innovatív megoldásoknak kell piacot találni, hiszen jó minőségű intézményrendszerre, kiterjedt nemzetközi kapcsolatokra és erős hazai tudásbázisra tud építeni. De a kelet- és közép-európai országok számára is hasznos lehet a jó példákból tanulni.

Mindenesetre a közepes jövedelmi csapdából a kevés kitörési pontok egyike – ha nem az egyetlen – az, hogy kihasználva a high-tech iparágakban meglévő jelenlétünket, több k+f támogatással a jelenlegi alacsony hozzáadott értékű hozzájárulásunkról elmozdulunk a magasabb hozzáadott értékűek felé.

A tét tehát jelentős, a várható előnyök nagyok – az EU tagságunk viszont önmagában nem garancia a hosszú távú felzárkózásra. Sőt, önmagában a k+f kiadások növelése nem elég, szükséges még a teljes oktatásunk, a tágabban vett intézményrendszerünk átalakítása is.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkZsákutca a hazai gazdasági fejlődés?A multik térnyerésére alapozó növekedési modell kifulladt, ezen az úton haladva nem fogunk felzárkózni vagy közeledni a nyugat-európai gazdasági centrumhoz.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkVan-e kiút a zsákutcából?A külföldi tulajdonú cégek dolgozóinak száma a magyarok rovására nőtt a feldolgozóiparban, és az összeszerelő üzemekben az alapbérek sem kiemelkedőek, így ideje lenne átgondolni a támogatásukat.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Közélet beszállító K+F közepes fejlettség magas technológia összeszerelő üzem Olvasson tovább a kategóriában