A kilencvenes évekbeli rendszerváltásokat követően a posztszocialista kelet-európai országokban rendre elkezdték latolgatni a nyugati életszínvonal elérésének lehetőségeit. Három évtized elteltével mostanra jól látszik, hogy noha a kezdeti körülmények és lehetőségek alapvetően hasonlóak voltak, mégis eltérő utakra és eredményekre jutottak a régió országai – ezeket mutatja be Győrffy Dóra friss tanulmánya a Közgazdasági Szemlében az elmúlt évtized adatait és fejleményeit elemezve.
A tizenegy posztszocialista uniós tagállam*Bulgária, Csehország, Észtország, Horvátország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Magyarország, Románia, Szlovákia, Szlovénia 2010 és 2019 közötti, az uniós átlaghoz viszonyított felzárkózási teljesítményében éles különbségek látszanak Győrffy számításai szerint.
A legjobban Litvánia, Észtország és Csehország teljesít, Magyarország Lengyelországgal és Szlovéniával a középmezőnyben van, a rangsor végén pedig Bulgária és Horvátország szerepel, illetve némi meglepetésre Szlovákia is, ahol a 2000-es évek sikerei után 2010 és 2019 között az egy főre jutó GDP tekintetében nem sikerült közeledni az uniós átlaghoz.
Ezek a különbségek különösen érdekesek, ha figyelembe vesszük, hogy a kilencvenes évektől a vizsgált országok mindegyikében a külföldi működőtőke-befektetésekre támaszkodott a modernizáció. Ez a modell a 2010-es évekre azonban kifulladt, és egyre inkább érzékelhetővé vált a közepes jövedelem csapdája: a bérek már nem voltak elég alacsonyak az érdemi versenyelőnyhöz, ugyanakkor a tudásalapú gazdaság kialakulásához szükséges feltételek sok esetben csak hiányosan teljesültek. Ebből a csapdából látszik kievickélni Csehország, Észtország és Litvánia a fentebbi ábra tükrében.
Ugyan a GDP-adatokra érdemes csak egy részleges pillanatfelvételként tekinteni (erre utal például Szlovákia különös esete), a tanulmány empirikus és elméleti alapokon nyugvó megállapításai szerint a régióban több országban is látszik az elmozdulás a költségalapú verseny felől a minőségi szempontok szerinti helytállásra a piacon. A 2010-es évek elején még hasonló gazdasági fejlettségű és hátterű Észtország és Magyarország eseteinek összehasonlításából pedig jól látszik, hogy mi ennek a kulcsa:
a jó minőségű állami intézményrendszer.
Habár mindkét ország erősen támaszkodott a kilencvenes évektől a külföldi befektetésekre a gazdaság modernizálásában, a Szovjetunióból kiváló észtek egy teljesen új, nyugati példákat követő állami berendezkedést alakítottak ki. A balti államban ráadásul nemcsak az intézményi struktúrát, hanem a tisztségviselők állományát is megújították. Az így kialakult rendszer még a 10-15 évvel későbbi uniós csatlakozás során is alkalmasnak mutatkozott a fejlődésre, az integrációval járó reformok további javulást hoztak az észt állam működésében.
Magyarországon eközben a rendszerváltáskori átmenet kevésbé volt éles. Persze komoly reformok történtek itt is, de a konszenzuális rendszerváltás utáni intézményi fejlődés korlátozottabb volt, és az európai integráció mélyülése sem hozott áttörést a magyar államigazgatás minőségében, sőt, a 2010-es évek új, centralizációt célzó közigazgatási stratégiája már egyenesen szembegy a nyugati irányzatokkal. A 2008-as gazdasági válságra adott válaszok is eltérő pályára állították a két országot, az észtek a termelékenység és az innováció serkentését tűzték ki célul, míg a magyar kormány a makrogazdasági egyensúly helyreállításán, a foglalkoztatás növelésén és a tulajdonviszonyok átalakításán dolgozott.
A tanulmány fő megállapítása, hogy csak az országokba áramló tőkére és a munkaerőre nem lehet fenntartható felzárkózási pályát építeni, amit a koronavírus-járvány nyomán kialakult gazdasági válság tapasztalatai is alátámasztanak. A vágyott nyugat-európai gazdasági fejlettség megközelítéséhez át kell térni a költség alapú versenyképességről a minőség alapú versenyképességre, ennek feltétele pedig a színvonalas államigazgatás, ami elősegíti például a kutató-fejlesztő munkát, és nehezíti az olyan ártalmas jelenségeket, mint a járadékvadászat.
