(A szerző a Concorde Értékpapír Zrt. üzletfejlesztésért és stratégiai fejlesztésért felelős igazgatója.)

Ennek az elképzelésnek nem sok köze volt a realitásokhoz, ahogy feloldották a legszigorúbb karanténintézkedéseket, nyár elején újraindultak a tárgyalások a brit kormány és az EU között a brexit utáni együttműködés kereteiről. Az más kérdés, hogy ezek mennyire eredményesek, de mielőtt erre kitérünk, talán nem felesleges egy pillantást vetni az alaphelyzetre.

Ahol most állunk

Sokakat meglep ugyanis már maga az a tény is, ha szembesülnek vele, hogy a brexit már megtörtént. Nem folyamatban van, hanem befejezett tény, az Egyesült Királyság idén február elseje óta nem tagja az Európai Uniónak. Ennek megfelelően nem vesz részt annak döntéshozatali mechanizmusában, jogalkotási folyamatában, nem tud hatással lenni a szabályozási rendszerére, miközben egyelőre teljes mértékben kitett a közösségi jognak, az idei év végéig. Ugyaneddig érvényesek az EU és az Egyesült Királyság viszonylatában az EU egységes piacának és vámuniójának feltételei.

A kilépésről szóló szerződés három és fél év terméketlen, tárgyalásnak alig nevezhető iszapbirkózása után érdemben nem rögzíthetett többet annál, mint hogy az idén február 1-től kezdődő 11 hónapban vagy megegyeznek a felek egy átfogó gazdasági együttműködésről, vagy nem. Az átmeneti periódust elvileg a brit kormány kérésére meg lehetett volna hosszabbítani, ha ezt az év közepéig kezdeményezik, de józan megfigyelő nem remélhette, hogy Boris Johnson ilyesmivel zavarná össze a híveit.

Ami a tárgyalásokat illeti, azok a „jól bevált” csapásirányokon haladtak tovább, azaz nem történt semmi.

Az EU-delegáció ezredszer is világossá tette, hogy a mandátuma nem teszi lehetővé a briteknek a mazsolázást, a négy szabadság^*az áruk, a szolgáltatások, a tőke és a személyek szabad áramlása oszthatatlan, továbbá nincs hozzáférés az egységes piachoz a közösségi jog és az Európai Bíróság elfogadása nélkül. Ezekbe pedig a britek nem egyezhetnek bele, mert az kiherélné a brexitet mint identitásképző politikai terméket. Az ezeknél sokkal kisebb kötöttséget jelentő, de azért az alárendelt szerep imázsát sugárzó vámunió is elfogadhatatlan a brit kormány számára, ebben sincs változás.

A nyáron tehát ugyanaz a süketek párbeszéde zajlott, mint a kilépés előtti három és fél évben, és a szeptemberi szezonkezdés első napjai sem hoztak semmi biztatót. Ezt azonban már láthatóan nem is bánja senki. Képtelenség azt feltételezni, hogy a brit kormány és annak feje mostanra nem értette meg a helyzet feloldhatatlanságát, ha korábban szinte bizonyosan komolyan hitték is, hogy az EU pozíciója megtörhető. Hitték, mert egészen egyszerűen nem tudtak eleget a hátteréről. Ugyanez igaz az Európai Bizottságra, Merkelre, Macronra, Michel Barnier-re, az EU főtárgyalójára és delegációjára. Tudniuk kell, hogy a helyzet a lényegét tekintve reménytelen – ahogy az volt a kezdetektől fogva.

Remény nincs, de feladat van bőven

Ebből a reménytelenségből az EU oldalán két feladat adódik: a kármentés és a felelősség kérdésének világossá tétele. A kármentés keretében az elvileg a gazdasági kapcsolatokról szóló tárgyalások mellett – leginkább azok helyett – vélhetőleg mindent meg fognak tenni annak érdekében, hogy a lehető legszorosabbra húzzák a kötelékeket az Egyesült Királysággal minden nem gazdasági területen, illetve minden olyan gazdasági témában, amely nem kapcsolódik szorosan a közösségi joghoz és az egységes piachoz. Nem sok ilyen van, hamar végeznek velük. A lehető legerősebb védelmet kell kiépíteni az együttműködés nem konfliktusos területein a stratégiai versengés megelőzésére, minimalizálására gondolva. Ugyanis az átfogó megállapodás borítékolható hiányában az állami támogatások, az adópolitika, a vámpolitika tekintetében az Egyesült Királyság és az Európai Unió szinte bizonyosan versenytársakká válnak. Ez persze egyenlőtlen verseny lenne, ha az EU minden tekintetben felvenné a kesztyűt – nem fogja, ahogy a sas nem kapkod legyek után.

Valamilyen rombolás azonban elkerülhetetlen, egy ekkora őrültségnek muszáj megfizetni az árát minden érintett oldalon.

A történelem kisiklatásának felelősségét pedig nem csupán azért kell világossá tenni, mert a „blame game” nélkülözhetetlen kelléke a politizálásnak, hanem azért is, hogy minél hatásosabb legyen az elrettentő példa, azaz a brexit nagyon hosszú időre elvegye a kedvét a következő esetleges kilépőnek. Világosnak kell lennie – méghozzá leginkább a brit választók számára -, hogy a brexitet a saját politikai elitjüknek kell megköszönniük. Egyelőre ugyanis a lecke meglehetősen ellentmondásos, ha teszem azt egy Salvini-féle politikai vállalkozó szemszögéből nézzük. Igen, szörnyű politikai válságot okozott a brexit mint politikai termék életre keltése, évekre megbénított, megbolondított, szétszakított egy országot, széteshet tőle az Egyesült Királyság, belebukott két miniszterelnök – de végül elvezetett oda, ahová a legfontosabb támogatója remélte. Boris Johnson a brexit felkarolásával a miniszterelnöki székhez vezető útját akarta kikövezni, és ez, ha lassabban is, mint remélhette, tavaly nyáron sikerre vezetett.

Ha mellőzni akarjuk a finomkodást: az EU abban érdekelt, hogy Boris Johnson és a többi brexit-lovag Ronald Reagen szép szavaival élve a történelem szemétdombjára kerüljön, a lehető leghamarabb.

Johnson pedig természetesen azon dolgozik, hogy a brexit feltüzelt híveinek megadja, amit ígért nekik. A bizonytalanoknak és az ellenzőknek pedig beadja, hogy ha lesznek is átmeneti nehézségek, gazdasági károk, azokért az EU rosszindulatú, a méreteivel visszaélő, a brit nemzeti érdeket semmibe vevő, az ő narratívájában irracionálisan merev politikája a felelős, tehát én egy gonosz kolosszustól segítettem nektek elszakadni, barátaim, aki, látjátok, ilyen csúnyán bánik veletek, bocsánat, velünk. Fényesebb a láncnál a kard, ugyebár.

A hajrá a PR-ról szól, nem a diplomáciáról

A decemberig hátralévő tárgyalási hajrát a fentieknek megfelelően valószínűleg leginkább szimbolikus politizálással töltik a felek, nem egymást gyűrik, hiszen annak már nincs értelme. Johnson hivatala a napokban közölte, hogy szerintük az EU-nak több „realizmust” kellene tanúsítania, Michel Barnier pedig nagyon egyszerűen kijelentette, hogy „valószínűtlen”, hogy eljussanak egy átfogó megállapodásig.

Szépségdíjas húzások is vannak mindkét oldalon, újra és újra emlékeztetve mindannyiunkat, milyen kreatív tevékenység is a politika. Johnson egyenesen egy volt ausztrál miniszterelnökre, Tony Abbottra bízza a feladatot, hogy népszerűsítse az „egységes piacon és a vámunión kívül is van élet” gondolatot, ami szenzációs húzás. Abbottnak a száját is alig kell kinyitnia, önmagában a háttere és a pozíciója elmond mindent: ne féljetek, a birodalom titokban még él, győzni fogunk. Örömmel nyugtázhatjuk, hogy Johnson politikai kommunikációs mágusa és stratégája, Dominic Cummings ezek szerint újra a régi, tökéletesen felépült a koronavírus-fertőzéséből. Borisért viszont még van okunk aggódni ezen a téren, azt pletykálják, hogy nem nyerte vissza egészen az erejét, amióta megjárta az intenzív osztályt.

Az EU részéről a szimbolikus ütéseket illetően Emmanuel Macron hivataláé volt a legszebb mozdulat szeptember első hetében, amikor is a Francia (történetesen éppen a harmadik) Köztársaság 150. évfordulójának ünnepén a köztársasági elnök személyesen, az ünnepi beszédébe foglalva, keresztnevükön megszólítva gratulált öt olyan brit alattvalónak, akik bevallottan a brexit miatt kérvényezték a francia állampolgárságot. Amit hogy, hogy nem, éppen az évfordulón kaptak meg. Alighanem Dominc Cummings is elismerően csettint – mestervágás ez is.

A logisztikai katasztrófa ezzel együtt talán elmarad

Ahogy közeledik a határidő, az év vége, ez csak rosszabb lesz, ebben biztosak lehetünk. A logisztikai katasztrófa elhárításáról alighanem gondoskodni fognak a felek, ebben a kérdésben mindenesetre újra nő a félelem az Egyesült Királyságban. Néhány napja nyolc logisztikai iparági szervezet fordult közös levélben a kormányhoz, súlyos aggodalmaikat kifejezve. Jelen állás szerint ugyanis nem látják biztosítottnak a sima átmenetet, komoly ellátási gondoktól félnek az év végén, a jövő év elején, amikor az Egyesült Királyság minden jel szerint kiszabadul az egységes piac és a vámunió rabságából, és egy aligha kellően puha landolással megérkezik a szabadság és a dicsőség világába.

A logisztikai természetű katasztrófa értelemszerűen az EU-nak sem érdeke, de ettől még a félelem és a bizonytalanság teljesen jogos. Az is igaz, hogy a logisztikai sérülékenység tekintetében sem egy súlycsoportban játszanak a felek, tehát nem biztos, hogy az EU rugalmassága elegendő lesz ahhoz, hogy a csatorna másik partján is biztosan el lehessen kerülni az ilyen szempontból nagyon nehéz heteket jövő januárban.

A járványhelyzet fejleményei pedig az álmodozók reményeivel szemben nem a brexit következményeivel való szembenézés halogatását segítik, éppen ellenkezőleg. Jó eséllyel két párhuzamos, egymásra rakódó válságként nehezednek majd a brit társadalomra és gazdaságra az év végén és a jövő év elején.

Ha égi jelnek lehet venni azt, hogy milyen könnyen esett át a koronavírus-fertőzésen Michel Barnier, és milyen közel járt Boris Johnson ahhoz, hogy hivatalban lévő miniszterelnökként haljon meg, akkor a britek nem sok jóra számíthatnak a végjátékban.

Nagyobb baj, hogy ha nem lehet égi jelnek venni, akkor is ez a helyzet.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkBoris Johnson átütő taktikai győzelmével szinte biztos lett a gyors BrexitMost már tényleg azt csinál a briti miniszterelnök, amit csak akar. De közben széteshet az Egyesült Királyság.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ boris johnson Brexit Egyesült Királyság Európai Unió nagy-britannia Olvasson tovább a kategóriában