(Az Ekonomi a G7 véleményrovata.)

Ha emberismeretünk vagy statisztikai tudásunk segítségével megkíséreljük megmondani, hogy kire szavaz vagy mit vásárol egy bizonyos életkorú, érdeklődésű vagy iskolázottságú személy, akkor extrapolálunk, magyar szóval előrevetítünk. Akkor is ezt tesszük, ha borítékoljuk, hogy miképpen reagál a barátunk, ha felvetünk neki egy közös időtöltési lehetőséget. Meg akkor is, ha forgalmas úton átkelés előtt megbecsüljük, hogy van-e elég időnk élve átérni két ellentétes irányból érkező jármű között.

Mindhárom esetben múltbeli ismeretből (életkor és szavazási preferencia, illetve a járművek sebessége és fékútja közt megfigyelt összefüggések, barátunk megismert szokásai) következtetünk a jövőre.

Az előrevetítésnek általában van tétje. Végzetes lehet például, ha a forgalmas úton csak az egyik járműről tévedünk, és túl szűkre szabottan vállaljuk be az átkelési időintervallumot. Célszerű ezért ráhagyással tervezni, és az emberek többsége így is tesz.

A relatíve pontos előrevetítésnek azonban nagyon nagy lehet a haszna is. Mindenki tudja, hogy elérkezik, de senki nem tudja pontosan, hogy mikor érkezik el az a pillanat, amikor a fejlett országok gazdaságai a jelenlegi kivételesen hosszú növekedési periódus végén recesszióba zuhannak. Ha tudjuk, hogy megfordult a középtávú hozamgörbe az amerikai értékpapírpiacokon, és tudjuk, hogy ezt a jelenséget korábban recessziók követték, gyanakodhatunk egy közeljövőben beköszöntő válságos időszakra. Azt azonban, hogy pontosan mikor, milyen területen és mekkora beszakadás fog következni, bár mindenki szeretné, senki nem tudja pontosan (noha rengeteget lehetne keresni ezzel az információval).

E cikk témája, a gazdasági és társadalmi folyamatok extrapolációja a dolog természeténél fogva még ennél is sokkal bonyolultabb, így aztán rendkívül kudarcos történet. Ez nem is csoda, hiszen minél bonyolultabb a rendszer, amelynek az egyik vagy másik elemére, esetleg annak egészére szeretnénk előrejelzést tenni, annál nagyobb a kudarc lehetősége. És persze ha a kudarc bekövetkezhet, akkor leggyakrabban be is következik. Csak nem mindig érjük meg, hogy fülön csíphessük és számonkérhessük azt, aki az előrejelzést teszi.

Ember és környezet: egyszerű technikai továbbvezetések, látványos kudarcok

A nagy, társadalmi extrapolációs kudarcok egyik tankönyvi esete Thomas Malthusé, aki 1798-ban, kiindulva abból a „megfigyelésből”, hogy az élelmiszertermelés addig legfeljebb számtani sorozat szerint tudott növekedni, a népesség száma viszont mértani haladvány szerint nőtt, levonta a következtetést, hogy az emberiséget egyre nagyobb nyomor fenyegeti, ha nem tudja megfékezni a népességnövekedés dinamikáját. Akkoriban mintegy egymilliárd ember élhetett a Földön, ma közelítjük a nyolcmilliárdot, miközben a Föld népessége (átlagban) soha nem élt ennyire jól, mint manapság. Malthus tehát tévedett, mert (bár rendelkezett adatokkal annak múltbeli alakulásáról) alábecsülte az élelmiszertermelési technológia jövőbeni fejlődését, a gazdasági fejlődést, illetve az iskolázottság ezzel járó növekedése és az emberiség termékenységi viselkedése közötti összefüggést is.

Egy másik, később tévesnek bizonyult predikciót a tizenkilencedik és a huszadik század fordulóján vázoltak fel arról, hogy – adottnak tekintve a közlekedéshez igénybe vett lovak növekvő számát – milyen vastagságban fogja elárasztani a nagyvárosokat a lócitrom. New Yorkban 1900 táján mintegy 1200 tonnára tették az éves lócitrom-termelést, amit az akkor kb. 100 ezer ló produkált. Londonban kiszámolták, milyen magasan fog állni az utcákon a derék haszonállatok mellékterméke, ha nem történik valami. Aztán persze történt valami: föltalálták az autót, az emberek hamarost gyorsabb és hatékonyabb közlekedési eszközökre váltottak. Ma már a globális lóállomány kritikus szint alá kerülése miatt kell aggódnunk.

E két látványos eset jól rávilágít arra, hogy a múltból eredő idősorok egyszerű továbbvezetése súlyos tévedésekhez vezethet, ha nem számolunk néhány, pont az emberi nem lényegéhez tartozó tulajdonsággal; azzal, hogy

1. bár nem mindenki, de az emberiség összességében kreatív (vagyis képes új, innovatív technológiák létrehozására és ezáltal alkalmazkodik a környezeti kihívásokhoz) és
2. azzal, hogy megfelelő gazdasági környezet esetén reagál is a megváltozott ösztönzőkre.

Nincs elég termés? Kifejleszt új élelmiszer-technológiákat. Drágul és lassúnak bizonyul a tömeges lóvontatás? Megoldjuk a szállítást gépekkel. Kimegy a divatból/elfogyóban van/megdrágul/túlterheli a környezetet a hagyományos energia? A kereslet, a kínálat és az árak együttmozgása innovációkat hoz a felszínre.

Amikor rossz múltbeli adatsorból indulunk ki …

De menjünk tovább! Előrejelzési kudarcok azért is előfordulhattak, mert a tudomány egyszerűen adott pillanatban még nincs kellően felkészülve egy adott, az akkori főáramtól eltérő predikció felvállalására/befogadására. Esetleg azért, mert esetleg nem volt meg a szükséges eszközrendszere vagy perspektívája ehhez.

Gondoljunk csak vissza arra, hogy hetvenes évek uralkodó klímaügyi narratívája, az akkori előrejelzők és a világ fő aggodalma a globális lehűlés, a nukleáris tél perspektívája volt. A háttérszámítások nagy jelentőséget tulajdonítottak például az átlagos hőmérséklet 1945 és az 1970 közötti időszakban mért csökkenésének. Teóriák születtek az okokról és víziók a következményekről, egészen addig, amíg a meteorológusok világszervezetének tudományos rendezvényein illetve az államközi klímakonferenciák memorandumaiban túlsúlyba nem kerültek a globális felmelegedéssel kapcsolatos eredmények és tudományos bizonyítékok. Aztán a kihűlés elmélete háttérbe (vagyis inkább csak kisebbségbe) szorult, helyét átvette a globális felmelegedés forgatókönyve.

… és amikor azt hisszük, egyáltalán van „iránya” a múltnak (és ez lesz az iránya a jövőnek is)

A társadalomtudósoknak azonban a mérnökökhöz képest néha még merészebb előrejelzéseik is voltak. Bátorságuk abból fakadt, hogy elhitték: birtokában vannak annak a tudásnak, aminek a segítségével meg tudják magyarázni a társadalmak eddigi fejlődését, majd ebből előre tudják vetíteni az emberi társadalmak jövőjét is.

A legkézenfekvőbb példa erre Marx és Engels előrejelzése a proletariátus történelmi győzelméről és a tőkés berendezkedés elkerülhetetlen összeomlásáról. Kiindulva abból, hogy „minden eddigi társadalom története osztályharcok története” levezették, hogy így van ez a tőkés társadalomban is. A küzdelem dinamikája szerintük leegyszerűsödött, az egész társadalom két nagy, egymással homlokegyenest szembenálló osztályra, a burzsoáziára és a proletariátusra szakadt. A burzsoázia, miközben minden korábbinál hatalmasabb termelőerőket hozott létre, viszont e hatalmas termelőerők mindinkább feloldhatatlan konfliktusba kerültek a tőkés termelési viszonyokkal és a magántulajdon intézményével. Ebből következően – állították – a kapitalizmus válságról válságra bukdácsolva egyre nagyobb konfliktusokba keveredik, magának a nagyiparnak a kifejlődésével tulajdonképpen „a saját sírásóját termeli” és a folyamat végén a kapitalizmus pusztulása és a proletariátus győzelme egyaránt elkerülhetetlenné válik.

Szarkasztikusan azt mondhatnánk: nem vált azzá. Az előrejelzések a világforradalomról nem ott, nem akkor, nem úgy teljesültek, ha egyáltalán ebből a elméletből bármilyen módon és mértékben is levezethető az, ami a huszadik században Eurázsiában, majd később a világ néhány szórványos más helyén megvalósult. Rosszul mérték fel a társadalmi dinamikát? Lehet. Nem megfelelően látták előre, hogy milyen technológiai és életmódváltozások fognak lezajlani a kapitalista társadalmakban? Lehet. Előrejelzésük valójában hosszabb távra szólt és még nem tudjuk, hogy teljesült-e? Lehet, bár erősen valószínűtlen.

Sokkal inkább lehet szó arról, hogy Marxnak és Engelsnek az emberiség jövőjét előre jelezni szándékozó vállalkozása már természeténél fogva is kudarcra volt ítélve. Karl Poppernek lehet sokkal inkább igaza, aki az egész történelmi materialista gondolatmenet (amely szerint léteznének valami történelmi vastörvények, amelyek mentén az emberiség valamifajta elkerülhetetlen végkifejlet felé halad) nem más, mint az autokratikus és totalitárius politikai rezsimek eszköze a hatalom kiépítésére és megtartására. Ahogy kifejti, a historicizmus félreérti a tudományos törvények természetét és az előrejelzés fogalmát és funkcióját. Miért is? Hát pont azért, amit már fentebb is említettünk: a tudományos tudás és az emberi kreativitás a történelem egyik legfontosabb tényezője, és emiatt nincs és nem is létezhet olyan tudás, ami alapján a történelmet elő lehetne jelezni.

A másik, hozzánk időben és talán szándékban/felfogásban is közelebb álló, szintén történeti/fejlődési érvekkel megtámogatott tudós előrejelzés Francis Fukuyamának „A történelem végével” kapcsolatos predikciója. Jó volt elhinni egy darabig, de sajnos nagyon gyorsan kiderült, hogy a kommunizmus összeomlása és a berlini fal leomlása nem hozta magával a liberális demokrácia győzelmét, még akkor sem, ha tudjuk, mennyire erős és túlélőképes (mert innovatív) kombinációt alkot a versenyen alapuló piacgazdasággal együtt.

Csakhogy a korábban a liberális demokráciák irányába mozogni látszó fejlődési tendenciákat az autokratikus/diktatórikus hatalomgyakorlás tendenciái váltották Oroszországban és Törökországban, az elrontott nyugati intervenciókat és a félreértett „arab tavaszt” törzsi/vallási káosz és reinkarnálódott diktatúrák követték a közel keleten és az arab világban, illetve tudatos illiberális fordulatok következtek be az Európai Unión belül például Magyarországon vagy Lengyelországban. Mindezek a változások jól mutatták, hogy mennyire más, szituatív, történeti, kulturális erők mozognak és formálják a társadalmak alakulását és hogy mindezek miatt mennyire leegyszerűsítő lenne egy vagy két látszólagos „tendencia” túlértékelése. Csak halkan kérem: tegye fel a kezét az, aki 2001. szeptember 10-én a leghalványabb mértékben is sejtette, hogy a New York-i ikertornyok másnapi leomlása milyen nagy mértékben változtatja meg a világot.

Ma tehát ott tartunk, hogy nemhogy betetőzését látnánk a liberális demokráciák fejlődésének, hanem éppenséggel azok visszaszorulását, korábban kifejlett liberális és demokratikus rezsimek oligarchizálódását vagyunk kénytelenek megfigyelni, a világ más részein pedig a nem csak kulturális értelemben vett, hanem vérségi, valódi törzsiesedési tendenciákat láthatunk.

Vannak ideológiavezérelt előrejelzések …

Láthattunk tehát múltbeli numerikus trendekből történt jövőbeni előrejelzést, amit az emberi viselkedés változtatott meg. Láthattunk betonbiztosnak hitt társadalmi törvényszerűségekből levezetett előrejelzést, amit magának a törvényszerűségnek a túlzottan leegyszerűsítő volta és ismét csak az emberi innovativitás hiúsított meg. Még problémásabbak azonban azok az előrejelzések, amelyek összekötik a számszerű technikai előrejelzéseket és az intézményi/viselkedési predikciókat.

Gondoljunk például a mai zöld mozgalmak társadalomkritikus vonulataira, amelyek néha brutálisan primitív módon kötik össze a technikai tendenciákat a gazdasági berendezkedéssel és még oksági viszonyt is feltételeznek közöttük. Mi mást gondolnának azok a környezetvédők, akik az ökológiai lábnyom csökkentése és a biodiverzitás megőrzése érdekében a kapitalizmus felszámolását szorgalmazzák, mondván, hogy a kapitalizmus szerintük károsabb a környezetre, mint a (pontosabban egyébként nem, vagy csak ritkán specifikált) más társadalmi berendezkedések. „Szüntesd meg a kapitalizmust, mielőtt a kapitalizmus szünteti meg a bolygót, amin élsz” – olvashattuk nemrégen az Extinction rebellion budapesti demonstrációján. No igen. Csak hát nem bizonyított, hogy lenne ok-okozati összefüggés „A” kapitalista berendezkedés és „A” környezeti lábnyom között. Semmi sem szól amellett sem, hogy 1. kapitalizmus csak egyféle lenne (mert más mondjuk a svéd, a német, az amerikai vagy az orosz kapitalizmus), 2. bármelyik kapitalizmus környezetszennyezőbb lenne, mint mondjuk a feudalizmus (vessük össze Dániát mondjuk Szaúd-Arábiával) vagy éppen a szocializmus (horribile dictu: lehet, hogy még Putyin oligarchikus kapitalizmusa is környezetbarátabb, mint amilyen volt a Szovjetunió Csernobil idején, vagy éppen az Aral-tóban elindult folyamatok kezdetén?).

Úgyhogy: javaslom, hagyjuk ezt. Tiszteljük a tényeket – például az egyes rezsimek környezeti terheléséről – és fogadjuk el, hogy az ember innovatív és képes arra, hogy megoldásokat találjon.

.. és mindig teremnek újak is.

Extrapolációk, amelyek nem igazolódtak még, mert nem volt rá idejük, ezeken kívül is vannak még szép számmal.

• Piketty szerint globális összefogás (és globális vagyonadóztatás) nélkül nem lehet természetes úton megállítani az egyenlőtlenségek folytonos növekedését. Azokat a múltban is inkább csak forradalmat és háborúk voltak képesek időlegesen fékezni.
• Egyre erősebben tartja magát az a predikció, hogy a robotizáció tömeges munkahelymegszűnésekkel jár, aminek következtében elengedhetetlen lesz garantált minimum jövedelem bevezetése a modern társadalmakban.
• Sorra látnak napvilágot – egyre rövidülő időhorizontokkal – arra vonatkozó jóslatok, hogy mikor éri el az emberiség azt a kritikus pontot, ahonnan már nincs visszaút, megállíthatatlan lesz a klímakatasztrófa bekövetkezése. Csak az elmúlt fél évben jelentek meg 2050-re, 2030-ra, de már a következő másfél évre is afféle fenyegető katasztrófa előrejelzések.

…na de tényleg: mi van, ha a jóslatok nem is azok, amiknek látszanak?

Vannak persze, akik azt mondják, hogy az ilyen fenyegető jóslatokkal nem is az a szándék, hogy bármit előre jelezzenek. Sokkal inkább az velük a cél, hogy segítségükkel megakadályozzák egyes kedvezőtlen forgatókönyvek bekövetkeztét. Mint majdnem mindenre, erre is van bibliai példa. „Még negyven nap, és elpusztul Ninive!” – hirdette Jahve megbízásából a bűnös város utcáin Jónás próféta. Ninive lakói azonban – Jónás bosszúságára, hiszen próféciája meghiúsult – bűnbánatot tartottak és vezekeltek, Jahve pedig nem pusztította el a várost, hiszen amúgy is jobban kedvére volt a pusztításnál az irgalom gyakorlása. Összességében tehát win-win helyzet alakult ki: a város a pusztulástól, Jahve pedig a pusztítás tudatától menekült meg. Csak Jónás kesergett és méltatlankodott a kialakult helyzet miatt: őt ugyanis végső soron kihasználták.

Némiképpen erre (vagyis a prediktív mondatok fenyegetésként való használatára) utalnak a klímaváltozásos előrejelzések ma egyre burjánzó példabeszédei a korábbi sikeres birodalmak összeomlásáról. Teljesen világos, hogy egy többezer éve bekövetkezett esemény nem lehet a későbbi globális antropogén klímaváltozás „következménye”. Mégis, rendszeresen jönnek fel történetek arról, hogy a maja civilizációt, az akkád birodalmat, Angkort vagy a vikingek grönlandi birodalmát a klímaváltozás akkori hatásai tették tönkre. Persze nyilván senki nem gondolja azt, hogy „ez a klímaváltozás olyan, mint azok a klímaváltozások”, minden további nélkül feltételezik viszont azt, hogy ezek a társadalmak olyanok, mint az akkori társadalmak.

Hát nem. Az elpusztult birodalmakat valójában nem a természeti csapások, hanem az azok ellen való védekezésre képtelen társadalmi/hatalmi/politikai szerkezetük és technikai felkészültségük tette tönkre.

Mai társadalmaink viszont éppen abban különböznek a korai fejletlen társadalmaktól, hogy prosperitásuk nem függ már (annyira) a természetnek való kiszolgáltatottságtól. Ezek az anekdoták tehát rendre beilleszkednek a riogatás napi rendjébe: részben biztosan azért is, hogy mint Ninive lakói, mi is változtassunk a viselkedésünkön.

Ezáltal az anekdoták funkciója nem is valódi extrapoláció, hanem példabeszédként szolgálnak, nyilván azért, hogy cselekvést indukáljanak. Mint ilyenek, implicit vagy explicit módon, az emberi viselkedés kívánatos irányba terelését célzó (tehát tisztán politikai) természetük van. Mint Jónás fenyegetése, legalábbis ahogy végül is Jahve szándéka volt.

Egy pár hete két nagyon elszánt klímavédővel folytatott vitájában Felcsuti Péter idézi Stephen Schneidert, aki a manapság olyan sokat hivatkozott, a klímaváltozással foglalkozó kormányközi ENSZ bizottság (az IPCC) egyik vezető szakértője és a globális felmelegedés elleni harc egyik leginkább elkötelezett és aktív reprezentánsa volt:

„nem csak tudósok, emberek is vagyunk …. csökkenteni kell a potenciálisan katasztrofális klímaváltozás kockázatát … Ezért ijesztő forgatókönyvekkel, leegyszerűsített drámai hangvételű állításokkal kell operálnunk, az esetleges kételyeinknek pedig ritkán kell hangot adnunk.”

Ilyen ijesztő forgatókönyvekben és drámai hangvételű állításokban aztán persze nincs is hiány. (Ezeket olvashatjuk a szalagcímekben: A klímaváltozás a mi háborúnk, Klíma-apartheid jöhet az ENSZ szerint, 2100-ban 43.3 fok lesz Tokióban, 15000-en fognak belehalni.) A negatív forgatókönyvek tehát inkább a marketing részét képezik és nem a tudomány eszköztárának részei. Ezzel aztán – ha csak nem akarunk teljesen depresszióba esni, a teljesen nyilvánvaló túlzások miatt talán nem is lenne érdemes foglalkozni. De muszáj.

Összefoglalás: technikai előrejelzések és társadalmi válaszok

Az a mód ugyanis, amivel az apokaliptikus víziók elszánt hívei beterjesztik a politikai változás iránti követeléseiket (amire természetesen az elkerülhetetlenül közelgő összeomlás megállítása okán van azonnal és megfellebbezhetetlenül szükség), bizony ad okot aggodalomra. A múltbeli, ma már bizonyítottan téves előrevetítések és a jelenleg is „hatályos” összeomlási előrejelzések proponensei ugyanis egyformán rendkívül türelmetlenek minden megbeszélési igénnyel és bizonyítási felvetéssel szemben. Mintha az lenne a helyzet, hogy az ő biztos – mert megfelelő tudós tekintélyektől származó – tudásukat minden ellenkezés nélkül át kellene és lehetne vezetni a politikai döntési folyamaton. Vagy nem is kellene átvezetni: egyszerűen meg kellene győzni „A” döntéshozó(ka)t arról, hogy nincs más választásuk, mint követni az utasításokat. Nem azzal van tehát a probléma, hogy cselekvést akarnak indukálni, hanem azzal, ahogy mindezt teszik. Emlékezzünk rá, Popper egyszerűen autoriter vagy totalitárius gondolatnak nevezte a megfellebbezhetetlen történeti trendekből derivált azonnali cselekvési kényszer képzetét.

És valóban, az Armageddont extrapolálók és azonnal radikális, világszintű cselekvést sürgető megszólalók (finoman szólva) nem nagyon érzékenyek a demokratikus alkalmazás nehézségeire. Pont azzal nem számolnak, ami pedig talán a legfontosabb dolog a globális politikai térben. Globális politikai kihívást ugyanis globális politikai eszközökkel lehet kezelni. Márpedig a globális partnerek vagy hozzánk hasonlóan demokratikusak, vagy nem. Ha nem, akkor mégis, hogy? Diktátorokkal nem nagyon lehet közös hosszútávú célokat elérni. Még akkor is, ha erős a kísértés, hogy egy adott országon belül a klímacélt egyszerűbb lehet úgy elérni, ha meggyőzzük a diktátort, hogy legyen klímabarát. Nem lehetetlen, de kockázatos: a történeti példák inkább azt mondják, hogy a diktátorok (definíció szerint) csak saját maguk, nem pedig a globális klíma iránt lesznek elkötelezettek.

Ha viszont mindenhol demokrácia van, mindenütt szava van a klímaszkeptikusoknak is. És hát, bizony, velük is állandóan pepecselni kell, hogy megértsék, miről is szól a történet. Pont azért, mert az emberi társadalmak tanulékonyak. Persze ha meg tudják menteni a piacgazdaságaikat és a demokráciáikat.

Ezért aztán rendkívül hazugok és károsak azok a predikciók, amelyek a glóbuszt a kapitalizmus (és a demokrácia) beáldozásával akarnák megmenteni. A tudósok jobban teszik, ha higgadtan számolnak, előnyöket és hátrányokat mérlegelnek, és a politikusok is akkor cselekszenek helyesen, ha pánik és radikalizmus helyett meghallgatják a higgadt tudósokat. A sikeres civilizációk ettől, és nem a pánikreakcióktól lettek sikeresek.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkEljött az idő, hogy pánikba essünk az éghajlatváltozás miattMegjelent egy könyv, ami szerint nagyon racionális rettegni az éghajlati katasztrófa miatt, mert a mi életünket is ketté fogja törni. Nehéz vitatkozni vele.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Élet dialektikus materializmus karl popper klímaváltozás Olvasson tovább a kategóriában