A költségvetési politika elmúlt kilenc évének egyik leglátványosabb változása, hogy sport célokra összehasonlíthatatlanul többet költ a kormány, sorra rendezzük a nagy világeseményeket, egymás után épülnek a stadionok, sportcsarnokok. A hazai nézők szurkolásától támogatva győznek a magyar fiúk és lányok. Dagad a kebel. Az enyém is.

A sikeres sportolók bűvkörében pedig ott tolonganak a politikusok, hogy nekik is jusson a dicsfényből. A sajtó közben rendszeresen beszámol arról, hogy az eredetileg kommunikált szerény összegekhez képest hányszorosába is került a rendezés, az aktuális stadion, hogyan hullanak el a magyar foci csapatok az európai kupák elején és hogyan termelik a veszteséget az új, de üresen kongó stadionok. Gyönyörű példákat vonultatnak fel a pazarlás illusztrálására. Az MLSZ elnöke a saját közgyűlésén puffog nyilvánosan amiatt, hogy ész nélkül költik a klubok a pénzt olyan, jelentős részben külföldi játékosokra, akik egyetlen percet sem játszottak tétmeccsen. Szerintem hihetünk neki. Csányi Sándor tudja, hogyan kell észszerűen gazdálkodni, takarékos ember hírében áll.

A Magyar Narancs hasábjain pár hete Dénes Ferenc sportközgazdász tette fel a kérdést, hogy ez az egész jelenség színtisztán Orbán Viktor monomániája-e, vagy valami egész másról van szó. Igaza van, többről kell legyen szó, mint monománia. De az adófizetők pénzével való gazdálkodás hatékonyságának elemzése szempontjából szinte mindegy is, hogy emögött egy nemzetfelvirágoztatási vízió van, vagy a sportgazdaságon keresztül a GDP növelésének szándéka, vagy a projekteken és a működésen keresztül ellopható pénzek lehetősége, vagy csak egyszerűen a hideg politikai számításon alapuló szavazatszerzés motiválja. Ez már az orbáni kremlinológia, a politikusok viselkedésének nagyon fontos vizsgálati terepe.^*A kérdés értékeléséhez még egy fontos szempont. A költségvetési tudományok bármennyit is fejlődtek az elmúlt évszázadokban, ma sincs egy tértől és időtől független megfellebezhetetlen válasz arra a kérdésre, hogy a költségvetésből mire mennyit kell költeni. Mi a költés ideális aránya a GDP növekedése vagy a nemzet boldogítás optimális mértékének szempontjából. A költés módjáról pedig már ne is beszéljünk. Ahány ház, annyi szokás. Van, ahol az oktatásra, az egészségügyre vagy éppen a védelmi kiadásokra helyezik a hangsúlyt. Nálunk a sport lett stratégiai ágazat, jelentsen is ez bármit, bár ha figyelmesen hallgatjuk világszerte a politikusok választási beszédeit, akkor nehezen fogunk olyan ágazatot találni, amelyik ne lenne stratégiai. Azt azért ki merem jelenteni, hogy a sport, különösen az élsport ritkábban szerepel, mint az oktatás vagy az egészségügy.

Nézzük a számokat.

A fenti táblázatból világosan látszik, hogy államháztartási szinten 2007-2010-hez képest megháromszorozódott, négyszereződött a sport és szabadidős tevékenységekre, szolgáltatásokra költött adófizetői pénz. (Az államháztartási statisztikákban nincs külön sport sor, de nem hiszem, hogy nagyot tévedek, ha feltételezem, hogy ennek a sornak a növekedését nem a szabadidő dobta meg.) A növekedés különösen látványos, ha az úgynevezett tao támogatásokat is figyelembe vesszük, ahol néha szürreális viták zajlanak arról, hogy ez vajon közpénznek számít-e. (Egy újabb példát találunk arra, hogy a nyelv mennyire fontos eszköz a körülöttünk lévő világ leírásában. Az angol nyelvben az ilyen típusú kedvezményekre bevett szokás az „adó költség” (tax expenditure) kifejezés használata. Ha mi is ezt a kifejezést használnánk, akkor talán nálunk sem vetődhetne fel komoly arccal, hogy ez vajon közpénz-e.) A pontos tao támogatási számok – egyébként nagyon helyesen – megtalálhatóak a magyar költségvetési zárszámadásokban és törvényjavaslatokban az adókedvezményeket bemutató táblákban.

A GDP 1 százaléka körüli összegről beszélünk. Mire fel ez a nagy izgalom? – mondhatja bárki. Az egész államháztartás a GDP 48-50 százalékát szokta elkölteni és a 2016-2017-es 46,8-46,9 százalékos értéke 1995 óta a legalacsonyabb, habár a régióban még mindig kiemelkedően magasnak számít és az EU átlagát is némileg meghaladja. (Forrás: Eurostat statisztika)

Nézzük máshonnan. A GDP 1 százaléka idén nagyjából 454 milliárd körül lesz a jelenlegi előrejelzések szerint. Ez 2,5-szer annyi, mint amennyit környezetvédelemre költünk, és pont annyi, mint amennyit védelemre. Az összehasonlítás kedvéért:

Érdemes ízlelgetni ezeket a számokat különösen annak fényében, hogy 2007-2010-hez képest csökkent az oktatásra fordított kiadások aránya a GDP-hez képest és az egészségügyben is mérséklődött némileg az arány. A 2018-20-as költségvetési tervek pedig további jelentős csökkentést irányoznak elő, de remélhetőleg ez inkább csak a tervezés ilyenkor szokásos hibáit jelzi, mint a valós szándékot. Természetesen minél nagyobb a GDP növekedés, a fiskális politika csökkentheti még a kiadások reálnövekedése mellett is az újraelosztást és az egyes állami funkciók GDP-hez viszonyított arányát. Én erősen kétlem, hogy ezt a megközelítést pont az oktatásnál vagy az egészségügynél érdemes-e folytatni. Különösen az egészségügynél látszik az alulfinanszírozottság, ha az ember kitekint a Kárpát medencén túlra.

Az EU átlagos egészségügyi költése a GDP 7 százaléka volt 2017-ben, míg Magyarországon mindössze 4,8 százalék. Ezt a különbséget lélegeztetőgépben már talán ki sem lehetne fejezni, de a GDP 2,2 százaléka 2017-ben több, mint 840 milliárd forint volt. Ennyivel volt Magyarország az átlagtól elmaradva. Jelen írásnak nem szándéka – terjedelmileg is lehetetlen lenne – a költségvetési politika átfogó elemzése. Térjünk vissza még a sporthoz.

Kornai Jánostól érdemes indulni, javaslom „A hiány” című munkáját újból gyakrabban forgatni. A sportban az elmúlt években tankönyvi módon jelent meg az ebben a könyvben leírt puha költségvetési korlát jelensége. Ebből is látszik, hogy Kornai megállapításai nemcsak a szocializmusban állják meg a helyüket. A körülmények szerencsétlen együtt állása esetén bármely rendszerben megjelenhet a puha költségvetési korlát az állami gazdálkodásban.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkA Fidesz lemodellezte a szocializmus legnagyobb hibáit a magyar fociban, és elbukottA magyar foci nem a rengeteg állami támogatás ellenére rossz, hanem épp amiatt. A korlátlan forrás ugyanis az eredményességre való törekvést utolsó csíráit is kiírtja a labdarúgásból.

Nem volt talán olyan világesemény, stadion, sportcsarnok, amelyiknek a végleges költségvetése ne haladta volna meg az eredetileg kommunikáltat, tervezettet. De nincs miért csodálkozni. Ha napra pontosan lehet tudni, hogy mikor lesz az adott esemény megnyitó ünnepsége, akkor kerül, amibe kerül, de kész kell lenni. Kész is van a stadion, soha nem látott siker lesz a rendezés, és tényleg sokkal többe kerül minden. Szerintem ez még gazdag országoknál is luxus, de egyre inkább érzékelhető, hogy nagyon könnyen nyerjük az újabb és újabb rendezési jogokat. Ha ez akkora üzlet, akkor vajon miért csökken a verseny és miért nyeri egy ilyen kis ország sorra a rendezési jogokat?

A politikába kerülve 2002 tavaszán hallottam először, hogy „projekt kell.” Jellemző a naivitásomra, hogy sokáig nem értettem, de aztán leesett a tantusz, hogy ha projekt van, akkor van miből juttatni a pártnak és a bennfenteseknek.

Az pedig, hogy a projektnek van-e értelme, már nem igazán fontos. Anélkül, hogy a sport beruházási láz részleteibe belelátnék, nehezen tudom magamtól ezt a „projekt kell” érzést elhessegetni. A transzparencia hiánya, a folyamatos költség túllépések, az udvari szállítók jelenléte és eredményességük szárnyalása azt a kételyt erősíti, hogy ebben az újkori magyar aranylázszerű beruházási boomban bizony a lenyúlás is fontos szempont.

A puha költségvetési korlát egy másik megjelenése a külföldi sportolók igazolása egyes sportágakban. A két legfeltűnőbb a foci és a kézilabda. Messi és Ronaldo még mindig elérhetetlen távolságban van a magyar csapatok számára, de a nemzetközileg alig jegyzett közepes szintű játékosok tömegével érkeznek a magyar NB1-be. De kézilabdában is a legsikeresebb magyar csapatokban már alig játszanak magyar játékosok, így a klubsikereket már megközelíteni sem tudják a nemzeti válogatottak. Az pedig már a rejtői abszurd humor kategóriája, amikor a például a Kisvárda FC weblapján a mai nap a felnőtt csapat keretében ránézésre van 18 külföldi és 4 magyar nevű játékos. De ez nem vicc, mert jó, ha mindenki tudja, hogy ezt a csapatot is jórészt a magyar adófizetők finanszírozzák.

Az elmúlt 9 év egész kormányzati logikájának mindent megelőző szempontja a nemzeti szuverenitás biztosítása, a nemzeti érdek mindenek fölé helyezése. Az egész történetben számomra éppen ezért ez a legkevésbé értelmezhető jelenség, pedig erre is megvan az ésszerű magyarázat.

Magyar adófizetőként viszont elfogadhatatlan a „Kisvárda” jelenség. Most pedig megkövetek minden kisvárdai polgárt. Nem őket akarom bántani, semmi bajom velük. Sajnos messze nem csak náluk figyelhető meg ez a divat. Ez már a pazarlás teljesen abszurd szintje. Ha van valahol biztosan értelme a nemzeti érzésnek, akkor az vitán felül a sport kell, hogy legyen. De milyen nemzeti érzést erősít az a csapat, ahol még ha nemzetközi sikereket érnek is el, mint a kézilabdában, de már mutatóban is alig vannak magyarok? A kizárólag magyar NB1-ben játszó focicsapatokról pedig már ne is beszéljünk. Az már számomra az eredményesség, a pazarlás, a nemzeti érzés szempontból is botrány.

Hosszan folytathatnám a vérlázító példákat, de nézzük a mögöttes okokat. Nagyon egyszerű és logikus. Az elmúlt kilenc évben a kormányzati pártpolitika elfoglalta a magyar sportot. Ez a jelenség sem új. Mindig is szerettek a politikai szereplők a sportsikerek fényében fürödni, és a sportszövetségektől sem feltétlenül állt távol, hogy befolyásos politikusokat, állami vezetőket megnyerjenek maguknak, ezzel javítva az állami forrásokhoz jutás esélyét. Jelen cikk szerzőjét is megkörnyékezte a teke szövetség egy közvetítőn keresztül a kilencvenes években egy elnöki ajánlattal, de tekintettel arra, hogy soha semmi közöm nem volt a tekéhez, nagyjából másfél percig tartott a felkérésről tartott beszélgetés.

Visszatérve a politikához és a sporthoz. Egyszerű a képlet, hasonló a választási logikához. Csak ezt a következő parlamenti, megyei, városi, falusi választást nyerjük még meg, utána majd csak lesz valahogy. A politikusok általában a rövid távú teljesítményre koncentrálnak. Gyorsan, bármi áron és mindig sikereket kell elérni, ami a sportban azért nem olyan egyszerű, hiszen első csak kevesekből lehet és mindig vannak másodikok, tizedikek, sőt kiesők is.

Fura dolog ez a sport. Általában elég jól mérhető a teljesítmény, a korrupció, a protekció tartósan nem lehet reális alternatíva. A siker egyik legfontosabb záloga pedig a háborúhoz hasonlóan a pénz, pénz és harmadszor is pénz. A politikusoknak a saját lehetőségeiken keresztül kell ezért minél több pénz felhajtani és ha a sikerhez a színtiszta külföldi csapat szerződtetése kell az edzőig és a gyúróig bezárólag, akkor nem fognak holmi nemzeti érzésekre tekintettel habozni. Kifizetik a számlát az adófizetők pénzéből. De ez a rövid távú szemlélet nagyon súlyos sport szakmai következményekkel járhat. Ha a legtehetségesebb magyar fiatalok emiatt háttérbe szorulnak azt hosszú távon biztosan a magyar sport fogja megszenvedni.

Az egész magyar sportfinanszírozási költségrobbanás egyik különlegessége, hogy elsősorban azokat a látvány csapat sportágakat támogatta, amelyek a vízilabdát leszámítva évtizedek óta nem nyertek olimpiát, VB-t, EB-t. Az igazi klasszikus magyar siker sportágak (pl. vívás, úszás, kajak-kenu, öttusa) a töredékét kapták a látvány csapat sportágakra költött pénzeknek, de szerencsére ezeknek is jelentősen javult azért a finanszírozása, és még soha egyetlen gonosz ellenzéki médiában nem olvastam, hogy tőlük sajnálták volna a pénzt. Még mindig inkább az a kritika tárgya, hogy a magyar világklasszisok némelyike mennyivel keres kevesebbet, mint egy középszerű futballista az NB1-ben.

Az is igaz, hogy a vívás, az öttusa vagy éppen a kajak-kenu soha nem lesz tömegsport. Ha növelni szeretnénk a magyar lakosság sportoló részének arányát, akkor viszont a látvány csapat sportágakban lehet igazán tömegeket rászoktatni a sportra. Elnézve a magyar egészségügyi mutatókat, a dohányzás mértékét, az alkoholizmus, az elhízás népbetegségszintű alakulását,

ha van fontos teendő ebben az országban, akkor az az egészséges életmód, és ezen belül a bölcsőtől a sírig való sportolás ösztönzése.

De ehhez megint csak nem tízezres drágán épített és drágán fenntartott stadionokra van szükség. A politikusoknak pedig nem a VIP páholyokban, hanem a kis foci pályákon, az utcai futó versenyeken, a kerületi, járási versenyeken való rendszeres részvétellel kellene példát mutatni. Milyen szép lenne, ha a párt aktivisták nem csak a választásokra cipelnék el az állampolgárokat, de minden héten a sportpályára is levinnék őket. Na ez lenne az igazi szemléletváltás, amit amúgy sem könnyítenek meg a modern világ csábításai és a ma már TV és kütyü-függő világunkban.

Világéletemben sportoltam. Kisiskolásként én is arról álmodtam, hogy milyen nagy dolog lenne olimpiai bajnoknak lenni, ami tekintve, hogy akkori választott sportágam az asztalitenisz sem volt még olimpiai sportág, és tehetségben pedig fényévekkel voltam az akkor általam csodált Jónyer – Klampár – Gergely világklasszis hármastól, tényleg csak egy álom volt. Nem tudok nem egyetérteni azzal a jelszóval, hogy „költsünk sokat a tömegsportra”. Legyen az a cél, hogy még a nagymamák is sportoljanak.

Örüljünk a magyar siker sportágak győzelmeinek. Ők nem is kerülnek igazán sokba. Náluk megvannak a hagyományok és ami még talán ennél is fontosabb, a szakértelem. Gondolkozzunk el azon, hogy szabad-e önteni ész nélkül az élsportba a pénzt a fociban, ha az FTC elnöke szerint két olyan magyar edző van a világegyetemben, akire rábízná a csapatát. Nem gondolnám, hogy Kubatov elnök úr túlzásokba esne. Tudomásul kellene vennünk, hogy nem a pénz hiányzik ma már ezekből a sportágakból, hanem elsősorban a szakértelem. A puha költségvetési korlát mellett viszont mi ösztönöz a világtól való tanulásra, a szakértelem fejlesztésére. Hallani már olyan hangokat is, hogy ez a sok pénz pont emiatt az eredményesség rovására is fog menni.

Végezetül pár szó a nagy magyar álomról, az Olimpiáról. Ez az, amiben például nem tudok egyetérteni Dénes Ferenc kiváló tanulmányával, aki szerint, ha megvannak a megfelelő feltételek, akkor még ezt is be lehetne vállalni. Mik lehetnek ezek a feltételek? Precíz tervezés, takarékos rendezés, a költségek kontroll alatt tartása? Ezek szép álmok. Magyarországon egy ilyen szintű rendezésnek nincs meg a tudása. A nagyságrendekkel kisebb eseményeknél sem sikerül ezeket a feltételeket teljesíteni. A határidő szorításában mindig elszállnak a költségek. Nem csak nálunk. Ennek már külön tudományos irodalma van a világban. A japánoknál pont egy év múlva valósul meg ismét az olimpiai álom. A költségeket azonban már most túllépték.

Sportszerető lelkem is hajlamos képzelődni, hogy milyen szép lenne együtt ünnepelni egy olimpiai aranyat a lelátón húszezer magyarral a vízilabda döntőn, vagy az uszodában a 400 m női vegyesnél, vagy a Tisza parton a női kajak négyesnél vagy a kard döntőben. A politika egyik legcinikusabb húzása, amikor a nagy sport költekezések mellett felsorakoztatják a nemzet legszeretettebb sportolóit. Ki kritizálhat egy olimpiai bajnokot, aki boldog, ha épül egy új létesítmény, Magyarországra jön egy világesemény? Neki ez a dolga. Rájuk én nem haragszom, de azt azért mindenkinek tudnia kell, hogy ezek súlyos adófizetői pénzekbe kerülnek.

De nézzük még egyszer az olimpiát. Az, hogy a költségek sokkal nagyobbak lesznek, mint amit bármikor is ígértek, szerintem nem elkerülhető. Van azonban még két szempont, ami miatt az általam belátni vélt 20-30 évben szóba sem hoznám az olimpiát. Az első a sportlétesítmények építése az olimpia után szinte kizárólag az élsportot szolgálná. Miután egyszeri esemény az olimpia és már ennek is gyakorlatilag reménytelen a megtérülése, az olimpia után a létesítmények működtetése piaci alapon lehetetlen, azaz maradnak ismét az adófizetők, vagy esetleg hagyhatjuk lepusztulni az új létesítményeket, ami a katasztrófa turizmust ugyan némileg fellendítheti, de Magyarország megítélését biztosan nem javítja. Javaslom mindenkinek a vonatkozó athéni vagy riói képgyűjtemények megtekintését az interneten. Elég sokkoló a lepusztult létesítmények látványa.

A másik és szerintem még fontosabb és számomra meglepő módon alig hallott szempont a fejlesztési források elosztásának kérdése. Az olimpia rendezése a számunkra rendelkezésre álló fejlesztéseket Budapestre koncentrálná egy kb. 7-8 éves időszakban. Nem csak a sportlétesítményekről beszélek. Egy olimpia rendezés velejárója a repülőtér fejlesztése, új metró, villamos vonalak, elkerülő utak, hidak, olimpiai falu és a többi. Ezeknek is lehet hatása a vidékre, de ezek jelentős részben valójában Budapest fejlődését szolgálják és tovább mélyítenék a szakadékot Budapest és a vidék között. Egy olyan országban, ahol a főváros és a vidék és annak is a legelmaradottabb részei között elképesztő különbségek vannak, ott szerintem ez megengedhetetlen.

Végezetül térjünk vissza az alapkérdésre. Biztos, hogy ennyit kell Magyarországon az élsportra költeni? A válasz szerintem egyértelműen nem. Sajnos a mozgástér egyre kisebb. A megépült, sok esetben csak töredékében kihasznált létesítmények fenntartása már megúszhatatlanul pénzbe fog kerülni. A bevállalt világeseményekre – foci eb meccsek, atlétikai világbajnokság, következő úszó vb – már javában zajlik a felkészülés. A mai Tao támogatással színezett rendszerben a pazarlás leállítása is egyre nehezebb lesz. Egyszer el fog jönni az igazság pillanata, de minél később térünk vissza az értelmes szintű és hatékonyságú sportfinanszírozáshoz, annál nagyobb lesz a koppanás és a veszteség.

A megtakarítások felhasználása miatt pedig nem érdemes aggódni. Lesz értelmes helyük. Nyugodtan lehet majd sokkal többet költeni a „mindenki sportoljon” tömegmozgalomra vagy az egészségügyre.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkLászló Csaba: Sokáig együtt kell még élnünk a nemzetközi adótervezésselG7 podcast! Nem mostanában kezdődött Magyarország offshore-problémája, és a tao-támogatásokat sem a Fidesz találta ki. A volt pénzügyminiszterrel beszélgettünk Magyarország és a nemzetközi adózás viszonyáról.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Közélet sport sportfinanszírozás Olvasson tovább a kategóriában