„Az MLSZ egyik legfontosabb célja a hazai bajnoki mérkőzéseken a nézőszám jelentős emelése. A jelenlegi mintegy 2800 fős átlagos nézőszámot fokozatosan emelve 2014. évben már el kell érnünk a mérkőzésenkénti 6000 fős átlagot, amelyet 2018. évre 10 000 fő fölé kell emelni.” Ezzel a kifejezetten optimista célkitűzéssel vágott neki a 2010-es éveknek a Magyar Labdarúgó Szövetség, legalábbis a 2011-es stratégiájuk első vitaanyaga szerint. A stratégia végső verziójában már kissé óvatosabbak voltak, és csak 8000 nézőt vártak egy átlagos NB I-es meccsre, de még ennek sem sikerült a közelébe jutni.
Az MLSZ stratégiája ugyanis az alapok letételénél elakadt. Ahogy a magyar futball elmúlt kilenc évéről szóló cikksorozatunk első részében bemutattuk, a tömegbázist még sikerült megteremteni, az infrastruktúra fejlesztésére pedig annál is sokkal több pénzt kapott a sportág, mint amennyit eredetileg az MLSZ kért.
Azzal azonban, hogy az állam ész nélkül öntötte a milliárdokat a fociba, a távolabbi célok megvalósulását teljesen ellehetetlenítette. A csapatokat semmi nem sarkalta észszerű gazdálkodásra, így a remélt önfenntartás helyett soha nem látott pazarlás jellemzi a hazai futballt. Ráadásul nemcsak az üzleti, hanem a sportszakmai sikerek is elmaradtak, hiszen a végtelennek tűnő forrás mellett eredményességre sem ösztönözte semmi a klubokat, de még egyéni szinten a labdarúgókat sem.
A legnagyobb kudarc
Mivel az állam annak ellenére öntötte a pénzt a fociba, hogy a magyarok többsége egyértelműen ellenezte ezt – ráadásul az egésznek még csak eredménye sem lett a pályán -, nem meglepő módon a célrendszer csúcsán álló népszerűségnövekedést sem sikerült elérni. Pedig ez elengedhetetlen lenne ahhoz, hogy a magyar futball egy működő és önfenntartó rendszerré álljon össze. Nagyszámú, a sportért fizetni is hajlandó rajongó nélkül ugyanis nem lesznek bevételek, a futball képtelen elmozdulni a piaci működés irányába.
Így jelenleg az elköltött közel 1000 milliárd forint ellenére semmivel nem járunk előrébb, mint 2011-ben,
sőt a hazai futballból a maradék motivációt is sikerült kiölni, ami tovább csökkentette a sport népszerűségét. Az MLSZ által megálmodott felfele tartó spirálból egy lefele tartó lett.
Ennek a kudarcnak a legszembetűnőbb eleme a magyar meccsek helyszíni nézettsége. Arról a sajtóban már rengeteg írás született – mások mellett nálunk is – hogy még kozmetikázott számokkal is nevetségesen alacsony a hazai bajnokság látogatottsága. Arról azonban még nem emlékeztünk meg, hogy a hétről hétre közölt számok mennyire messze vannak attól, amit az MLSZ 2011-ben remélt.
Háromszorozni akartak, visszaesés lett belőle
A szövetség ugyanis a vitaanyagban azt tűzte ki célul, hogy legalább 80 ezer ember járjon ki magyar bajnokira minden héten. Bár ezen a végső verzióra módosítottak, így is 64 ezer nézőt vártak volna a stadionokba hétvégénként, háromszor annyit, amennyi a 2010-es évek elején járt.
A várt háromszorozódás helyett azonban nemhogy nőtt volna, még csökkent is a magyar bajnokság helyszíni nézettsége.
A futó szezonban átlagosan alig 19 ezer embert sikerült kicsábítani az NB I-es meccsekre egy fordulóban, szemben a 2010/11-es 22 vagy az egy évvel későbbi majdnem 31 ezerrel. Ennyinek nagyjából két meccsen kellene most összejönnie, ha teljesülnek a tervek.
Igaz, ha átlaglátogatottságot nézünk, akkor nem ennyire rossz a helyzet, hiszen időközben a liga csapatainak száma 16-ról 12-re csökkent, így egy fordulóban nem nyolc, csak hat meccset játszanak. Javítani azonban – új stadionok ide, kevesebb meccs és manipulált nézőszámok oda – átlagban sem sikerült érdemben.
Az ellenfelet nézik a szurkolók
Persze részsikereket fel lehet mutatni. A CIES Football Observer legutóbbi havi riportja szerint a Fradi meccseinek nézettsége 22 százalékkal emelkedett 2013 és 2018 között, ami a 13. legmagasabb érték az egész kontinensen. Némi szépséghiba, hogy a 2013/14-es szezonban nem is hazai pályán játszott az FTC, mert épp épült az új stadion (igaz, a Puskásban akár többen is lehettek volna, mint az Üllői úton), illetve, hogy amíg a vénaszkenner-ügy miatt az ultrák bojkottálták a meccseket, addig az új Groupamába is 30 százalékkal kevesebben jártak, mint korábban. A jelenlegi jó számok is annak köszönhetőek, hogy időközben visszatért az arénába a keménymag.
A Fradi-meccsek átlagos 8000-es látogatottsága azt is jelenti, hogy a maradék öt meccsre összesen mennek ki annyian, mint amennyi az MLSZ-stratégia első verziójában egy mérkőzéses célként szerepelt. Különösen bosszantó, hogy a 13 milliárdból épült debreceni aréna hatoda sem telik meg egy bajnokin, a végül majdnem 20 milliárdig dráguló, tavaly átadott Vidi-stadionban pedig jellemzően nagyjából háromezren vannak a 14 ezer ülőhelyre. Vagyis nagyjából minden ötödik széken ül valaki.
A válogatott mérkőzések esetében ennél egy hajszállal jobb a helyzet, de a nézettség itt is erősen ingadozó. A 2016-os Eb-szereplés komoly lökést adott a látogatottságnak, de ez hamar lecsengett, így jellemzően inkább az ellenféltől függ, mennyien mennek ki szurkolni. Az MLSZ 2011-ben azt várta, hogy mostanra átlagosan 25 ezer néző lesz a válogatott meccsein, ami már csak azért sem lehetséges, mert a mérkőzéseket jelenleg a Fradi 22 ezres stadionjában rendezik. Ez sem telik azonban meg minden alkalommal. Az idei eddigi egyetlen Eb-selejtezőnkön, a horvátok ellen ugyan lényegében teltház volt, de tavaly ezt a hat hazai meccs egyikén sem sikerült elérni, átlagosan alig 9000 néző volt a mérkőzéseken, ami a legalacsonyabb szám 2011 óta.
