Voltak ugyan jelek, hogy a 2019-as európai parlamenti választás a jobboldali, tekintélyelvű populizmus áttörését hozza majd, ez azonban egyáltalán nem következett be: az ötszázmillió választó akaratát tükröző Európai Parlamentben ugyanolyan marginális szereplők maradnak az unió leépítésén dolgozó nacionalisták, mint korábban.

Főleg az európai választások legelső lépéseinél tűnhetett úgy, hogy a hangsúly a korábbi bal-jobb tengely felől egyértelműen az új elitista/populista, globalista/lokalista törésvonalra helyeződik át. Ezt lehetett például sejteni, amikor Macron francia elnök és Orbán Viktor kölcsönösen egymást nevezték ki az ellenkező oldal legyőzendő vezetőjének, vagy amikor a trumpista internetes jobboldali kultúrán felbátorodva egyre több jobboldali párt láttatta magát a fehér munkásosztály egyetlen legitim képviselőjének, szemben a brüsszeli technokráciával. Ha így fogalmazzuk meg a szembenállást, akkor az Európa-párti politikai irányzatoknak valóban lett volna félnivalója.

Ehhez képest a múlt heti választás után megint csak nagyon kis mértékben rendeződtek át az európai pártcsaládok erőviszonyai. Nem változott meg alapvetően az európai politika narratívája, ami továbbra is arról szól, hogy egy nagyon sokféle, kisebb-nagyobb népekből és ideológiai csoportokból álló kontinensen keresik a közös kormányzás leginkább megfelelő eszközeit. Változás azonban, hogy míg korábban – amíg az EP alig rendelkezett valódi jogosítványokkal – kizárólag az épp hatalmon lévő pártokkal szembeni tiltakozásra használták a választópolgárok a szavazást, most már valóban az európai integrációval kapcsolatos vízió kapott nagyobb szerepet a választási kampányokban.

A néppárti-szociáldemokrata nagykoalíció önmagában valóban elvesztette a többséget, miután mindkét nagy párt további helyeket veszített – de ez egy több évtizedes trend folytatása. A két másik mainstream párttal, az egymással gyakran nehezen szót értő liberálisokkal és-vagy a zöldekkel már kényelmes többségük lehet. A két utóbbi pártcsalád még soha nem ért el ilyen jó eredményt, együttesen az európai szavazók negyede választotta őket.

Ha a Fidesz esetleg átülne az EPP-ből a formálódó Salvini-frakcióba, az sem mentené meg a helyzetet: a 13 fideszes képviselő ugyan egy jelentősebb csoport, de az EP-n belül csak 1,7 százalékot képvisel. De nem segíti a populista jobboldal helyzetét, hogy eddig is nehezen értettek szót egymással: még a közös bevándorlásellenes platform sem biztos, hogy segít egy táborban tartani a Putyin-rajongó Salvinit az oroszellenes lengyel Jog és Igazságossággal például (utóbbinak 23 mandátuma van). Salvini lazább EU-s költségvetési kontrollt is szeretne, ami az északi euroszkeptikusokkal, köztük a német AfD-vel állítja szembe.

Néhány komolyabb sikert valóban elért a szélsőjobb: Franciaországban Marine Le Pen alakulata nyert, Olaszországban Matteo Salvini Ligája, Nagy-Britanniában pedig a Brexit Párt. De ha jobban megnézzük ezeket az eredményeket, egyik sem jelent valódi népi felhatalmazást.

Eleve, a brit eredményeknek a világon semmi értelme nincs, ha az ország a következő hónapokban valóban ki fog lépni az Európai Unióból – ezt persze a brit választópolgárok is látták, és ezért a hagyományoknak megfelelően üzenetküldésre használták az értelmetlen választást. A két „nagy párt”, a Munkáspárt és a tory-k együttesen nem kaptak 23 százalékot, jóval kevesebbet, mint a liberális demokraták és zöldek együttes 30 százaléka. Nigel Farage Brexit Pártja hiába vezetheti a legnagyobb nemzeti pártdelegációt (holtversenyben a német CDU-CSU-val), ha valóban kilép az ország az unióból, mind a 29 brexitista plusz a 4 konzervatív képviselő is megy. A többi pártcsalád viszont jóval kevesebb mandátumot vesztene, így a mainstream erősödne a britek távozásával.

Franciaországban sem olyan fényes a Le Pen-féle vonal eredménye, ha figyelembe vesszük, hogy a populista jobboldalnak a szavazatok egynegyedét sem sikerült összeszednie, miközben a történelmi léptékben népszerűtlen Macron elnök liberális pártját kevesebb, mint egy százalékponttal sikerült csak megelőzni. A francia mandátumok több mint 70 százalékát mainstream pártok szerezték meg.

Marad áttörésnek az olasz eredmény, ahol valóban Matteo Salvini blokkja nyert 34 százalékos eredménnyel, miközben a szintén euroszkeptikus koalíciós társa, az egyáltalán nem jobboldali Öt Csillag Mozgalom 17 százalékot szerzett. Az olasz politikai folyamatoknak viszont sokkal több közük van ahhoz, hogy az ország hatalmas vesztese az eurozónának, a gazdaság húsz éve nem tart sehova, a politikai intézményrendszer pedig reformálhatatlan, ezért a közvélemény egy ideje a leghangosabb populistákhoz húz. Ez azonban inkább olasz-specifikus, mint európai trend, és könnyen lehet, hogy nem lesz olyan hosszú életű.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkHúsz éve vergődik az olasz gazdaság, és még egy darabig nem is áll talpraAz Európai Bizottság kilátásai Olaszországgal kapcsolatban borúsabbak, mint tavaly ősszel voltak.

Közben több országban egyáltalán nem tudott gyökeret ereszteni a jobboldali populizmus, Hollandiában pedig óriási vereséget szenvedett Geert Wilders pártja.

Lényegében tehát minden hergelés dacára továbbra is áll a Brüsszel-párti többség, és az Európa-párti erők együttes szavazati aránya is csak stagnált az öt évvel ezelőttihez képest. Mindezt egy olyan időszakban, amikor a bevándorlásellenesség és az anti-elitizmus minden korábbinál látványosabb méreteket ölt világszerte. Orbán Viktornak sem lesz egyszerű választás, hogy a várakozásaihoz képest leszerepelt nacionalistákhoz vezeti-e a Fideszt, vagy marad az Európai Néppártban, ahol éppen fel van függesztve.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkJó időre meghatározza Európa sorsát a hétvégi választásHosszú időre lekerül a szorosabb integráció a napirendről, ha az euroszkeptikus pártok nagyon megerősödnek az Európai Parlamentben.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ Európai Parlament európai politika Olvasson tovább a kategóriában