A sárga és piros lapok számának látványos visszaesésénél semmi nem mutatja jobban a világfoci átalakulását

Amikor pár hete a Franciaország-Argentína vb-nyolcaddöntőt néztem, feltűnő volt, hogy mennyire közvetlen a hangulat a játékosok között. Elképzelhetetlen lett volna az a fajta faragás, amely a YouTube-videók és az idővel talán egyszerűsítő visszaemlékezések szerint az argentinok játékát jellemezte a nyolcvanas években.

Az érezhetően frusztrált argentinok a vereség ellenére is megőrizték a méltóságukat, egyedül a középső védő, Nicolás Otamendi mutatta be specialitását, a földön fekvő ellenfél fejébe/hátába közvetlen közelről való belebikázást, de ebben semmi rendkívüli nincs.

Otamendi itt két meccsel korábban, Rakitic kárára otamendizik.

Az egész vb-t belengte ez a nagyon fegyelmezett, a kölcsönös tiszteletet hangsúlyozó, sokszor akár teátrális mozdulatokban manifesztálódó légkör (amit aztán a politikusok gyorsan kolonizáltak). Korábban nehezen lett volna elképzelhető, hogy egy vb-döntő lefújást követő pillanataiban a két szövetségi kapitány ölelgeti egymást, és még a kamera is ezt mutatja.

A meccs előtt egymással kedvesen pacsizó, majd a végén egymást vigasztaló játékosok sematikus pillanatképe keretbe foglalta ezt a vb-t. Ebben persze semmi meglepő nincs, egyre többen közeli ismerősei egymásnak. Az argentin-francián például Messi és Umtiti, Rojo és Pogba, vagy éppen Di Maria és Mbappé is klubtársak voltak.

Közhelyes, hogy a foci is globalizálódik és homogenizálódik, de valóban óriási különbséget jelent, hogy míg pár évtizede még egymással egy nyelvet sem beszélő, a másikat még a tévéből sem ismerő ellenfelek helyett már sokszor rendszeresen országot, csapatot váltó, egymással közeli viszonyban álló focisták játszanak egymás ellen.

Nyilván naivság azt állítani, hogy emiatt szorult volna vissza a brutalitás a fociban, de a vb-döntő utolsó percei azt mutatják, hogy azért mégis van szerepe a személyes viszonynak ilyen kiélezett pillanatokban is. Miután a horvát jobbhátvéd, Sime Vrsaljko szabálytalankodott atléticós klubtársa, Antoine Griezmann ellen a 92. percben, többször is visszament hozzá bocsánatot kérni.

A fentiek csak kiragadott példák, de a számok is azt mutatják, hogy a világbajnokságokon egészen megdöbbentő ütemben esett vissza a sárga és a piros lapok száma a közelmúltban. Ennek persze nemcsak a foci globalizálódása az oka (ha egyáltalán az oka), hanem többek között a taktika fejlődése és a videóbíró bevezetése is.

A változást jól szemlélteti, ha felidézzük az emlékezetes 2006-os portugál-holland nyolcaddöntőt, amely a nürnbergi csata néven vonult be a Wikipediába, a valaha volt legbrutálisabb vb-meccsként, 4 piros és 16 sárga lappal. A mostani vb-n elképzelhetetlen lett volna a hasonló öncélú brutalitás, a 64 meccsen összesen osztottak ki annyi piros lapot^*Carlos Sánchez Japán ellen, Jerome Boateng Svédország ellen, Igor Szmolnikov Uruguay ellen, Michael Lang Svédország ellen.mint azon az egy meccsen.

Legutóbb az 1978-as vb-n volt ennél kevesebb piros lap – akkor Törőcsik András és Nyilasi Tibor is kapott -, azt megelőzően egyáltalán nem volt jellemző a sok kiállítás, nagyjából minden hatodik-tizedik vb-meccsre jutott egy. A nyolcvanas években aztán egyre gyakoribbak lettek, 1998-ban például Kamerun három pirosat is begyűjtött három meccsen.

2006-ban volt a csúcspont, amikor 28 piros lapot osztottak ki, majd minden második meccsre jutott egy. Azóta pedig fokozatosan esik a számuk, 2018-ra a hetedére zuhant vissza. A látványos, fegyelmezetlenségből fakadó szabálytalanságok teljesen visszaszorultak az idei vb-re, azonban úgy tűnik, a felszín alatt is hatalmas változások játszódtak le a világ focijában. A piros lapok mellett ugyanis a sárgák száma is brutálisan, több mint 60 százalékkal esett vissza 12 év alatt.

A sárga lapokat – pontosabban a figyelmeztetést – az 1966-os vb-n vezették be, és legutóbb 1982-ben volt olyan alacsony az egy meccsre jutó arányuk, mint most (kettő). A sárgánál is 2006 volt a csúcs, amikor több mint öt lap jutott egy átlagos meccsre.

Kele János tv-s szakértő, a Cold Rainy Nights in Britannia bloggere két okra vezette vissza a piros lapok csökkenő számát. Az egyik a mostani vb-re vonatkozik, a másik inkább a tendenciára. Kele szerint a legfontosabb ok a videobíró bevezetése, és ezen belül leginkább az, hogy a potenciális piros lap is a visszanézendő esetek között szerepel (a gólok és az esetleges büntetők mellett). “Ennek egyértelműen volt visszatartó ereje, a játékosok pontosan tudták, hogy nem tudnak úgy durvaságot elkövetni, hogy az rejtve maradjon a videóbíró szeme elől” – írta nekünk Kele.

A másik, trendet is magyarázó ok pedig taktikai. “A vébére érkező legtöbb csapat nagyon kompakt védekező focit játszik: a labda ellen mindenki szűkíti a területet, a csapatrészek közel játszanak egymáshoz. Nem kell túl sokszor becsúszva szerelni, nem kell egy-egy játékosnak hatalmas területeket lefedni, nem igazán van hosszas futóverseny – nehezebb durván elkésni. Mindig van, aki besegít, így pedig jóval kevesebb a látványos fault” – írta Kele.

Szerinte egyszerűen annyira fejlett ma a játék védekező része, hogy a durva szabálytalanságok szinte teljesen kiiktathatók a repertoárból. “Semmi szükség rájuk, sőt, kifejezetten elkerülendőek taktikai szempontból is, hiszen az a játékos, aki a csoportmeccsek, illetve a nyolcad- és a negyeddöntő alatt két lapot is összeszed, eltiltással kell szembenézzen. Azt pedig a belga Meunier és a brazil Casemiro esete mutatta meg, hogy ennek akár végzetes következménye is lehet egy-egy válogatott eredményessége szempontjából” – írta.

A vb alapján ugyanakkor nem feltétlenül helyes általánosítani a labdarúgás egészére, mivel a válogatottak minden szempontban le vannak maradva a klubcsapatoktól; erről Hegedűs Henrik, az MLSZ munkatársa adott nagyon érdekes interjút a Forbes-nak.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Élet foci foci vb Olvasson tovább a kategóriában