Mennyiért szoktál ebédelni? Ha bemész egy menza-szerű önkiszolgáló étterembe, 800-1000 forint alatt aligha úszod meg, és körülbelül ugyanennyit fizetsz, ha valamelyik erre szakosodott ebédkiszállítótól rendelsz. Vagy veszel a sarki boltban egy poharas instant ráment, azaz tésztalevest, és felöntöd forró vízzel. Mi ezt a cikk írásakor 349 forintért találtuk meg az üzletben, de kiszereléstől és gyártótól függően változó az áruk, és zacskós verziók is vannak, akár 99 forintért.

De hogyan lehet ilyen olcsó a rámen? Ez a kérdés azért is érdekes, mert Kecskeméten egy japán hátterű gyár, a Nissin Foods ontja magából az ilyen csomagolt leveseket.

Ráadásul pont annak a cégnek az egységéről van szó, amelynek alapítója 1958-ban kitalálta az instant ráment.

Egy hasonló termékeket gyártó magyar cég vezetője azt mondta nekünk: ha üzleti oldalról közelítünk, és 200 forintos átlagos nettó bolti árat nézünk – ennél van olcsóbb és drágább is, de számoljunk közepes értékkel -, az azt jelenti, hogy körülbelül 100 forintért szállítja a cég a levest az áruháznak. (Vagyis 100 forint körül lehet a bolt árrése). A csomagolás a hozzá kapcsolható anyag- és munkaköltséggel együtt körülbelül 20 forint, így a szállítási költség mellett fennmaradó majdnem 80 forintból kell előállítani magát a levest. Ezen a határon belül igaz, hogy minél olcsóbban készül el a tészta és a por, annál több profit marad a gyártónál.

Itt jutunk el a lényeghez: az összetevők mennyiségéhez és minőségéhez, illetve a gyártás technológiájának költségességéhez, mert alapvetően attól függ az üzlet, hogy ezt mennyiből oldják meg.

Megkérdeztünk egy élelmiszermérnököt, aki úgy fogalmazott, hogy ezt a terméket azért lehet szeretni, mert olyan egyszerű, mint a faék. Ha megnézzük az összetevőket, rögtön látható, hogy egy 10 dekás levesnek tömegben kifejezve általában 90 százalékát adja a tészta, amely tényleg nem nagyon áll másból, mint lisztből, sóból és pár adalékanyagból. (A vizet nagyrészt kivonták belőle a gyártás során, ennek okát később részletezzük.)

A maradék 10 százalék a por, amellyel a leves ízét beállítják.

A cégvezető, akivel beszéltünk, azt mondta: az ilyen instant leves a tipikus “gazdaságos” termék, vagyis például a zöldség ízeit adó porokat biztosan nem az igényesebb, magasabb minőségű eljárásokkal nyerik ki. A levesek fő ízesítése általában valamilyen hús (csirke, csibe, marha, rák), de az összetevőket nézve látható, hogy konkrétan hús az esetek jelentős részében nem sok van a zacskóban.

Egy rámen fajlagos előállítási költségével kapcsolatban iránymutató adat lehet, hogy a világ legnagyobb nagykereskedelmi online piacterén, a kínai központú Alibaba portálon jelenleg 11 és 23 forint között kínálnak olyan 6,5 dekás, poharas kiszereléseket, amelyek nagyjából megfeleltethetők a magyar boltokban általunk 349 forintért megtalált leveseknek. Ebben a 11-23 forintban viszont már benne van a poharas csomagolás is, ami jelentős tétel. Tehát ha csak magát a tésztát és a port nézzük, akkor ezek legfeljebb pár forintba kerülhetnek, amennyiben Kínában gyártják le a terméket.

Az élelmiszermérnök azonban azt mondja, hogy a gyártási költség Magyarországon sem lehet nagyon sokkal több, mert a technológia ugyanaz, és nem bonyolult. De ha eljátsszunk a gondolattal, hogy ez itt az Európai Unió, és kétszer annyiba kerül minden, az sem tétel, még akkor is csak pár forintról beszélünk.

Természetesen sok olyan költségelem van, amellyel konkrét információk nélkül egy ilyen laikus cikkben nem tudunk számolni, de így is látszik, hogy még az alacsonynak tűnő bolti ár mellett is elég nagy haszon érhető el egy ilyen terméken, és éppen ez adja a zsenialitását. Ráadásul ez nagyjából független attól, hogy hol gyártották a levest, Kínában, Vietnamban vagy éppen Magyarországon. Utóbbinak mellesleg megvan az a marketingelőnye, hogy Made in EU címkével lehet eladni.

A Nissin Foods magyar gyára 2016-ban (ekkor tett közzé utoljára teljes éves beszámolót) 7,46 milliárd forintos árbevétel mellett 712 millió forint profitot termelt – persze döntően exportból -, vagyis majdnem 10 százalékos rátával dolgozik, ami nem rossz arány. Az utóbbi négy év átlaga ehhez hasonló volt.

De azoknak a forgalmazóknak sem kell aggódniuk, amelyek Ázsiából importálnak, hiszen az Alibabán a megfelelő mennyiség felett kvázi ingyen szállítást kapnak, náluk csak a vám dobja meg kissé a beszerzési árat.

Egy 10 dekás instant leves gyakorlatilag 9 deka (félig) száraz tésztából és némi porból áll, általában nincs benne több 12-15 gramm szénhidrátnál. Vagyis ha nem laksz jól vele, az azért lehet, mert mondjuk egy átlagos pizzaszeletben ennek körülbelül a duplája van.

Az instant leves mögötti nagy technológiai találmány megértéséig 1958-ig kell visszamennünk, méghozzá Japánba. A legenda szerint Momofuku Ando 48 éves korában véletlenül beleejtett egy tésztadarabot abba a bő olajjal teli serpenyőbe, amelyben felesége éppen a vacsorát készült megsütni. Amikor gyorsan kivette a tésztát az olajból, azt vette észre, hogy elvesztette a nedvességtartalmát, és olyan kis rések keletkeztek rajta, amelyek a későbbi felhasználás során könnyebben főzhetővé tették.

Márpedig Momofuku pont ezt szerette volna, mert már régóta azon gondolkodott, hogyan lehetne úgy tartósítani a tésztát, hogy később az állagát megőrizve is főzhető legyen. Azt látta ugyanis, hogy a japán büfékben állandóan kígyózó sorok állnak a tésztalevesekért, mert mindenki gyorsan akart enni valami olcsó és egyszerű ételt. A kereslet tehát megvolt a bizniszhez, csak addig senki sem boldogult az instant verzióval, mert a tészta minőségét hosszabb távon nem tudták garantálni.

Momofuku Andó, a Nissin Food Products Co. alapítója 2004-ben, három évvel a halála előtt, 94 évesen, a cég múzeumában a legendás első termékkel. Fotó: AFP/Europress

Állítólag így született meg az instant forma, amelynek technológiai alapja ma is változatlan: a tésztát a gyártósoron rövid ideig bizonyos hőfokú növényi olajba teszik, ezzel elveszti a nedvességtartalmát és sokáig eltartható. Amikor pedig a forró vizet ráöntöd, az állaga sem lesz vállalhatatlan.

A termék meghódította az egész világot, rengeteg cég kezdte gyártani a saját verzióit, és az elmúlt években világszerte összesen már évi 100 milliárd adagot értékesítettek.

Érdekes módon az instant rámen árfekvése és szociális szerepe világszerte elég változó volt. Amikor Japánban piacra dobták, 35 jenbe került egy adag, ami az éttermi (jóval gazdagabb és igényesebb) rámenekhez képest viszonylag drágának számított, azaz prémium termék volt. A prémiumot ugyanis akkor még a gyors és könnyű elkészíthetőség jelentette, ami abban az időben egyáltalán nem volt annyira hétköznapi dolog, mint ma.

Később az értékesítés annyira megugrott, hogy beindulhatott a tömegtermelés, ez pedig lefelé vitte az árakat, és sok helyen a szegényebb rétegek étele lett.

Az instant leves először az ázsiai országokat vette be, a döntő lépés azonban az amerikai áttörés volt, amelyre 1966-ig kellett várni. Abban az évben Momofuku Los Angelesben járt, és észrevette, hogy a munkások ebédidőben a használt papír kávés poharukba töltik a zacskók tartalmát, majd forró vízzel leöntik, és villával eszik a tésztalevest. Ekkor jöttek rá, hogy poharas verziót kellene bevezetni.

Magyarország egyébként hiába gyártó-nagyhatalom, nálunk kevés instant rámen fogy, a gyártók nemzetközi szövetségének adatai szerint csak 30 millió adagot adnak el egy évben. Ez csak a 44. helyre rak minket a világranglistán, mert azt jelenti, hogy egy lakos évente átlagosan 3 levest fogyaszt el. Ebből a szempontból Dél-Korea vezeti a listát, ahol fejenként évi 74 adagot lapátolnak be.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkEzért ilyen olcsó a hot dog az IKEA éttermeibenEgy fillért sem keres az IKEA a 150 forintos hotdogon, mégsem emeli az árát.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Élet Vállalat élelmiszer leves Momofuku Andó Nissin Foods rámen tésztaleves Olvasson tovább a kategóriában